Spiró György: Fogság, Széljegyzetek, Magvetõ

Forrásértékû, monográfiapótló, a maradandóság igényével írott interjúk már régebben is születtek. Nemcsak Eckermann beszélgetett Goethével, de szóra bírták az olvasók irodalmi "követei" Illyés Gyulát és Esterházy Pétert is. (Évtizedek interjútermésébõl állítottam össze A költõ felel címû kötetet, Fodor Ilona sokat vitatott dokumentált Illyéséletrajzot, Marianna D. Birnbaum Esterházy- kalauzt adott közre.)

Balla Zsófia remek Bodor Ádám-interjúja - A börtön szaga -, a hazai irodalmi kánonba viszonylag frissen befogadott, ezért is kevésbé ismert sorsú novellista korrajznak is izgalmas portréja megrendítő önéletrajzi regényként olvasható. A megszólított nagyok árnyékba húzódó beszélgetőpartnerei - irodalomtörténészek, pályatársak - vállalták, hogy kérdéseikkel hiteles vallomásra, tényekre alapozott életrajzi beszámolóra, önvizsgálatra, vagy éppen anekdotázásra, szubjektív korrajzra és életművük kommentálására ösztönzik azokat, akikre a jelen és a jövő olvasói kíváncsiak. Becsülendő hátsó szándékkal készült a "Megélt gondolkodás" (Életrajz magnószalagon), Eörsi István és Vezér Erzsébet párbeszédes Lukács-portréja, ahol is a két, saját életművel is rendelkező tanítvány az alkotó szellemi munkára már nem igazán képes mesternek kínált alkalmat a felhalmozott tapasztalatokat rendszerbe foglaló számadásra. Felkészültségen és empátián kívül nagy adag kíváncsiság és a két fél közös hajlandósága is kívántatik az efféle munkára. Nem alaptalan aggodalommal fogalmazta meg Madeleine Chapsal, az interjú műfajának francia mestere kötete bevezetőjében, hogy vajon Balzac beleegyezett volna-e abba, hogy Balzacról kérdezgessék.

Regény - dossziéban

Kertész Imrével kapcsolatban is megalapozottnak vélné az ember az efféle aggályt. Nem mintha nem adott volna még a Nobel-díj előtt is, de különösen a világhír küszöbét átlépve, számtalan hosszabb-rövidebb, alkalmi, hírlapi, vagy éppen alkotó tevékenységét közelebbről érintő interjút, de (tegnapelőtt még) azt hittem, Kertész eltökéltebben védelmezné a maga írói szuverenitását, személyisége benső szféráit annál, semmint hogy "kiadja magát" közös kíváncsiságunk tolmácsainak. Nem szólva arról, hogy egy kötetre duzzadó beszélgetésre alighanem sajnálná is az időt. "Tegnap" azután kósza hírekből azt hallottam, rövidesen megjelenik Kertész Imre interjú formába sűrített életrajza, olvasmányos monográfiája a Magvetőnél. "Mára" kiderült, hogy a beharangozott K. dosszié csak külső megjelenési formájában interjú. Valójában későn felfedezett Nobel-díjasunk maga adta közre - Hafner Zoltán közreműködésével - kérdés-felelet formájában a Sorstalanság, A kaddis és A kudarc olvasói számára az irodalmi hőseiével rokon, de azokéval mégsem azonosítható életrajzát, az életműben eligazító Kertész- kalauzt.

A szereposztásról, illetve a mű keletkezését megvilágító körülményekről regénye bevezetőjében Kertész maga informál. Tőle tudjuk, hogy Hafner Zoltán - akinek nevét egyébként hiába kerestem a kezem ügyében lévő kézikönyvekben, de a legutóbbi Kertész-regény, a Fölszámolás impresszumában szerkesztőként szerepel - tucatnyi hangszalagra vette fel, lemásolta, majd meg is szerkesztette az íróval folytatott sokórás beszélgetését. Ez a hatalmas anyag késztette állítólag Kertész Imrét arra, hogy félretolva a kéziratköteget, felnyissa számítógépe fedelét, és - sejtéseim szerint - íróasztali magányához ragaszkodva megírja valóban újszerű, olvasóvonzó párbeszédes önéletrajzi regényét, a K. dossziét. Ez a körülmény indokolhatja, hogy Hafner Zoltán neve a "dossziéban" kizárólag a kötet (egyik?) szerkesztőjeként szerepel. (A másik, az impresszum szerint, Dávid Anna.)

Jóhiszemű kritikus ezek után, gyanakvását legyőzve, csakis az életműbe tartozó, eredeti Kertész-regényként olvashatja a titokzatos "dossziét." Bennem azonban, gyakorló és az interjú műfaját különösen kedvelő újságíróként, továbbra is motoszkált az ördög: kerestem a forma indítékát és a kérdező szerepét. Bevallom, a magam részéről a kérdések megfogalmazásánál valószínűleg többre, információk átadására, az író válaszainak kiprovokálására és kibővítésére, vagy éppen folytatására, esetenként polemikus elemzésére ösztönző szerkesztőt akkor is az alkotást inspiráló társszerzőnek tekintem, ha egyetlen mondata sem szerepel - változatlan formában - a szövegben. (Hát még ha... de ne bocsátkozzunk megalapozatlan feltételezésekbe!)

Maradjunk annyiban, hogy a címével sokat sejtető és semmit el nem áruló "dosszié" valahol a műfajok keresztútján született. A Kertész-írások (jól ismert) önéletrajzi elemeit jobbára csak ott ismétli, ahol a tények kihagyhatatlanok. Másutt inkább magukra a művekre - és nem is csak a legismertebbekre - támaszkodik. Saját katalizátor szerepe a közreműködő szerkesztőt arra készteti, hogy ne ismételje a művek cselekményét, üzenetét, ehelyett inkább az alkotó lelki állapotát, a történtek - társadalmi, politikai - hátterét rajzolja meg. Azt, ami az alkotás lelki mechanizmusának és esztétikai konzekvenciáinak megértéséhez feltétlenül szükséges. A múlt (folyamatos) ívét a kérdező az elbeszélés több lényeges vagy érdekes pontján megszakítja és az olvasó számára új, a korra vagy hőseire jellemző részletekkel egészíti ki. Ezek által közelebbről is megismerjük a K. regény mellékalakjait, K. I.-nek a Honvédelmi Minisztérium veszélyzónájába sárga csillaggal behatoló édesanyját, tegnapi úriasszony jelmezében, hosszú vörös körmökkel TEFU sofőrként, majd felszolgálóként dolgozó első feleségét. Az elbeszélés személyessége arról győz meg, amit akár a szerző - vagy a kötet - munkahipotézisének is tekinthetünk: "életemet a regényeim nyersanyagának tekintem".

A megkerülhetetlen elvi, esztétikai kérdésekben a regényíró Kertész ezúttal talán az elvárhatónál is szűkszavúbb. Az adornói dilemmával szembenézve - lehet- e Auschwitz után verset írni - inkább csak azt fejti ki, amit olvasóként, Kertésznek és másoknak hála, mi magunk is megtapasztalhattunk. Hogy túlélőként maga sem mond le a XX. század legnagyobb traumájának ábrázolásáról. Az életben maradás kivételezettségét és a továbbélés "gyötrelmes szégyenét" csak annyiban tárgyalja, amennyiben az a Sorstalanság, a Kaddis interiorizálásához szükséges. Egy nemzedék szellemi fejlődésének, konfliktusainak megértésé hez és elfogadásához ad szellemi muníciót annak az asszimiláns magyar polgárcsaládban nevelkedett kamasznak az útja, akit a holokauszt tett zsidóvá, túlélőként viszont nehezen talál vissza a széttört keretek közé.

A Kádár-korszakban megtapasztalt "diktatúra-skizofrénia" természetrajzát a szerző egyetlen személyes emléke hitelesebben érzékelteti, mint a célratörő kérdésekre adott, jobbára rövid válaszok, amelyek inkább csak érzékeltetik a korszakot, mint ábrázolják. Emberileg érthető, hogy Kertész pályája csúcsán nem igazán érzi szükségét annak, hogy ifjúkori kitérő és kerülő útjáról, felejtésre ítélt "megélhetési darabjairól" többet mondjon. Viszont az emberarcú szocializmus kor- és pályatársainál előbb megfogalmazott kritikáját, korai elutasítását érdemes és izgalmas lett volna hajdani érvekkel is megindokolni. Mindaz, amit az általa liberális totalitarizmusnak nevezett rendszer természetéről és saját nyíltan vállalt konzervativizmusáról kifejt, további kérdések sorát ébreszti az olvasóban. Néha legszívesebben megállítaná az ember a beszélgetést a ma is égető, félbehagyott gondolatmenetek folytatására. Meglehet, a nyomtatott dialógusban nincs mód - idő, lehetőség? - például Kertész kényszerű marginalizálódásának, felvállalt, ám alapjában mégiscsak frusztráló kívülállásának tényekkel és érvekkel hitelesített magyarázatára. Nem tisztünk, jogunk cáfolni azt, amire vallomásában Kertész a maga elfogadott idegenségéről, meghasonlásáról utal, de nehéz, és talán nem is szabad elhallgatni, hogy az író magyarságát nem kokárda, hanem az anyanyelv őrzése és szolgálata, a kortársi magyar irodalomban kivívott helye és rangja bizonyítja. Akár Kertész ellenében is hiszem, hogy a Sorstalanság írójának életművét, személyiségét a legújabb kánonból még ma is kiszorítók nézeteinek nem elfogadó megerősítésére, hanem meggyőző cáfolatára hivatott ez az irodalomtörténeti hozadékát és olvasmányértékét tekintve egyaránt fontos melléktermék. Aki mélyrehatóan ismeri Kertész életművét, az azért, aki csak most barátkozik remekműveivel és szerzőjükkel, az azért örülhet a K. dossziénak.

Spiró válaszol

Más a szereposztása, szerkezete és műfaja annak a hétköznapinál azért jóval terjedelmesebb interjúnak, amely Spiró György Fogságának kommentárjaként született a Literában. Szerzője az Élet és Irodalomban kritikusként gyakorta szereplő Csontos Erika. A dialógus alighanem kevesek viszonylag rövid élettartamú eligazítása, kalauza maradt volna, ha a Magvető nem vállalkozik a hatvanéves szerző laudációjaként a Széljegyzetek kiadására. A kis kötetnek már sírkövet idéző címlapja is a Fogság külső képére emlékeztet. Az író szokatlan és hálás őszinteséggel említi, hogy előző műveinek korlátozott nyilvánosságával, elsikkadt propagandájával szemben, a Fogság a kiadó jóvoltából végre megkapta a mű népszerűségét, kelendőségét elősegítő hírverést. Utólag - már csak a jövendő könyvkiadás tanulságára is - érdemes lenne megvizsgálni, mennyi lehetett ebben a baráti jó szándék, kulturális küldetéstudat, vagy racionális számítás, de a Fogság szempontjából végeredményben mellékes. Hiszem, hogy "az asztalt beszakító" mű nem az egyébként értékelendő metróplakátoknak, hanem elsősorban önértékének köszönheti szokatlanul erőteljes visszhangját.

Utoljára talán a nagy Jancsó-filmeknek lehetett értelmiségi körökben akkora, a társasági társalgást és a felelős közbeszédet is tematizáló hatása, mint most a Fogságnak. Végre egy vaskos kortársi magyar regény, amit illett, kellett, amit érdemes - mert öröm - volt végigolvasni.

A Magvető vékonyka, de nagyon is ízléses kiadványa a regénynek ezt a váratlan, de annál örvendetesebb, tartalmas sikerét kívánta elmélyíteni, meghosszabbítani. Ennek szolgálatában közli Spirónak egy a regénybe is beillesztett Pilátustanulmányát, a Fogsághoz felhasznált szakirodalom impozáns jegyzékét, a mű széles körű visszhangját érzékeltető kritikák listáját. A Széljegyzetek gazdag kép- és térképanyaga böngészni érdemes háttér-információk tárháza. Az ezúttal kivételesen egyöntetűen elismerő kritikák kórusából Keresztesi Józsefnek a Magyar Narancsban közölt gondolatébresztő szólója került a kötetbe.

Az utóbbi években még a napilapokban is emelkedett az interjúkészítőkkel szemben támasztott szakmai követelmény. De Csontos Erika nem csak az immáron kötelező tájékozottság normáinak felel meg, hiszen ő a megalapozott ismeretekkel rendelkező irodalomtörténész és az up to date tájékozottságról tanúskodó kritikus felkészültségével közelít az életműhöz. Igen, az életműhöz, mert a beszélgetés fókuszába állított regényen kívül is otthonosan mozog Spiró költött birodalmában. Okos, néha már majdnem provokatív kérdéseivel nemegyszer az olvasó számára ismeretlen területekre is csábítja partnerét. (Megkérdezi például, hogy volt-e valamilyen prekoncepciója, amikor hozzáfogott a Fogsághoz. Mi alapján döntötte el, hogy mit használ fel a tudományos kutatás eredményeiből? Miért volt fontos számára a belső és külső terek, az épületek vizuális rekonstruálása?)

A beszélgetés nemcsak a hősválasztás, hősteremtés szempontjainak kibontására inspirálja a regényírót, de arra is, hogy közhírré tegye, milyen tulajdonságokat kölcsönzött ő maga felejthetetlen figurájának, Urinak. Egyszer-egyszer meghökkentő számomra a mű szerzői besorolása. Nevelődési regénynek vagy akár kalandregénynek még magam is minősítettem volna a Fogságot, de hogy folytatásos szappanopera volna, ez csak a szerző cyranói sértése lehet!

A Fogságon kívül Spiró drámáiról, színházi ars poeticájáról is megtudunk egy-két szakmai titkot. Ilyen titkot jelentett - legalábbis számomra - Bogusławski megrövidített élete. Hogy Spiró hősének azért kell a lengyel modellnél tíz évvel hamarabb meghalnia a színpadon, hogy drámahősként elkerülje az eredeti figura besúgóvá züllését.

Talán csak a beszélgetés fókuszában álló mű értékén és hatásán túlmutató, személyes és hivatásbeli kérdések felvetése során tűnt Csontos Erika túlságosan tartózkodónak. Nem saját szövegének lakonikusra rövidítését kifogásolom, inkább azt, hogy riporterként a kötelező udvariasság szabályain túl is, ennyire makacsul kerülte a Spiró sértettsége nyomán felbukkanó, ellenvetésekre is érdemes, sürgető polémiát. Ez azonban nem változtat azon, hogy Csontos Erika interjúja a regény hátterének és struktúrájának megvilágításával - mai és holnapi olvasóinak eligazításán túl - az irodalomtörténet számára is forrásértékű dokumentum. A Magvető szerzőjének szánt születésnapi ajándéka - igaz, terjedelméhez kissé aránytalanul busás áron, de azért - az író olvasótáborának is örömet szerzett.

FÖLDES ANNA