Istenkísértõ vállalkozás. Vagy szerényebben választott jelzõvel: kockázatos. Ahogy a Kazamaták tartózkodó szerzõihez illik. Hiszen legalább egy nagyságrenddel lefokozzák tárgyukat mindazokhoz képest, akik valaha is tollat fogtak az 1956-os eseményekrõl. Bár igaz, hogy a Köztársaság téren történtekrõl nem szólhatott volna senki sem magasröptû emelkedettséggel.

Mégis, Papp András és Térey János bizonyosak lehetnek abban, hogy szándékuktól függetlenül sokakat vérig sérthetnek. Azokat, akik a korabeli rendszer, s így a pártházbeliek mellett álltak. Nemkülönben azokat, akik a felkelőkben hittek. S az érzelmeiket nem változtatták meg az eltelt évtizedek sem. Vagyis úgyszólván mindenkit szíven üthetnek vagy felhördülésre késztethetnek valamiképpen - ha nem a teljes művel, akkor egy-egy részletével -, aki a történteket már felnőtt ésszel, állást foglalva tapasztalta meg. Kivéve azokat (remélném, hogy nem keveseket), akik mindazonáltal tudnak előítéletek és részrehajlás nélkül visszatekinteni. Olyan tárgyilagossággal, amilyenre a később eszmélők, később születettek lehetnek képesek. Mondjuk az írók nemzedéktársai. Vagy a még ifjabbak, akiknek egy félszázada megtörtént esemény inkább történelem.

Szerencsére a jelen írásnak nem feladata, hogy elemezze, milyen hatást kelt, milyen személyes vagy akár politikai indulatokat szíthat a Kazamaták, illetve a Katona József színházi előadása. Sokkal inkább vizsgálni kell, hogyan állja meg a helyét e színjáték azok szemében, akiket az életkoruk vagy elfogulatlanságuk miatt semmilyen művön kívüli szempont nem befolyásol. Az itt a kérdés, milyen dráma született e fölöttébb érzékeny fogantatásból. Kétségkívül, nem jelentéktelen. És csakugyan tegyük félre a tartalmi vakmerőségét! Maradandó értéke, hogy nyelvünk úgyszólván minden rétegét, az irodalmitól az alantasig, a régiestől a legújabb-leghanyagabb szóhasználatig, képes eleven dialógusokba ötvözni. Méghozzá úgy, hogy rímes jambusokban szólaljon meg. A verses forma révén pedig olyan stílus jön létre, amely a szűkös realizmustól segít eltávolodni.

Kényesebb firtatni, milyen szerkezetre támaszkodik a Kazamaták. Van merészség abban is, ahogyan a szerzőpáros elveti a közkeletű dramaturgiai szabályokat. Ám bölcsen, nem egyszerre mindet. Nem úgy, ahogy ezredfordulós írótársaik közül többen is teszik, például a monologikus mesélők. Itt megtartják a legfontosabbat, a konfliktust. Van cselekmény, bár laza. Vannak szituációk, hol gyengébbek, hol erősebbek. De nemigen ütik meg a jellemek mértékét az alakok. Táborokba osztva, tömegként funkcionálnak. De anélkül, hogy a tömegpszichózis drámáját testesítenék meg. Egyéni arcukat röpke jelenésekben villantják fel. Igen, az effélének van előzménye a drámairodalomban. A szöveg minapi közléséhez lajstromba is szedte zömüket Radnóti Sándor. Jómagam a görögöknél is kutakodnék, Aiszkhülosz Perzsákja is rokon példa. De egyet sem találtam olyant, amelyik ennyire visszautasítaná az egyén, az egyéniség ábrázolását. Furcsamód leginkább az úgynevezett háborús filmekben találni hasonló dramaturgiát. De a figyelem, sőt a feszültség ébrentartásához ott mindig döntenek arról, hogy a szembenállók közül melyikért szurkoljunk, s végképp nem tágítanak attól, hogy egyiküket-másikukat meg is szerettessék. Papp és Térey erre fittyet hány. Szinte semlegesek. Ha valakivel, akkor inkább az áldozatokkal rokonszenveznek, s még azokkal, akik mentik a menthetőket. És senkit sem akarnak személyes közelségbe hozni.

Igazuk van-e? (Persze, nem abból a szemszögből keresendő a válasz, ame lyikből a történelmi igazságot lehetne mérlegelni.) Vajon, ha az egyes szereplők nem ösztönöznek arra, hogy sorsukat aggódva kövessük, mi tarthatja fenn érdeklődésünket? Az a téma köthetné le a figyelmet, amelyet a cím megjelöl. Nem úgy, ahogyan krimikben szokásos. Beigazolódik- e a gyanú? Lelepleződnek-e a vétkesek? Megtalálni-e azokat a bizonyos kazamatákat, amelyek foglyokat rejtenének? Ilyen cselekményszál nincs. Nem is szükséges. De sajnos, olyan vonulat sincs, amelyikben kibontakozna egy rémkép, a kazamaták hiedelmének születése. A feltételezést szinte futólag hozzák fel az ostromlók. Nyomatékát legföljebb az növeli, hogy nemigen szólnak más érdemleges motivációról. Hiányzik az a valószerű indok is, amely a - kétségkívül nemtelen, s ekképp igazolhatatlan - bosszúra sarkallhat. Hogy az ostromlottak korántsem büszkélkedhetnek tiszta múlttal. Ha nem is mindegyikük, de bizonyára jó néhányuk részes lehetett a felkelők, illetve szeretteik balsorsában, a meghurcoltatásukban, ha nem fizikai, akkor lelki kínjaikban. De óvakodni kell attól, hogy a tartalom olyan taglalásába tévedjünk, amely megint csak inkább történelmi, semmint esztétikai ítélethez vezetne. Ám leszögezni ajánlatos, hogy a fajsúlyos indítékok hiánya, köztük a kazamatamítosz elmosódottsága nem szolgálja a drámai feszültséget. Természetesen, senki sem nézi emberek pusztulását közönyösen, még színpadi jelenetként sem. A feszültség mégis annak tudható be leginkább, ami semmiképp nem sorolható a színmű tulajdon összetevői közé. Vagyis az 1956-os emlékeinknek, az akkori eseményekről alkotott szubjektív vélekedéseknek.

Nemkülönben az előadásnak, amely erősbíti a színmű erényeit, palástolja a gyengeségeit Gothár Péter jóvoltából. (Aki nemcsak rendezője a színjátéknak, hanem a forgatható, libikókaként ingó szerkezet tervezője is, amely hol keresztmetszetben, hol szemből mutatja a pártházat, illetve annak a találatoktól megrendülő vázát.) Szorgalmasan ásnak-ásnak a színjáték vége felé, illetve a végéig, hogy a földalatti alagútrendszer téveszméjére kellő hangsúly kerüljön. És minden vérre menő helyzetet torokszorító indulatokkal, gyomorforgató erőszakossággal töltenek meg. Amikor pedig nincs mód drámai megoldásra, élnek a humor eszközével, amely különben a textusnak is sajátja. A legfeltűnőbb példa, amikor a szerzők egy valóság-show kiszavazójátékának imitálásáig rugaszkodnak. Bár ott a szellemesebb, mélyebb a szöveg, ahol egy menekülő pártházbeli megjegyzi, hogy lesz ő még a felkelők tartótisztje. És látjuk, amint gatyára vetkőztetnek, átöltöztetnek csapatnyi kiskatonát. Régi mundérjukon "szalonnát sütnek". Hordozható iratmegsemmisítőn papírokat szeletelnek. A parlamenterek fehér zászlóként pirossal hímzett falvédőt visznek. S így tovább... Ebben a közegben már helyénvalóak az abszurditások. Hogy egy sebesült, elkapott srácot úgy kötöznek be, ahogy múmiát fásliznak. A holtak felállnak, hordágyat ragad egyikük. A nézőtér fölött repül be a balfék felmentő, aki "el is puskázza" az akciót. A levegőbe emelkedik végül a Szóvivő is, aki pedig Rezes Judit személyében olyan mosolygósan kommentálja az eseményeket, mintha oktalan gyermekekről-gyermekekhez szólna. Mintha egy kedves, fehérbe öltözött doktor néni akarná lenyeletni a keserű pirulát. Bár ritka az a felnőtt, akinek ostyába kellene csomagolnia. De ez legyen ízlés dolga.

Felelősen működő, összefogott társulat nélkül nem lenne életképes ez a nagyra törő színjáték. Elegendő utalni a kimerevített csoportképekre, amelyekben e színház vezető művészei és pályakezdői egyaránt jelenethosszig is állnak. A színlapon, bár szerepnevek nélkül, harminchat színészt tüntetnek fel, köztük négy vendéget, hét színinövendéket. Mégis kifogástalan az együttes játék, a tempója, a ritmusa, a lélegzetvétele. Talán a legnagyobb dicséret az, hogy névtelenségük, tömegbe sorolt létezésük ellenére nem mosódnak össze az alakok. Sem a viharkabátot, ballont vagy éppen kockás átmenetit viselő ostromlók, sem az egyenruhás ostromlottak. Mert nem a ruha teszi az embert, nem is Kovács Andrea (múltbeli anyagok szűkében is) kornak megfelelő öltözetei. Hanem az arcokról leolvasható karakter, és mégiscsak az egyéniség kelt figyelmet. A tízszer annyiból mindössze három alakítást választok: Nagy Ervin szenvedélyessége már-már a tragédiához közelíti a történteket, szerényebb léptékű szerepben elementáris Pelsőczy Réka, a lincselők közül Szirtes Ági habzó szájú közönségessége súlyos mérföldkövet jelöl az események elfajulásában.

Papp András először jelentkezett drámával. Térey János másodjára. Furcsamód az előzőt, vagyis a Nibelung-lakóparkot éppen október 23-án mutatták be két esztendeje. Talán az a nap is sarkallta, hogy megszülessék e dráma 1956-ról. Alighanem a téma nem hagyott nyugtot mindkettejüknek, az utódok távolságából fogalmaztak, s nem aggodalmaskodtak. A könyvlapok türelmesek. A közönség nem feltétlenül. A rendező már számolhatott azzal, hogy több nemzedéknek kell megfelelnie. Például azoknak, akik éppúgy az ötvenes éveik legvégén járnak, mint Gothár Péter maga. Meg sokan másoknak is. Nem is érhető tetten a saját eszméje. Persze, ilyen írásművet életrevaló színháznak botorság volna nem bemutatni. Akár siker, akár nem, semmiképp nem lesz visszhangtalan. Tehát az előadás szolgálja az opust. Meglehet, hogy ennél több kockázatos.

BOGÁCSI ERZSÉBET