Soproni Petõfi Színház

MISZTER ALKOHOL A PANOPTIKUMBAN

Földes Anna a Színház címû folyóirat 1983. februári számában nyomon követte a darab útját a bemutatótól az 1982-es játékszíni felújításig. Írásában - Gábor Miklósra hivatkozva - a strehleri "három kínai szelence" segítségével fejti fel a darab rétegeit és az ebbõl következõ lehetséges olvasatokat.

Az első Kis János festő kudarcainak sora (művészi csőd, alkoholizmus, a kényszerű és aszociális magatartás indukálta magány), a sikeres csábítás és végül a szövetség az intrikussal. A második réteg az egyéni sorskudarcok mögött felsejlő történelem: a második világháború és az 1956-os események. A harmadik pedig maga a lét tragédiája, az élet-halál kérdéseként felvetődő napi ügyek.

Ez utóbbira egyáltalán nem történik utalás a soproniak előadásában. A második réteg is csupán külsőségeiben van jelen. Amikor belépünk, az 50-es évek végéről, 60-as évek elejéről ismerős dalok szólnak a rádióból. Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk. Sétahajó, lágyan ring a Dunán. Majd hírek. A nagy októberi szocialista forradalom 43. évfordulójára Moszkvába utazott a pártküldöttség, élén Kádár Jánossal. Dobi Istvánt hűléses megbetegedéssel kórházba szállították. Ködös, párás idő várható. A nézőtéren ülők egy részének mindez megélt múlt. Más részének azonban történelem. Nekik (nekünk) az, hogy Kis János festményét kizsűrizték a kiállításról, semmilyen politikai felhangot nem kap, az ablak alatt lógó magyar és szovjet zászló pedig csak kellék.

Az első réteg is egyetlen dimenzióra szűkül. Elnézve az olcsó vörösbort pöttyös bögréből literszámra vedelő festőt (Selmeczi Roland), inkább arra gondolhatunk, ez az ember csak egy tehetségtelen alkoholista. Az, hogy nem jár be tanítani az iskolába, és emiatt kirúgják, teljesen logikus, ráadásul ettől nem/sem lesz rokonszenvesebb számunkra. Sérelmei inkább tűnnek véltnek, mint valósnak, az alkoholba menekülés gyenge személyiségét jelzi, nem lázadását, a fordított aszkétaság pedig a kocsmafilozófia szintjére süllyed. Vinczéné (Hámori Ildikó) fiának felakasztása nem megrendítő, mert jogosan, köztörvényesként bántak vele (természetesen más kérdés, hogyan viszonyulunk a halálbüntetéshez); a tantusz, a büntetendő munkakerülés, a házmester, a tanácsi lakás kiutalása, a társbérlet, a háromhúszas paradicsomkonzerv, a telefonleszerelés egy egészen más, letűnt világra utalnak. Nincs semmiféle politikai áthallás, Kis Jánosra nem lehet Hamletként, Oblomovként, Raszkolnyikovként tekinteni. Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy egy meg nem értett zsenit látunk, akit környezete csak azért kezd ki, mert több, tehetségesebb nála. Tűrhetetlen alkoholizmusa és ennek anyagi következményei miatt hagyja el Mária (Vlahovics Edit), és marginalizálódik; kisszerűsége és ital utáni vágya mutatkozik meg abban, hogy Zsuzsit (Varga Szilvia) eladja Müllernek (Bálint Péter). Az, ami vele történik, az akaratgyengeség és az ital műve, nem a tudatos fatalizmusé.

Szlávik István díszlete egy rendetlen műterem, hatalmas ablakkal, három ajtóval (bejárat, társbérleti szoba, fürdőszoba). A padlón festékcseppek, az asztalon ötliteres befőttes üveg uborkával, egy másik zsírral, fél kiló kenyér - ezekből készít Kis ormótlan és gusztustalan szendvicset Máriának -, bögrék, borosüvegek. A festőállványon ott az erős színekkel festett, Oszlopos Simeont ábrázoló kép: szőke hajú fiú, aki egy oszlopon áll a zöld mezőben, és furulyát fúj. (A második felvonásra az állványról a festmény a polcra kerül.) A rekamié lestrapált, matraca kivehető. Amikor Mária azt kivéve, a földön, a festőtől külön alszik, Kis János belefekszik az ágykeretbe, relevánssá válik Jób (Incze József) megállapítása: "A te szobádnak mindig van valami koporsó jellege." Csengey Emőke ruhái Vinczéné kötényét és zöld svájcisapkáját kivéve akár kortalanok is lehetnének. A kellékeknél ügyelnek a korhűségre (a rádió, piros százforintos).

Selmeczi Rolandot dicséret illeti a nagy mennyiségű szöveg megtanulásáért. Hámori Ildikó egyszer már volt Vinczéné, szintén Szilágyi Tibor rendezésében. A jelmeze elhiteti, hogy ennek az asszonynak szaga van. De az nem a Pokol vagy a Gonosz szaga, hanem az egyszerű mosdatlanságé. Hiába ragasztanak orrnyergére bibircsókot, semmi démoni nincs ebben a viceházmesternében, inkább emlékeztet egy pletykafészek, alapvetően mindent keverő-kavaró asszonyra. A többieknek nem kell mást tenni, mint felmondani a szöveget, hiszen annyira elemzésnélküliek a megmaradó szerepek, következésképp súlytalanok az alakok, hogy sem beleélésre, sem távolításra nincs szükség. Némi megszorítással akár nélkülük is lemehetne az előadás. Zsuzsira van csak szükség, hiszen ő szúrja le a festőt (bár volt már olyan előadás, ahol Kis János öngyilkos lett), aki aztán a hangszóróból - az ötödik dimenzióból? - elmondott záró monológja alatt elhalálozik. Az addig színpadra lépők értetlenül tekintenek rá, majd kihunynak a fények.

Nem "történelmi" drámát írt Sarkadi Imre, de a miliő, amelybe Szilágyi Tibor helyezi, mégis csupán egy 1960-ba beleragadó, súlytalan kordokumentummá degradálja a művet. Pedig történhetne manapság is, amikor az értelmiség és a művészet, művészek egzisztenciális válsága, a - rossz? - korízlésnek történő behódolás és a szabad önkifejezést lehetővé tevő, ám anyagilag nem mindig kifizetődő létforma közötti választás kényszere ismét téma. Ezt a kételyt megjelenítve, némi dramaturgiai segítséggel a mának, a máról is érvényesen szólhatna az Oszlopos Simeon. Szilágyi Tibor 1994-ben már színpadra állította a darabot a Várszínházban. Sopronban is biztosra akart menni, hiszen az egyébként indokolt húzások (kimaradó flashback jelenet), a lineárissá tett cselekmény, a színpadi gegek, a megjelenítési formák változatlanok maradtak. Az akkori előadásról megjelent kevés számú kritika elolvasása után az az ember érzése, hogy valami miatt a rendezőnek nagyon fontos, hogy ugyanazt ugyanúgy 12 év elteltével is elmondja. Csakhogy az idő múlik, a világ változik.

PAPP TÍMEA