Az Oszlopos Simeon alighanem a múlt század (a XX.) fontos, jelentékeny, ám esztétikailag igazán sikerültnek nehezen mondható drámái közé tartozik. Témája, mondandója nem könnyen választható el írójának mítoszok táplálta alakjától; története, ha korhoz nem is, mindenképpen szituációhoz kötött. Cselekménye nehézkesen halad előre, egyes jelenetei, dialógusai kimódoltnak tűnnek, fordulatai kiszámíthatóak.
Érvényesen manapság akkor szólaltatható meg, ha az előadáson átsüt az alkotók személyes érintettsége, mondandója, ha a főszerepekre valóban nagyon erőteljes, szuggesztív színészek állnak rendelkezésre, s ha a rendező és a dramaturg alaposan átfésüli, tömöríti, átrendezi az egyenetlen szöveget. Mindezek hiányában a mű bemutatója minden bizonnyal azt a holt színházat eredményezi, amelyet ezúttal a soproni Petőfi Színház előadásában láthatunk.
Dramaturgja a soproni előadásnak a színlap tanúsága szerint nem volt, a rendező, Szilágyi Tibor pedig a szöveg minimális kiigazítását sem végezte el. Azt, hogy egyetlen mondatot sem húzott a szövegből, bizton nem állíthatom (nem vittem magammal sorvezetőként könyvet), ám a három felvonásban játszott, terjengős, a felesleges jeleneteket és figurákat is megtartó produkció határozottan ezt az érzetet kelti. Rendkívül lassan csordogál a cselekmény, nincsenek igazi forrpontok, az egydimenziós, tipizált figurák nem válnak összetettebbé. Ráadásul az előadás adottnak veszi azt a társadalmitörténelmi hátteret, mely Kis János formálásában meghatározó erővel bírt - s amely a mű megírásakor valóban adott volt, mára azonban az emlékezet mind elmosódottabb részévé vált, a fiatalabb nézők számára pedig végképp nem jelent semmit. A mű antihőse így végletesen közel kerül ahhoz, hogy egyszerűen egy rosszindulatú, alkoholista, önigazolásként zavaros mítoszokat felidéző alakká váljék, akinek aljassága alig különbözik Vinczéné természetből jövő, par excellence gonoszságától. Ezen sokat az sem változtat, hogy Kis János jó néhányszor az ablakpárkányon egyensúlyoz, némiképp Sarkadi tragikus sorsára asszociáltatva.
Mindebből adódóan meglehetősen érdektelen történet bontakozik ki a színpadon, amelynek szereplőivel pillanatokra sem lehet együtt érezni, sorsuk nem érint meg és nem gondolkoztat el. Ezen elvben a színészi alakítások változtathatnának - ha azokon átütne valami személyesség és erő. Ám Selmeczi Roland csupán egy nyavalygó értelmiségit játszik Kis Jánosként, többnyire a rutinosan használt alkoholistasablonok mentén. Legérzékletesebb színészi eszköze, hogy hajába túr, miközben arca elvörösödik. A magabiztosan rutinos, de minden eredetiséget és személyességet nélkülöző alakítás teljesen adós marad a Kis János-i formátum megjelenítésével. Jórészt külsőségekből építkezik Hámori Ildikó játéka is. A színésznő mindvégig piszkos, elmaszatolt arccal van jelen, s többnyire nem tudja megállni, hogy Vinczéné magától értetődő gonoszságát ne végtelen cinizmusnak láttassa. A többi alakítást eleve determinálja a figurák egydimenziós volta, továbbá az, hogy ezek a szerepek szinte kizárólag a Kis Jánossal való viszonyukban értelmezhetők. Így nem pusztán a többnyire korrekt és invenciótlan alakítást nyújtó színészek hibája, hogy ezekről az alakokról igen kevés derül ki; nem tudjuk meg, mi köti Varga Szilvia enyhén egzaltáltnak tűnő Zsuzsiját vagy Vlahovics Edit kényeskedő Máriáját, de akár Incze József igazán energikusnak nem érződő Jóbját Jánoshoz.
Szilágyi Tibor mintha játékmesterként értelmezte volna feladatát. Szlávik Istvánnal korrektül berendeztette Kis János szegényes lakását, Csengey Emőkével kézenfekvő, korhűnek érződő ruhákat adatott a szereplőkre, majd - az egyes jeleneteket pontosan beállítva - a színészekre bízta a játékot. Ez ebben az esetben legfeljebb a szakmai minimum nyögvenyelős teljesítéséhez elég. Ahhoz, hogy a mű megszólaljon, jóval több invencióra, dramaturgiai munkára, s legfőképp némi személyes mondandóra lett volna szükség. A játékmesteri koncepción (már ha ez tényleg koncepció volt) az irodalmi anyagnak és a társulat képességeinek jelentős túlértékelése érződik. Ami nem is eredményezhetett mást, mint ezt a kínos lassúsággal lebonyolódó, megszólalni képtelen, üresen csengő előadást.
URBÁN BALÁZS
