Jó tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Stephen Schwartz, David Greene és John Michael Tebelak isteni rockjátéka az 1971-es New York-i bemutató után eljusson hozzánk. Iglódi István rendezett belõle zenés vizsgát a Horvai-Kapás-osztály végzõseinek a nyolcvanas évek második felében.

A Máté evangéliumára épülő példázatok az igényes dalbetétekkel alkalmasak voltak arra, hogy egy közösség (színészi) erejét megmutassák. Szarvas József küzdött meg a Mester iskolázott énekhangot követelő dalaival, és a bibliai történeteket naiv bájjal játszó végzősök között Júdásként Cserna Antal szállt szembe az Úrral. Debrecenben volt a magyarországi nagyszínházi ősbemutató, ahová vélhetően az osztályból oda szerződött három színész, Varga Éva, Jantyik Csaba és Lux Ádám "ajánlotta be" a darabot. De az akkor még gimnazista Schell Judit és Kálloy Molnár Péter is elmondhatja, hogy részese volt a sodró lendületű, a mű játékosságát kiemelő előadás sikerének. Azóta sok színházunk elővette a darabot. Az előadásoknak az volt a közös jellemzőjük, hogy a mű erkölcsi tantételeit, a tudás megszerzésének útját, a meggyőzés izgalmát hangsúlyozták soksok iróniával, a bibliai történetnek inkább a jót közvetítő elemeit, mintsem vallási vonulatát kiemelve. Valahogy olyan öröm mel, ahogy ezt a gospeléneklésre összeálló közösségek teszik. Ez a hosszú felvezetés csupán egy szempontból érdekes. Általában akkor került színre a Godspell, ha a színház repertoárjából hiányzott egy különleges hangzásvilágú musical, és a társulat fiatal, énekelni tudó részét akarta feladat elé állítani.

Balikó Tamás pécsi rendezése azonban többre-másra törekszik. Oly korba helyezi a musicalt, amikor "kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete". Ezzel a bűnök eredőjét hangsúlyozó indítással indokolja bandájának hitehagyottságát, céltalanságát, eszme nélküli, értelmetlen létét. Egy elhagyott, graffitikkal ékített metróállomást laknak be - Horesnyi Balázs ingerszegény, neonfényes, vastraverzes, piszkosszürke, alagútra nyíló színpadképe -, és tétova őgyelgéssel, bódítókkal múlatják az időt. Ide, a mélybe ereszkedik le a Mester, aki vakító fehérjével (Pilinyi Márta kontrasztot teremtő jelmezében) is különbözik a lent lakóktól. Gondolatban, érzelmekben oly távol vannak egymástól, hogy ha nem lennének egy térbe zárva, biztosan menekülőre fognák. Így azonban kénytelenek egy levegőt szívni, és meghallani a Mester szavát. Balikó szépen dolgozza ki azokat a "stációkat", ahogy a Mester csodatevésekről, morálról, Isten országáról szóló monológjai elérnek a tömeghez, és párbeszéddé alakulnak. Először csak egy válaszgesztus, egy figyelő tekintet, egy kérdés a reakció, majd érvekből és ellenérvekből bontakozó vita rajzolódik ki, hogy a végén, ha nem is mindnyájan, de néhányan azonosuljanak a Mester tanításaival, és hívévé szegődjenek. Ám hiába bátorít a félelem nélküli hitvallásra, mindig van egy áruló. Balikó rendezésében a kereszt az állomáson átszáguldó metró. A modern golgota.

E filozofáló és konkrét korba helyező közelítéssel csak az a baj, hogy a darabban nincs annyi drámaiság, ami visszaigazolná a rendezői elképzelést. Bár kiváló Gebora György és Sinka Erika fordítása, a mű nem gorkiji mélységű, csupán szituációs játékok sorozata. Ezért hiába próbál Balikó "kortárs Éjjeli menedékhelyet" rendezni, a musical kereteit nem tudja szétfeszíteni. Nem véletlen, hogy szinte minden korábbi rendezésben nemcsak elmesélik, hanem el is játsszák a példázatokat. Ezzel egyszerre lendül a cselekmény, és szerves egészet alkotnak a prózai szövegek s a dalok. De Balikó Tamás felfogásában a szereplők létformája a lötyögés, ezért a játék is lelassul, ritmustalanná válik. A nem történik semmi hangulatban pedig elvesznek a gondolatok, a dalok önálló életet élnek.

Ezen nem segít az sem, hogy a pécsi színházban minden együtt van. Jól éneklő prózai és musical színészek, operisták és balettosok. Így együtt akár fergetegesek is lehetnének. Vincze Balázs, ha azt kérték volna tőle, sokkal dinamikusabb koreográfiát tudott volna kolléganői és a maga számára összehozni. Dorogi Barbarában van annyi színészi erő, hogy más elképzelésben talán azt is próbára tehette volna, nem pusztán kiváló hangját. Csengeri Attilának is sokat segített volna, ha a Mester nehéz dalai mellett többet- másképp reagáló tanítványoknak kellene hintenie az igét. Szebeni János fejkendős, tetovált Júdása legalább erős karakter, és Fillár Istvánnak is jól áll a lazán érdektelen tanítvány szerepe. S van egy üde színfolt az előadásban: Vermes Tímea operaénekesnő, aki nemcsak szépen énekel, hanem láthatóan élvezi a másfajta megmérettetést, és nem mellékesen eljátssza a megtérő bárány szerepét.

E miliőhöz érdesebb, keményebb dalok kellenek. A zenével nincs is semmi baj. Az áthangszerelés és az élő zenekar együtt különös hangzást és hatást ad, és közelebb visz a gospelhez. Örömzenélés és öröméneklés zajlik a mélyben. Kiteljesedhetnek a kiváló hangok, és az "Áradj a földre fény" máshogy érint meg a föld alól. Sokadszor is szépen szól a dalokba zárt Ige.

CSIZNER ILDIKÓ