Mro¿ek korai, 1960-as egyfelvonásosának, a Nyílt tengeren címûnek a játékideje még egy óra sincs. Mégis, e rövid idõ tartalmasabbnak tûnt, mint sok más elõadás végeláthatatlannak tûnõ órahosszai. Mro¿ek e drámájában is egy válsághelyzetet modellál, melyben a társadalmi összefüggéseket egy mikrotársadalomba helyezve mutatja fel. A szereplõk egy része (jelen esetben a háromból egy) megpróbál emberhez s közösségi elkötelezettségéhez méltóan dönteni, de pórul jár. Ráadásul igazságkeresése, becsületessége is komikus, hovatovább virtuális marad.

Mrożek politikai-társadalmi szatírája végletekig menő abszurd parabola a hatalomról, kiszolgáló személyzetéről, a bürokratákról és a népről, melynek a vérét szívják (pontosabban itt majd a húsát eszik).

Mrożek tandrámáját a szegediek úgy adják elő, mint valami feszes koreográfiát - Harsányi Attila, aki rendezője, egyszersmind szereplője is az előadásnak, dinamikusabbá, ritmusosabbá komponálta a művet, aminek ezáltal tovább növekedett stilizáltsága, abszurditása is.

Az egyfelvonásos három hajótöröttje Mrożek szerzői utasításának megfelelően három széken (itt három vakítóan fehér irodai guruló szék) és hivatalnoki "egyenruhában", öltönyben, nyakkendőben, mellényben, díszzsebkendővel érkezik, mintha egyenest az irodájukból cseppentek volna ide. (Nagyjából e három székben ki is merül a díszlet, ezt csupán egy vitorlát megidéző paravánszerű lepel egészíti ki, amely mögött a két epizódszereplő, a postás és a szolga - megjelenésük irrealitását, alakjuk vizionáltságát aláhúzva - árnyként jelenik meg.)

A Harsányi Attila kitalálta antréban azonban e három széken, akár egy kortárs táncesten, ide-oda száguldozik-gurul a három figura az üres térben, mint akik megkergültek s nem lelik a helyüket. (Mindez persze a tengeren való hányódást is felidézi.) Csak ezután a felvezető etűd után kezdődik a vita arról, kit is egyenek meg hármuk közül. Merthogy ők hárman nemcsak hajótöröttek, de éhesek is.

Borovics Tamás, Harsányi Attila és Gömöri Krisztián

Faramuci helyzetükben s döntési hezitálásukban ripsz-ropsz átszáguldanak néhány társadalmi formán - demokráciától, parlamentarizmustól a diktatúráig. Ezalatt elénk tárulnak s kipellengéreztetnek a különféle politikai trükkök, a befolyásolás megannyi csínja-bínja. (Pikáns volt az előadást épp közvetlenül a választások előtti felfokozott hangulatban látni. Ám a rendezés elegánsan, a választások közelsége ellenére sem engedett a könnyed csábításnak, és nem aktualizálta a drámát kiszólásokkal, kikacsingatással; a nézőnek volt markánsabb az "aha"-élménye.)

Ahogy pedig felbukkan az érdek, az irányítás és befolyásolás lehetősége, rögtön visszavonhatatlanul leosztódnak a szerepek, kirajzolódnak az erőviszonyok. (A szereplőknek egyébként nincs nevük - típusok, bábszerű figurák, magatartásklisék csak.)

A diktátori hajlamú, cinikus Kövér - akinek szerepét a rendező, talán némi öniróniával is, az alkati különbözőség ellenére magára osztotta - a hatalom várományosa, letéteményese. A naiv, érzelgős és az igazságosságban hívő Kicsi (Gömöri Krisztián) az elnyomottat, a "népet" hivatott szimbolizálni (akit a hatalmasok majd rákényszerítenek az önként vállalt mártíromságra). A harmadik, a Közepes pedig az a típus, aki egy szempillantás alatt a hatalom kiszolgálójává és talpnyalójává törpül. Harsányi újabb ironikus megoldása, hogy Közepest, a kisszerű hajbókolót a langaléta Borovics Tamásra osztotta. Közepes szolgalelkű, és neki van a leginkább szüksége a vezetésre is. A szék viszont (ami szónoki pulpitusként is szolgál) olyannyira inog Borovics alatt, hogy odafigyelni sem igen tudunk "kampánybeszédére", azon izgulunk, kibírja-e a szék őt s ő a széket esés nélkül.

A kiszemelt egyén, Kicsi, rákényszerített mártír szerepében elhiszi, pontosabban elhitetik vele, hogy tette hősi és az emberiségért való. Mindezt azért, hogy könnyebben s lázadásmentesen fogadja el s tűrje a felülről rámért csapást. Kicsi megváltó szerepben tetszeleg/vigasztalódik, lábmosása krisztusi motívum. Belső (az igazi) szabadságba menekül a külső rabság, a zsarnoki elrendeltetés ellen. (Meg hát könnyebb is hőssé magasztosulva felvállalni a halált.)

Ideológiát, magánmítoszt gyárt szenvedéseihez nyomora enyhítésére - mindez elvezeti a boldog mártíromságig, a mártíromság boldogságáig. A hibát ott követi el, hogy természetesnek veszi a Kövér által ráosztott szerepet, sőt, később még azt is elhiszi, hogy ő választotta, s az épp neki való. Kicsi igazságkereső, de nem lázadó és nem kritikus.

Mrożek csattanója, hogy végül kiderül, Kicsi hősi önfeláldozása és szolidaritása értelmetlen áldozat, halála hiábavaló, a hatalom kegyetlenkedése, Kövér hatalmaskodása csupán l’art pour l’art (van még élelem a bőröndben). Mrożek mindemellett látszólag nyitva is hagyja a véget, nála a gyilkolás, a hiábavalóság ismeretének tudatában hozott további döntés pillanata előtt befejeződik a dráma. A szegedi előadásban lemészárolják Kicsit, mielőtt a kiszolgáló személyzet, Középső megtudná, nincs szükség az áldozatra.

Harsányi Attila tehát végrehajtatja a kivégzést. Látszólag ez a durvább, a radikálisabb befejezés. Valójában mégis az ő értelmezése a kevésbé cinikus és sötéten látó. Mrożek kegyetlenebb (és realistább), hiszen nála elképzelhető, sőt valószínűsíthető, hogy még a hiábavalóság tudatában is folytatják a véres ceremóniát. Harsányinál viszont e pontnál Közepes fellázad Kövér ellen - sőt, az utolsó villanásban már azt látjuk, hogy fojtogatni kezdi "felettesét". Itt csak Kövér a velejéig romlott, és talán végül még meg is bűnhődik...

"Olyan előadást kívántunk létrehozni - írják ajánlójukban az alkotók -, amelyet ha látna Mrożek, azt mondaná: Így igen, VÉGRE!"

Hát: lehet. Ha nem is végre, de így is. Mégsem vagyok benne biztos, hogy ez a legüdvözítőbb, leghatékonyabb előadásmód e műhöz. Minden szimpátiám ellenére is ott motoszkált bennem a gondolat, hogy ez a fajta feldolgozás, a mű kimódoltságának, életidegenségének erősítése a hatásfokot nem épp csökkenti-e, s hogy ellenpontozással nem jártunk volna- e most is jobban.

MARIK NOÉMI