Ez a Don Juan nem az a címszereplõ Don Juan, akirõl azt gondoljuk, hogy jól ismerjük. Idõben és habitusban is távol áll hírhedt elõdeitõl. Nyoma sincs benne Tirso de Molina kártékony nõcsábászának, Molière fanatikus hazudozójának, Puskin kõvendéggel társalgójának vagy Rostand utolsó éjszakázójának. Még kevésbé annak a hódító Don Giovanninak, akit Mozart megénekelt. Más korban született.

De ez a Don Juan nem is azok közül a látszólag rendben lévő kispolgárok közül való, akiket az író, Ödön von Horváth legismertebb és leggyakrabban játszott drámáiban, a Mesél a Bécsi Erdőben, a Kasimir és Karoline-ban, a Végítélet napjában vagy a többiben megformált. Ez a Don Juan máshonnan érkezett. És a rendező, Radoslav Milenković közelítésében sincs semmi abból az artikulációból, amit színpadjainkon megszoktunk. Máson nevelkedett. Ebből a hármas eredőből Egerben - ne hagyjuk a végére a sommázatot - formátumos előadás született. Don Juanra (Kaszás Gergőre) és tíz női hangra (Bozó Andreára, Dimanopulu Afroditéra, Ivády Erikára, Kovács Patríciára, Mészáros Sárára, Nagy Adriennre, Nádasy Erikára, Saárossy Kingára, Tatár Gabira és Váli Zitára) komponálva. Nőkre, csak így egybefogva, névtelenül. Öregekre, jól ápolt, kelendő középkorúakra és a szerelmet éppen csak kóstolgató süvölvényekre. Nőkre, akik belibbennek és elillannak a kiszolgált, első önmagukban is sorsuk van, mégsem érdekes, csupán az a metszete, mely Don Juanét fedi. A történetnek nincs egyenes íve, nincsenek csúcspontjai. Bárhol megszakítható, újrakezdhető. Töredékek sorából épül, és időről időre önmagába - egy újabb kalandba - kanyarodik vissza.

Ezt a számtalanságot, végtelenséget és talán helyettesíthetőséget jelzi az az indító kép, melyben katonás rendben parókák sorakoznak a földön. A színésznők (Bozó Andrea, Dimanopulu Afrodité, Ivády Erika, Kovács Patrícia, Mészáros Sára, Nagy Adrienn, Nádasy Erika, Saárossy Kinga, Tatár Gabi és Váli Zita) válogatnak közülük, és kialakítják saját karakterüket. A szerepekre vágyó színésznőt, a batikoló iparművésznőt, az ápolónőt, az özvegy szállásadónőt, a leszbikus nőt, a forradalmár nőt, a korcsolyázó nőt, a táncoló nőt, a hazudozó, Don Juant erőszakkal vádoló csitri nőt, a házvezetőnőt, az unokája halálát megbosszulni vágyó tolószékes nőt, a testvérét gyászoló nőt... Fehér függönyök lebbennek, a tábori ágy-kórházi ágy arrébb gurul, s máris új helyszín kínálkozik egy új hódításra, egy-egy újabb érzelmi rejtély elfedésére vagy éppen felfejtésére. A rendező által elképzelt játéktér - társulva Szűcs Edit színes harisnyákból, gyűrt anyagokból megálmodott jelmezeivel - a maga rebbenékenységével, tünékenységével egy örök titok utáni hajsza állomásait hivatott elénk tárni. Kicsit elemelten, költőien, valószínűtlenül. Az előadásban újra- és újrafogalmazódik a legfontosabb kérdés: mi vonzza a férfit a nőhöz, és mi az a csáberő, amivel a férfi újra és újra hódítani tud? Ez azért is érdekes, mert Don Juanban látszatra nincs semmi különös. Túl van egy háborún, túl van a nagy szerelmen, túl van az érzelmi viharokon. Lelkileg többedíziglen sebzett. Keresi a tökéletesnek hittet, mindig meg is talál valami hasonlót - arcot, tulajdonságot, helyzetet -, de az azonosságra nem sikerül rábukkannia. Sodródik vagy menekül egyik kapcsolatból a másikba, miközben az örököt többé már el nem érheti. Milenković rendezésében olyan evidenciák fogalmazódnak meg, mint a tökéletes utáni vágy, a folytonos boldogságkeresés, férfi és nő egymásba fonódásának sorsszerűsége. Filozofikus gondolatokat feszeget, s közben érzékenyen lavírozik a valóságos lét és a szürreáliák között. Lassú vallatásra fog a vízcseppek ütemes kopogásával, s aztán szalad tovább. Ahogy Don Juan keresi önmagát és a másikat.

Kaszás Gergő eredendően nem egy klasszikus Don Juan. Csibészes lázadó volt egykoron, mostanra pedig csendes gondolkodóvá szelídült. Szerepformálása is inkább gondolatokból, mint érzelmekből épül. S ettől érdekes. Don Juanja nem beleveti magát a kapcsolatokba, hanem beleengedi. Nemcsak a testét, de a lelkét is eldugja téglaszín köpönyege mögé. A színész magától értetődő természetességgel játssza el, hogy az után a szerelem után vágyakozik, mindenkiben azt keresi, amit ő hajított el. A női agy számára elfogadhatatlan erkölcsi értékek mentén menetel kapcsolatból kapcsolatba, hogy az ideálisat elérje. S közben az ideális már nem létezik, mert közvetetten épp ő pusztította el.

Ehhez a töprengő donjuansághoz társul a tíz nő kara. Feladatuk, hogy akár szólózva, akár karban érzelmi síkon magyarázzák a Don Juanhoz fűződő vonzalmukat. Egészen kivételes összhangban teszik. Miközben minden zsigerükkel Don Juanra összpontosítanak, egymást erősítik, és így együtt (Bozó Andrea, Dimanopulu Afrodité, Ivády Erika, Kovács Patrícia, Mészáros Sára, Nagy Adrienn, Nádasy Erika, Saárossy Kinga, Tatár Gabi és Váli Zita) rakják össze az örök nőt. Az egy testbe nem foglalható tökéletest. S ahogy a parókák lehullnak, s kendővel leszorított hajjal még egyszer feltűnnek a csábítójuk előtt, már alig kibogozható, hogy melyikük ki is. Egyszerűen csak nők a múltból. Don Juan előtt pedig - az indító képhez való visszakanyarodásként - paróka nélküli csupasz fejek. Az élet illúzióktól megfosztott körforgása ez.

CSIZNER ILDIKÓ