Ha Georges Feydeau-tól olvas az ember, pikáns negédbe áztatott operettet képzel maga elé. Brokátruhában suhogó nagypolgári dámákat lát, akik udvarias társalgás közben verik vissza frakkos urak csipkelõdõ bókjait. Felszarvazott férjek szellemeskednek a szivarfüstbe burkolt kártyaasztal felett, miközben a gáláns csábító a rivalda pereméig jön elõre, hogy "félre" tájékoztassa a nagyérdemût.

A selyemdívány előtt rojtos szőnyeg hasal, s a melegházi pálma alól a pudli fehér foltja villan ki. Szóval, Feydeau kapcsán az ember romantikus csipkelődést vár egy Munkácsy-festmény díszletei közt. Ehhez képest az egri Gárdonyi Géza Színház vendégjátéka teljesen mást kínál: abszurdba csomagolt bohózatot, három felvonásban.

Az alig változhatott eredeti darab Hamvai Kornél mai szófordulatokkal operáló fordításában hangzik el. A hülyéje (A balek) történetét a jól bevált szerelmi sokszög irányítja. Vatelin ügyvéd nejét, Lucienne-t Rédillon és Pontagnac ostromolja szalonjában, de a nő csak akkor hajlandó férje barátaival kalandra, ha férje hűtlen lesz hozzá. Hamarosan adódik alkalom. Megjelenik Vatelin londoni flörtje, Maggie, s az ügyvéd botor módon belemegy, hogy az estét vele töltse, sőt vesztére Pontagnactól kér tanácsot, hol bonyolítsa le a találkát. Barátja boldogan ad felvilágosítást, Lucienne-t pedig ráveszi, hogy tettenérés esetén váltsa be ígéretét. A második felvonás a kiszemelt szállodai szobában zajlik. A szálak odáig bonyolódnak, hogy Lucienne bizonyosnak gondolja Vatelin hűtlenségét, ugyanis nővel találja egy ágyban, bár nem Maggie-vel, hanem a bugris Pinchard töksüket asszonyával, akik bohózatba illő névazonosság révén kerültek a szobába. Mme Pontagnac is tetten éri férjét, történetesen Maggie-vel, s a félreérthetetlennek gondolt, ám valójában félreértett szituáció tanúja lesz a felbőszült Soldignac, Maggie férje is. A jelenet tartozéka még Armandine, a butácska kurtizán, akit Rédillon költöztet ki a szóban forgó szobából a felhevült kamasz londiner, Victor acsarkodása közepette, s feltűnik a szobalány is, Clara, valamint néhány rendőrfelügyelő. A történet másnap délelőtt folytatódik Rédillon nappalijában. Gérome, a bohó lakáj eltávolítja Armandine-t, miközben Lucienne és Mme Pontagnac kínálja fel magát úrfijának, aki azonban a vad éjszaka után képtelen a bosszú eszközének szerepére, így Lucienne kénytelen kölcsönkérni a Mme-tól megérkező férjét, Pontagnacot. Történik még néhány érzelmi döccenő, de végül rendeződnek a viszonyok, Pontagnac azonban balek marad, hiszen a csábítás nem sikerült és felesége is a nyakán maradt. Az események kaotikus állapotokon át kapaszkodnak előre, míg végül kiderül, hogy nem történik változás, nincs megoldás az élet zűrzavarára. A műsorfüzet szerint a szertelen történet ihlette az abszurd takarót: Feydeau "bohózatai az abszurd dráma első árnyékait is magukon viselik".

Máté Gábor rendezésének döntő pontjai azok a szituációk, amikor a bohózat szürreális világba vált át. Például a két házibarát jelenete, akik sértődötten méregetik egymást Vatelinék szalonjában. Kovács Patrícia Lucienne-jére fenik a fogukat, de eddig nem számoltak vetélytárssal. Az asszonyka kiszalad egy percre, Mészáros Máté Pontagnacja és Gál Kristóf Rédillonja pedig féltékenyen tartja a távolságot, juszt se kezdeményez társalgást. A bohózat elcsépelt helyzete, pár egymásnak vetett félmondat. Ideges ujjak dobolnak a bútor fáján, egyikük zavarában fütyörészni kezd, s a hangokból ritmus áll össze. "Ííím eeljöttünk szééép lááányooodért..." - kopogja, üti, emeli, zihálja és fütyüli a két csábító a Parasztkantátát. Összhang fejlődik a fickók közt, halkulnak, erősödnek, csodálkoznak magukon; s bár láthatóan jólesik nekik a felszakadó közös koncert, baráti gesztust továbbra sem tesznek a másik felé. A bohózat hullámai mégis feltornyosulnak, s alattuk megcsillan valami groteszk és abszurd. A realista színészi játék időnként direkt túloz, hogy ne hús-vér figurákat, hanem figurákat lássunk a színpadon. Vatelinék lakája, Jean (Rácz János) döbbenetes némajátékkal illusztrálja, mennyire csinos a bejelentett hölgy; Jordán Adél Armandine-ja az ostobák istennőjévé magasztosul; Maggie (Bozó Andrea) és Soldignac (Vajda Milán) akcentusa angolabb már nem is lehetne; Kaszás Gergő pedig kőbunkó Pinchard-t játszik, nem alakít. Az abszurd kellős közepén vagyunk, személyiségek nélkül, kétlábú toposzokkal körülbástyázva. Valamennyi nyárspolgár, valamennyi mi vagyunk. Loholunk, ügyeskedünk, izzadunk, megoldásokat keresünk, ahogy Anger Zsolt jó szándékú, de menthetetlenül kispolgár Vatelinja is próbálkozik fergetegesen, de sikertelenül.

A környezet, Horgas Péter munkája is abszurd drámákat idéz. Az első és utolsó felvonás díszlete olyan sivár, mint Beckett világvégi terei. Sötét, kopottas deszkabútorok állnak a dobozszínpadba illesztett, mélységében szűkülő kopár szobában. A székek háta különös, nem teljes támla, csak egy L alakú derékszög. A hátsó fal is fura: a levett kalapokat határozott mozdulattal rá lehet tapasztani a függőleges fekete síkra. A második felvonás szállodai szobája Sartre Zárt tárgyalásának pokolian közönséges stíljére utalhatna. Központi eleme a fekete selyemneművel fedett franciaágy, fölötte tükör, hangulatlámpák. A világítás máskor is szokatlan, nyugtalanítóvá, groteszkké teszi a színpadképet. Táncprodukcióban használnak ilyen oldalsó reflektorokat, hogy a testek minél plasztikusabban jelenjenek meg. A szobafalak hasadásain beszűrődő fények éles kontúrokat rajzolnak az ízléstelen, régimódi és bohókás közé öltöztetett szereplőkre. Vatelinék kissé csíkosak, a Pontagnac család halványzöld kockás, az angolosok lilák. Nagy Fruzsina jelmezei remekül illenének A kopasz énekesnő szereplőire is.

Mi marad végül Feydeau-ból? A helyzetek és az abszurd humora. A nézőtér vad röhögéssel jutalmazza a pontosan kidolgozott vígjátékot, s talán Feydeau korát idézik azok a rokokó zsebkendők, amelyekkel a férfi szereplők törlik homlokukat egy-egy kínos színpadi szituációban. De a lényeg az abszurd marad. A kibékülés után Pontagnac, Rédillon, Vatelin és Lucienne ül a padon, Mme Pontagnac már nem fér oda, mellettük áll. Várnak, nem tudni mire. A hátsó fekete fal ledől, a fények kihunynak. Vége.

SZ. DEME LÁSZLÓ