Beszélgetés a kettõs jubileumát ünneplõ Wellmann György színmûvésszel
"...azért balek, mert mást nem tehet." Szabó Lõrinc: Különbéke
Jutalomjátékod alapján is az volt a benyomásom, élvezed a játékot. Miért jó színésznek lenni?
Mert annyiszor halok meg és támadok fel, ahányszor én akarok! Miért jó? Tudja az ördög! Azt mondják, velem szemben ott van az ezerfejû cézár, a közönség, lehet, de nekem meg ezerféle arcom van. Másnak egy élete van, nekem egy hét alatt annyi, ami egy évezredre elég. Minden emberben ott van ám a színész, csak a színészben ez tudatos.
Mindig is színésznek készültél?
Mindig. Ugyan volt egy olyan vágyam, hogy archeológus leszek, de 18 éves koromra az derült ki, hogy bármihez nyúlok is - Romániában vagyunk ! -, az dák eredetű kell hogy legyen, így azt mondtam: egy frászt leszek archeológus, eddig is színész akartam lenni, hát az leszek! Nem hiszed el, de meg sem járta az agyamat, hogy a főiskolára engem nem vesznek fel. Játéknak fogtam fel az egészet. Az első felvételit elaludtam, de a másodikra szabályosan besétáltam. Lehet, hogy ehhez egy nagy adag szerencse is kellett, vagy a jóisten megsegített, de ő amúgy is mindig megsegített ezen a pályán. Sok idő telt el azóta. Csak itt, a Hevesi Sándor Színházban eltöltöttem éppen húsz évet, ahová - a hiedelmek ellenére - még Ruszt József vett föl, és nem Halasi Imre. Bizony rég volt, sok keserűség is ért, úgyhogy hoztam is neked egy verset szegény Szabó Lőrinctől, amivel felvételiztem is: Különbéke.
Arról a vidékről érkeztél, ahol a magyar nyelvű színjátszás bölcsője ringott. Milyen útravalót kaptál, kik voltak a mestereid?
|
A színjátszás bölcsője valóban ott ringott, Kolozsvárott a Farkas utcai házban. Ahol én születtem - Nagyváradon, a Holnap városa -, ott a magyar szó nem pusztába kiáltott szó: az magyarokról szól, magyarokhoz szól. "...éhe a Szónak, éhe a Szépnek...", hiszen Trianon azzal "becsült" meg bennünket, hogy az anyanyelvünkön kívül - mert azt azért nem tudta - mindenünket elvett. Gondolj bele: egy Arany, Ady vagy Tamási Áron szülőföldjét! "Őrzők, vigyázzatok a strázsán" - ez jutott, ez maradt nekünk! Ez volt az útravalóm, amikor 71-ben végeztem a Szentgyörgyi István Főiskolán Marosvásárhelyen, és ez volt 82-ben is, amikor átjöttem. Mestereim Csorba András - akit Az aranyember című Várkonyifilmből ismerhetnek - és Gergely Géza, aki kiváló tanár volt. A szakmát, amit igazából csak a színházban lehet megtanulni, Szabó Lajostól (Laika), Cseke Sándortól és Halasi Gyulától loptam el. A főiskola - ahonnan sokat kaptam, de tehetséget nem tud adni, mert az vagy van, vagy nincs - arra jó, hogy (persze, egy kis túlzással) négy év után, ha bemégy egy könyvtárba, tudod, hol kell keresni Moličre-t.
Színésznek lenni szakma, vagy hivatás?
Szerintem is-is, azaz: hivatásnak indul és - sajnos - szakmává silányul.
Állomáshelyeid alapján az állapítható meg, mindig is a végeken szolgáltál. Nem vágytál soha a fővárosba?
Nem. Talán, amikor átjöttem, vagy ha az első tíz évet ott töltöttem volna, azt mondanám: vágyom vissza. De nem. Pedig valószínűleg jobb lett volna, több sanszom is lett volna. Nem az én világom. Mondok valamit: sok erdélyi kolléga, aki áttelepült, "hazajött" - gazdag ez a magyar nyelv! -, elveszett. Többnyire azok maradtak meg a porondon, akik vidéken telepedtek meg.
Az átjöveteledet hogy fogalmaznád?
|
Mondtam már: én nem vallást, csak templomot cseréltem.
A nagyváradit debrecenire. Miért Debrecen?
Őket ismertem, mert a két színház között régóta volt már cserekapcsolat: előadásokat cseréltünk.
Emlékezetem szerint a Vőlegényfogóban mutatkoztál be először Zalaegerszegen.
Nem! Én 86 márciusában mint vendég léptem fel először a Kegyencben "osztrák vendégművészként", ahogy akkor Ruszt bemutatott, s csak augusztusban kaptam szerződést. A Vőlegényfogó előtt még Bródy A tanítónőjének tanítószerepében is láthatott a közönség.
Egy nagyváradi magyarból hogy lesz "osztrák vendégművész", aki ráadásul Zalaegerszegre szerződik?
Ugratás volt az egész! Az történt, hogy akkori feleségem, Szőnyi Ildikó operaénekes, Grazban kapott szerződést, s engem is ott értek utol. Engem Debrecenben nem bántottak, nem küldtek el, s ha nincs ez grazi szerződés, talán most is ott élhetnék. Akkoriban Ruszt volt itt az igazgató, nekem pedig szerencsém: szerződtetett. Róla - akár tetszik, akár nem - el kell mondani, hogy a zalaegerszegi színházból ő csinált színházat, s olyan társulatot hozott, amilyen nem lesz egyhamar: megvolt minden szerepkör! Ő nemcsak rendező volt, hanem színházi ember, amilyen Szendrő József is volt. Amikor Jóska elment, Halasi Imre vette át a stafétabotot, akinek viszont megvoltak már az emberei. Az első igazi "belépőm" a Mágnás Miska Leopoldja volt, amit először visszaadtam. Na, innen kezdve aztán szinte mindenben benne voltam.
|
Egyszer azt mondtad, a harmincvalahány év alatt tíz olyan alakításod volt, amire büszke vagy, a többi csak jó mestermű.
Ez így is van. Egy része még Nagyváradon volt, a másik része itt, mint például az előbb említett tanítószerep, a Hyppolitból Schneider, a Névtelen csillagból a zenetanár, Az arany árában Berci, a Kőmíves Kelemenben Máté többek között, de én azt hiszem, ti félreértetek itt valamit: a Lear királyból nem a Lear, a Romeo és Júliából nem Romeo a legjobb, hanem Mercutió - kis szerepből nagy alakítás... ilyenből minden öt évben van maximum egy-kettő, mert több nem lehet. Hiába jó és nekem való egy főszerep, nem biztos, hogy az a nagy alakítás - nekem. De ha ebben a pillanatban ezzel a főszereppel foglalkoznék, akkor azt mondanám, az - most.
Azt hiszem, elérkeztünk a színészmesterség egy nagyon fontos pontjához: a színész felépítése. Ez a fajta munka van-e most ebben a színházban?
Te, így nem gondolkoznak, sajnos. Ahhoz, hogy valaki az Ádámot eljátssza, egyszer el kell játszani a Csongort is, s ha eljátszotta Ádámot, talán el tudja játszani a Hamletet. Ez a felkészülési folyamat, ha erre gondolsz. Én eljátszottam már annyi szerepet, hogy nyugodtan mondhatnám: elvállalom ezt a példaként említett főszerepet, csak... Egy másik példa: hiába kapja meg az illető a Hamletet, ha nem egy olyan közegben dolgozik, nem egy olyan rendezővel, akkor akkorát tud bukni, hogy az nem igaz! Hiányzik a jó rendező manapság. Sajnos, errefelé elfajult ez a szakma. Nem tudják megmondani, mi volt előbb: a piac, vagy a légy. Hiába tanultam, fejlődtem odáig, hogy mondhatom: na, akkor most jöhet a csúcsszerep, ha a rendező azt mondja: nem tudom, nem fér bele a koncepciómba. Ugyanúgy jár a színész, mint az az olimpikon, aki készült négy éven át, s a végén azt mondják neki, nem fér be a keretbe.
Azt jelenti ez, hogy a mostani rendezőknek az elvárása pusztán annyi a színésszel szemben, hogy csak azt mutassa meg, amit ők elképzeltek?
Így van! Olyan ez, mintha nekem, mondjuk, pisztoly van a kezemben. A rendező kezében ilyen egy darab. Tud vele lőni is, meg védekezni is. Nincs választás. Állj, vagy lövök, aztán azt csinálok, amit mond. Ide vezet a rendezői színház gyakorlata, amikor nem egy Latinovitsra, Gábor Miklósra vagy Honhty Hannára megy be valaki, hanem, mondjuk, Rusztra vagy X. Y.-ra. Ebből lesz aztán az, amikor a néző azt mondja: nem vesz többet bérletet, mert nem azt kapta, amit a műsorfüzet alapján várt. Ezért mondtam, hogy szakmává vált a hivatás.
A színészlexikon szerint önálló irodalmi műsoraid is voltak.
Azok még Nagyváradhoz kapcsolódnak. Az utolsó, a Reménységnek és tulipánnak című József Attila-műsort 82-ben, mielőtt eljöttem volna, mutattam be. Úgy indult, búcsúzni akartam városomtól. Ha megengedik, lesz, ha nem, nem. Máig nem értem, hogy engedhették meg, hiszen nekem már 79-ben elkezdődött a hercehurcám, s azért sem értem, mert a szekusok engem már pofoztak is előtte. Nem voltam hős, csak "véletlenül" belekeveredtem egy dologba, amiről nem is tudtam, hogy benne vagyok. A román állam nagyon "ragaszkodott értem", mondván: a magyaroknak itt a helyük. Egy frászt! Alig várták, hogy kimenjenek, vagy szökjenek meg. Mindenki menekült volna. Én véletlenül átcsúsztam.
Ezt a pódiumtevékenységet ideát már nem folytattad. Miért szakadt meg ez a folyamat?
Amikor átjöttem, egy kollégának elmondtam, van egy Mécsfény című műsorom. Vonakodva - hogy itt egy Arany-Petőfi-levelezés senkit nem érdekel, inkább kellene Hacsek és Sajót stb. -, de ráállt, elő is adtuk vagy háromszor. Rá kellett jöjjek, nincs rá szükség, nincs rá igény. Hogy szükség, az egy dolog, de hogy az embernek igénye legyen rá, ahhoz valamit tenni kell, valahol el kell indítani valamit. Ahol a kultúrára nem adnak pénzt, az az igénytelenséggel egyenlő. Ha nem mást, csak fogat mos az illető, mert bejön egy színházba, már az is valami, tehát a valami valamivel összefügg - igényesség!
Mi volt ez a Mécsfény?
Arany és Petőfi levelezéséből állította össze Fábián Sándor, a volt nagyszalontai Arany János Múzeum igazgatója - aki aztán újságíró, majd író lett -, s úgy találta, hogy a két hőzöngő ifjú - Hajdú Géza és én, ő Arany, én Petőfi - alkalmas lenne az eljátszására. 73-ban mutattuk be először Szabó József rendezésében. Nagy siker volt. Több évig ment, többször be akarták tiltani, főleg március 15-én. Hogy érzékeltessem, milyen körülmények között játszottunk: egyszer Érkeserűre kellett menjünk, amit nem akartak engedni azzal az ürüggyel, hogy nem érünk vissza az esti előadásra, mert nem jó a busz. Akkor a félig román, félig magyar származású sofőr azzal állt elő, majd ő rendbe hozza, nem lesz semmi gond. No, akkor lettek igazán idegesek! Az előadáson több volt a bőrkabátos, mint aki jegyet vett. Az előadás rendben lement, nem lett belőle forradalom, viszont láttam húsz bőrkabátost szégyenkezve és dühösen kimenni, mert nem az történt, amit vártak.
Tavaly indították először a Versünnep című vetélkedőt. Gondoltál-e rá, hogy kipróbáld magad?
Nem. Én attól már félek. Ez ilyen egyszerű. Ahol van mód a javításra - tévé, rádió -, még vállalok, de közönség előtt már félek: reszket a lábam, elmegy a hangom stb. Imádom a verset a mai napig is, s nem csak a verset. Volt nekem még rendezésem is bihari költőktől! Aztán volt még egy, ami színházon belül folyt: a Kortárs Színpad, amit ketten csináltunk Hajdú Gézával. Gyerekek kerestek meg - az egyiket most úgy hívják: Kőrössi P. József -, hogy szeretnének valamit. Így csináltuk meg szépen sunyiban a Kortárs Színház ’71-et, ami nem színház, hanem műkedvelő társulat volt. De nálunk vetekedett a színházzal. Igaz, én jártam eladni a jegyeket, meg Géza. Annyira kifejlődött, hogy irodalmi színpad lett, s annyian jöttek már, hogy felvételiztetni kellett.
Ezen a színpadon kortárs szerzőket mutattatok be?
Nem csak, mert egy Moličre is lehet kortársam olyan szempontból, hogy az eszme, a gondolat, amit képvisel, most is él, de zömében valóban kortárs helyi szerzőket. Ők voltak a Forrás című folyóirat első nemzedéke, s ezt minden színház patronálta.
|
Fogalmazhatjuk ezt úgy, hogy minden színház nevelte a maga közönségét?
Igen, de itt többről van szó. Egyébként a színházi munka mellett, és ingyen végeztük.
S mellette mentetek még időnként megkeresni a színháznak a kenyérre valót. Hogy kell ezt érteni?
Az állami támogatáshoz nekünk hozzá kellett tenni egy meghatározott nagyságú bevételt, amit helyben nem tudtunk összegyűjteni, ezért Székelyföldre jártunk, ahol egy hónap alatt megkerestünk fél évre valót.
A romániai rendszerváltozás után gondoltál-e arra, hogy visszamégy Nagyváradra?
Nem. Akkorát nem tud változni a történelem, hogy én vissza tudjak menni.
Lett volna-e rá mód, vagy nem is akartál innen elmenni?
Módom lett volna rá, csak egy kicsit halogattam is, meg féltem is, de bennem - bennünk, akik odaátról jöttünk, s a vérünkben van - működik egy olyan is, hogy nem mozdulunk. Miért? Odaát nem volt éves szerződés. Aki végzett a főiskolán, azt odatették valamelyik színházhoz, ahonnan csak fegyelmivel lehetett kitenni, elmenni pedig csak úgy, hogy viszek valakit magam helyett arra a fizetésre.
Három évvel ezelőtt vendégrendezőnek hívott szülővárosod. Hogy fogadtad a felkérést?
Tudva, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, elég meglepő volt a felkérés. A Hyppolit, a lakáj című vígjáték megrendezésére hívtak, amit azzal a feltétellel vállaltam, ha a szereposztást én készíthetem el. Így lett főszereplő régi kollégám, aki szintén az idén jubilál, s aki az egyik legjobb barátom: Hajdú Géza.
Hogy sikerült a bemutató?
Felemelő volt számomra, mert éjfélkor - 2003 szilveszterén - abban a színházban, ahol alig hallható magyar szó, a Himnuszt énekelték a közönséggel együtt.
Ha újra kapnál felkérést, vállalnád?
Ha erőm engedné, szívesen.
|
Húsz évet eltöltöttél Zalaegerszegen. Mit kaptál tőle? Kaptad-e azt, amit szerettél volna?
Nagyon jót kérdeztél! Én onnan indulok ki, ahonnan jöttem, Erdélyből. Ott a vidék nem azt jelenti, mint itt, ahol mindenki vidéki. Ott a vidék falut jelent. Lehet, hogy azért, mert ott nincs nekünk ez a vízfejű Budapest. Én a vidéki színészt nem becsülöm le, sokkal színesebbnek és sokoldalúbbnak látom jó néhány fővárosinál. Én a vidékiségemre valahol még büszke is vagyok, csakhogy sokkal kevesebbet kapunk anyagilag a fővárosiaknál. Engem itt úgy becsülnek meg a saját vezetőim is meg a polgármesterek is, hogy énvelem két mondatot nem váltottak még. Annak idején a pártelvtársak még igen. Szerették a színházat. A mostani városi, megyei vezetés - szerintem - azért szidja a kommunistákat, mert még ezt a rohadt színházat is idenyomták a nyakukba. Marha nagy tragédia ám nekik, mert megszüntetni szégyen. Annakidején már volt ám ilyen, s a tanárok nyugtatgattak: majd kiállnak érte - ők, akik szintén máról holnapra élnek -, hogy ne csak a kosz ragadjon arra a gyerekre, hanem egy kis kultúra is. Igenis, mert minden mindennel összefügg, ez teszi igényessé a várost. Ez is. Hiába csatolnak ide 26 falut, attól ez még nem lesz polgári város.
A jó néhány változás után, ami az idő alatt történt, mióta itt vagy, hogy látod most színházad és a színjátszás jövőjét?
Szomorúnak, de nem megoldhatatlannak. Azt szeretném, ha a színház a politikusoktól függetlenül létezhetne. De nem tudunk függetlenek lenni, mert anyagilag tőlük függünk. Társadalomban élünk, és társadalmon kívül élni nem lehet - ezt Lenin mondta, ha jól tudom, de ez akkor is így van. Érzem, hogy minket, ahogy akarnak, úgy használnak ki. Pedig nem kellene mindig ledönteni az oltárt, s újat építeni!
Lettél-e lakója mindennapjaidban is a városnak?
Itt inkább, mint Debrecenben, mert ott csak négy évet töltöttem. Itt elértem azt, hogy néha kapok egy kis szeretetet, de ezt nem azért, mert itt vagyok húsz éve.
Meglepődtem, amikor azt mondtad, nem vagy szakmai nyugdíjban. Miért?
Ezt lelkileg nehéz nekem megélni, akkor már úgy érezném, csak megtűrt vagyok. Felajánlották már, de mi lesz azután?
Művészeti vezetőtök - ugyancsak 60 évesen - nyugdíjba vonult, s a társulat örökös taggá választotta. Mi erről a véleményed?
Véleményem van, de ezt most megtartom magamnak. Én megadtam volna Borhy Gergelynek [Aase-díjas színművész, elhunyt 2006. január 12-én] is posztumusz, ha arról van szó.
A jutalomjátékodul szánt darab [Lapaglia Luigi a Hárman a padonban - Aldo Nicolai] két előadást ért meg, amikor - szerencsére csak átmeneti időre - lekerült a műsorról. Miért?
Pontosabban csak egyet, mert amikor a második lett volna, történt a baj. A Bagó Bertalan rendezte Vadászat angolokra című film forgatásakor ledobott a ló: puskástól, mindenestül, de úgy, hogy utána két hétig feküdtem a veszprémi kórházban légmellel, bordatöréssel. Hát így üljön színész magas lóra! Nem is szoktam, csak hatvanévenként kétszer: először és utoljára.
Jutalomjátékod esetében szerepet kínáltak föl, vagy választhattál darabot?
Az utóbbi történt, s ahogy az már lenni szokott, az ilyenek szoktak megbukni. Most nem erről van szó, de nem úgy lett megrendezve, ahogy én szerettem volna. A darab eredendően nagyszínpadra való, kétfelvonásos vígjáték, amiből most egy egyórás, kétféle játékstílust felvonultató kamaradarab lett a Házi Színpadon, aminek a műfaját most nehezen tudnám meghatározni.
Azt feltételezem, a szerep miatt választottad a darabot.
Nem, és a szereposztást is éppen fordítva képzeltem, mert a másik szerep áll hozzám közelebb. A téma miatt választottam: minden korosztálynak, és arról szól, hogy a jól végzett munka hogyan nyeri el méltó büntetését. Tényleg! A kiszolgáltatottságról, szeretetlenségről, szeretethiányról szól. A két öreg vitája, ahogy rágják egymást, ahogy dicsekszenek azzal, milyen jól bánnak velük gyermekeik, de haza mégse mennének stb. És emlékére is szántam annak a színésznek, egykori mesteremnek, szegény Szabó Laikának, aki egykor, ötvenévesen játszotta ugyanezt nagyon hitelesen, s olyan szívfacsaróan, hogy sírtam, s aki aztán úgy halt meg, hogy se kutyája, se macskája. Ha jól megnézed, a Ruszt Jóska is: idős korában úgy kapaszkodott emberekbe, hogy az nem igaz! Ő, aki egész életében független volt, akinek addig kellett kolléga, amíg szüksége volt rá, öreg korára, amikor beteg is volt már, kereste a szeretetet. Említettem már neked: régen is szerettem volna baráti kapcsolatba kerülni vele. Sajnos, csak élete vége felé sikerült - talán. Hasonlóságunkból számtalan sztori származik, az egyikből ő csinált viccet: amikor megkapta az eredményt és megtudta, hogy rákos, Czegő Terinek [színművész, 1988-tól a Hevesi Sándor Színház tagja] csak ennyit mondott: "Szegény Wellmann, nem is tudja, hogy mennyire beteg!" Amikor megtudta, hogy egy-másfél éve van hátra, nem az volt a legnagyobb problémája, hogy meg fog halni, hanem az, hogy neki ez az idő kevés, mert még elrendezetlen dolgai vannak. Hát, egy kicsit ezekről is szól ez az előadás.
|
A hasonlóságotokhoz egy adalékkal talán én is hozzá tudok járulni: nézve az előadást, kis időre azon kaptam magam, Rusztot látom az Alkuból.
Csak a botot.
Bocsáss meg, nem értem.
Az a bot az övé volt, és tényleg az Alkuból való. Meg is nehezítette a dolgomat, mert egy ideig kizökkentett. Azt az előadást én nem láttam.
Nem sok dolga lehetett veled a rendezőnek, Tucsni Andrásnak.
Volt. Négyen rendeztük, és mindenki mást akart, de ez nem veszekedést jelentett, hanem jó hangulatú munkát. A vége az lett, ahogy szokták is mondani: így is jó. A visszajelzések ezt bizonyítják.
60 éves vagy, 20 éve itt, a közösség szeret. Otthon vagy végre?
Tudod, most nem olyan rég, a rokonaim eladták azt a házat, ahol születtem. Amikor megtudtam, kértem, hogy a kertből küldjenek egy kis földet... Egy ideje már nehezen alszom el, s ilyenkor mindig gyermekkorom színterein járok: a külvárosban Nagyváradon. Akkor még nem volt forgalom, csak csend, egy villamos, ha járt, félóránként. Otthon...? Otthonom van, de még nem érkeztem haza. Ezzel is úgy vagyok, mint a magyarságommal: nem szoktam róla beszélni, de van. Van, mint édesanyám imakönyvében a kifakult könyvjelző: csak mi tudtuk, hogy az valaha piros-fehér-zöld volt, és nekünk még ma is az - csak nem beszélünk róla.
Ha az egészet újrakezdhetnéd, ugyanezt a pályát választanád?
Megpróbálnék színész lenni. Csak... Tudod, telik az idő, s egy kicsit türelmetlenebb vagyok, érzékenyebb vagyok. Már nem értem el a viccet úgy, mint régen. Ez a baleset sem tett jót, mert nagyon kiestem, nem sikerült visszailleszkednem a próbafolyamatba. Majdcsak...!
Meddig szeretnél színpadon lenni?
Ha lehet ilyet kérni, akkor úgy szeretném, ahogy Tolnay Klárival történt: játszani és otthon aludni el, 80 évesen - szépen halni meg, s ha lehet, becsülettel -, de színpadon lenni csak addig szeretnék, ameddig a közönség - sajnálat nélkül - el tud fogadni.
Az interjút készítette: CHÁK ISTVÁN
