Soproni Petõfi Színház

Arthur Miller

A legutóbbi születésnapját már nem érte meg. Éppen azokban a napokban lett volna kilencvenéves, amikor a soproni színház bemutatta a Pillantás a hídról címû mûvét. Az alkotók nemcsak ezzel tisztelegtek az író elõtt, hanem azzal is, hogy átírták. Guelmino Sándor rendezõ és Orbán Eszter dramaturg komoly irodalmi talentummal készített színpadi változattal álltak elõ. Lefejtették a szövegrõl mindazt, ami a magyar színpadokon évtizedek óta diadalmas darab csaknem minden elõadásán teher volt.

Az ügyvéd Alfieri kissé didaktikusnak tűnő narrációja helyett jelen idejűvé tették az eseményeket. Minden, ami a családdal történik, előttünk történik meg. Az Olaszországból bevándorolt Eddie Carbone családi tragédiájával ily módon végérvényesen felnőtté avatják a nézőt, és ezzel nem mondanak ellent Arthur Miller szellemének. Éppen ellenkezőleg.

Fiatal színésznők típushibája, ha náluk is fiatalabb figurát kell játszaniuk, hogy előveszik az elkoptatott "perdülj-forduljt". Elgondolkodtató, honnan veszik a mintát. Az ötvenes évek magyar gyerekszínházi hagyományaiból, hatvanas évekbeli amerikai tinisorozatokból, vagy - és ez talán a legvalószínűbb - színészgenerációk egymástól. Egy biztos. Ezzel nem saját nemzedékük magatartásmintáiból merítenek. Nem abból a mélyen a zsigerekbe kódolt sémából, amely korról korra egyre manipuláltabban fejezi ki a tizenéves lányok egyszerre harsány és rejtőzködő szexualitását. Azt a hihetetlen erőt, vad vágyakozást, az élet iránti ártatlan gerjedelmet, amellyel így vagy úgy, lehengerlik környezetüket. Balsai Mónika Catherine-je úgy perdül be Arthur Miller drámájába, hogy fordul is néhányat a szerep szerinti új szoknyájában. Ám, ha elfogadjuk, hogy ő egy fiatal brooklyni lány az ötvenes évekből, nem kell mindenáron kétségbe vonnunk a szerepformálás őszinteségét. De maradjanak is kétségeink, már az elején elszállnak mind. Nevelőapja reakcióitól való félelmében a lány koravén arcocskája egy röpke pillanatra elkomorul. Jóllehet tekintete őszinte, mondhatni gyermeki odaadásról árulkodik, már a történet legelején vet egy tragédiákkal terhes pillantást Eddie-re. Egyetlen pillanatba összesűrítve előlegezi meg mindazt a rettenetet, amely ebből a súlyosan korlátozó, szigorúan alá-fölé rendelt, ugyanakkor gyöngéden szeretetteli családi kötelékből születhet. Az előadás jól indul. És ez még csak fokozódik.


Pillantás

Minden eddiginél vékonyabb kötélen egyensúlyoznak az előadás szereplői. Mivel az ügyvéd Alfieri immár nem igazán segít mederbe terelni az erkölcsi érzékünknek rendre ellentmondó érzelmi reakcióinkat, paradox módon maguknak a szereplőknek kell ezt megtenni. Eddie például eksztatikus dühében magához ránthatja, lesmárolhatja a nevelt lányát, ha előtte már pontosan kiderült, hogy a férfi az egyik legbecsületesebb családfő, akit valaha láttunk, csak az utóbbi időben "megtréfálták" kissé a hormonjai. Ráadásul ebben a csókban nincs semmi erotikus. Inkább pofon helyett adja. Van itt igazság? Nincs. Pontosan ezt is érezzük. S amilyen jól terelgeti Csuja Imre az érzékeinket, hasonló módon teszi ezt a többi szereplő is. Lélegzet-visszafojtva figyeljük a Kerekes Éva játszotta feleség reakcióit. Az ő nagy pillanata, amikor végső kétségbeesésében fölszólítja Catherine-t, aki mégiscsak a halott nővére leánya, hogy költözzön el tőlük. Majd állnak ott ketten, a brooklyni nyomornegyed koszos lépcsőkorlátjának támaszkodva, s egyszer csak átöleli a lányt. A helyzethez képest teljesen váratlanul. Lehet-e kétséges: az unokahúgát még jobban félti, mint a férfit, akiért éppen küzd. Hol itt az igazság? Nincs. Miller, saját bevallása szerint, kellő távolságot tartott szereplőitől, éppen azért, hogy ne mondjon fölöttük ítéletet. De nem lett volna az, aki, ha nem adta volna meg a színháznak a lehetőséget, hogy pontoson megéreztesse velünk az emberi természet és a társadalom fölkavaró igazságtalanságait.


Kerekes Éva és Csuja Péter

A két férfi, az illegálisan befogadott olasz unokatestvérek jelenléte csak fölgyorsítja az eseményeket. A baj már ott lapult. Guelmino rendezésének nagy erénye, hogy kivételesen magas hőfokon indítja az előadást. (Tán még nagyobb, hogy sikerül is ott tartani.) Catherine és a széplelkű, szőke olasz szerelme - ami végül a végzetes lépésre készteti Eddie-t - itt nem csupán a történet funkcionális eleme, valóban megszületik. Balsai Mónika és a pörgős, hiperaktív Rodolphót játszó Sövegjártó Áron belekomponálja e szerelembe az egymás iránti felelősség mozzanatait. Szép lassan felnőttek lesznek ebben a kapcsolatban, lélekben öregecskék is.


Csuja Imre, Balsai Mónika, Sövegjártó Áron, Kerekes Éva
és Gesztesi Károly

A legmeghatóbb mégis Marco. Ha az előadás meri megszerettetni velünk az Eddie-ben rejlő tisztaságot és önfeláldozást, és ezen belül Csuja Imre alakítása van olyan árnyaltan összetett, hogy aggódva kísérjük végig a be nem vallott gondolatnak, a tudatosulás szégyenének s végül a mocskos árulásnak a stációin, akkor Gesztesi Károly Marcója még inkább a lelkünkbe hatol: ő a rejtett fájdalomból föltörő néma férfisikoly. Miller megkerülhetetlenül kódolta bele a szövegbe az otthon hagyott családért dolgozó, hallgatag Marco sűrűsödő tragédiáját. Ezt a többnyire szótlan jelenlétet Gesztesi képes a végletekig fölerősíteni. A pillantása, a gesztusai, a testtartása - még a háta is - szavak nélkül árulkodik arról, ami benne zajlik. Az előadás emblematikus figurája.

...a hídról

A brooklyni hidat, mely alatt a milleri dráma játszódik, nem látjuk. Bagossy Levente az üresen hagyott színpad közepére képzelt fémszerkezete a zsúfoltságnak, a méltóságos emberi tér hiányának, az emberi kapcsolatok hideg, áthághatatlan szerkezetének képzetét kelti. A bérházat imitáló építmény tetején - lehet, a híd helyett - van egy kiszögelés. Látványra "emberi tartózkodásra alkalmas", tehát játszó tér is lehetne. Nem az. Mégis játszik - azzal, hogy fönt van. Nézőpontot jelöl ki, ahonnan minden lent van és kicsi. Mintha megpróbálná átvenni az ügyvéd Alfieri szemszögét, aki nem igazságosztó többé, csupán az ember, aki kívülállóként tétova pillantásokat vet az eseményekre. Az új színpadi változattal, Dóczy Péter értelmezése szerint, semmit nem veszített jelentőségéből a szerep. Eggyel kevésbé hangsúlyos, viszont koncentráltabb lett.

Az eredeti szöveggel ellentétben a soproni előadás nem siratja el Eddie-t. Előbb véget ér. Rögtön azután, hogy halálosan megsebesül. Kezét a Marco ejtette sebre szorítja, föltántorog a lakásba, ott elengedi. Nézi a véres tenyerét, mintha nem akarna hinni neki. Ennyi. Kockázatos megoldás. Mindenesetre a Tháliában, a Vidéki Színházak Találkozóján bejött. Semmi túlbeszéd, semmi sallang. Értjük, mi történik.

KÁLLAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1