Radnóti Színház (a Ruttkai Éva Színházban)

Nyitva volt a tetõ, amely régebben a mozilátogatók kényelmét szolgálta. A nagykörúti termet ki Metro, ki Szikra néven ismeri, ki még korábbról másként is. Legújabban a Ruttkai Éva Színház nevet viseli. De egy produkció erejéig a Radnóti Színház költözködött ide. A Caligula bemutatójára gyülekezõk élvezhették a szabad levegõt a nyitott tetõn keresztül. Amíg el nem kezdõdött az elõadás a római császárról, aki a francia szerzõ, Albert Camus szerint magára a Holdra, mint a lehetetlen megtestesülésére vágyakozik. S adódott a feltevés, hogy a színjáték egy hangsúlyos pontján, talán a legvégén újra megnyílik a tetõzet, hogy csak a csillagsátor boruljon a publikumra.

Csalódott, aki az égi színjátékot várta. Meglehet, hogy nem alkalmas időben vagy szögben lett volna a holdfelkelte. Vagy nem vállalták az eső kockázatát, mint teszik a szabadtéri teátrumok. Vagy zavarónak ítélték, hogy az épület architektúrájának elemei keretezzék a mennyboltot. A lényegi szempont mégis az lehetett, hogy valami természetes, valóságos jelent volna meg egy olyan színjátékban, amely szemlátomást makacsul eltartja magától a realitást. Még a leginkább arra a faládákkal "bútorozott" színtérre furakodhat be, amelyet a szellőztető alatt, a széksorok fél karéjában alakítottak ki, ahol a legtöbbször Caligula tartózkodik, egy-egy partnere ellenére is magányos jelenetekben mutatva meg lelkének valós mélységeit. De Ágh Márton terve szerint az ő planétái tükörből vannak, olyanféle gömbök, amilyenek a mulatókban szórják, törik csillagokká a fényt. Ezúttal többnyire a cézár diktálta tempóban.

Császárt és császárságát üvegfal választja el. Udvarát egy színpadon helyezték el, amelyet aranyfejű égők sorával, illetve tömegével kereteztek. Megint csillagok szimbólumának nézhetnénk, ha nem volnának ismerősek mint belsőépítészeti díszítések. Erre az üvegezett pódiumra mindenkor beláthatunk. A függöny nem a közönség felől, hanem éppen a játszók mögött húzódik. Egy vetítővászon előtt, amely különböző színeket, zöldet, vöröset ölt. Itt különben nincs sok minden. Valamiféle alkalmatosságot látni, amelyen úgy tesznek, mintha kerti partikon grilleznének húsféléket. És van néhány fehér műanyag szék, amelyeken a palota egész népe elfér. Nem érdemes kibogozni, ki melyik a patríciusok közül, egyáltalán, ki kicsoda. Mindössze négyüknek van "személyazonosságuk". A másik négynek lényegében nincsen. De gyakorta nyolcan alkotnak egységet, afféle kart. Legalábbis egyazon magatartást képviselnek, Juristovszky Sosa egyazon stílusú öltözeteiben. A nők kisestélyiben, s a férfiak zömmel fehér öltönyben, széles karimájú, fehér kalapban. Mintha Los Angeles vagy Las Vegas módos rétegét mutatnák.

Napjainkban vagyunk tehát. Érthető. Bár inkább tengerentúl. Miért is? Nincs jellemző divatja a hazai elitnek? Vagy a személyeknek olyan távoliaknak kell mutatkozniuk, mint amennyire időben a római impérium esik mitőlünk? Kedélytelen társaság, lassan, kimérten, olykor egyszerre is mozognak. Nem sokban különbözik, amikor még a vagyonuk, a pozíciójuk megvan, s amikor már képtelen szolgálatokra kényszerülnek. Legfeljebb végső pillanataikban villannak fel egyéni vonásaik. Ami nem a színészeken múlik, hanem Mundruczó Kornél rendezésén, amely stilizálttá egyszerűsödő játékot kíván. Abban a szcénában, amelyben kivégzés terhe mellett Caligula verses művet követel alattvalóitól, nyilvánvaló, mennyire törekszik mindenki, hogy változatos halált haljon az üvegkalitkában. Marjai Virág és Lengyel Tamás csakúgy, mint Kovalik Ágnes és Mészáros Tamás, akik annyival jártak jobban, hogy nekik jut még egy-egy súlyos fordulat a nézőkhöz közelebbi játéktéren is, ahol Caligula részletezőbb lelki viviszekciója zajlik.

Ide van bejárása a szeretőjének, Caesoniának, akit a feltétel nélküli odaadás nyugalmával alakít Wéber Kata. (Nem lehet szó nélkül hagyni a fölöslegesen eredetieskedő jelmezét, amelynek felsőrésze csupán a fél keblét takarja, mintha amazonokra kellene asszociálnunk, az előnytelen harisnyanadrág- félét, nem utolsósorban pedig azt a fémvázat, amellyel a fél lábát tették sínbe, szemlátomást úgy, hogy a színésznőt kínozza, hol a combjába, hol a csípőjébe szúródva.) Ha Caesoniát az összetartozás, akkor Helicont a szolgálat hozza Caligulához közel. De úgy, ahogyan a gazdájához tartozik egy macska, amely minden simulékonysága ellenére megőrzi szuverenitását. (Kivált, ha a gazda éppenséggel kutyaféle. Hiszen e rendezésben egy darabig Caligula eb hangokat is hallat.) Haumann Máté megannyi változatban nyávog és fúj. És mindvégig olyan ruganyos, hogy abban nemcsak a feladatok teljesítésének készségét és könnyedségét érezni, de az ugrásra kész figyelmet is. Egy kevés szavú magatartás egyenrangúságát, már-már a fölényét sejteti.

Kimondatlan szavak lappanganak Karalyos Gábor alakításában is. A költő Scipiót azzal az egyenes tartással, lírai egyéniséggel adja, amit kisebb-nagyobb szerepekben már megmutatott. S ami illik is a poétához. Kellene rendező, aki mást is kérne tőle. Itt történetesen azt, miből táplálkozhat az az érzelem, baráti empátia, amely a megtorlást sokáig visszatartja. Amint ahhoz is rendező kell, hogy Schneider Zoltán többet adhasson, mint mackósodó jelenlétét. (Műsorra tűztek nemrégiben egy játékfilmet A halál kilovagolt Perzsiából címmel, amelynek főszerepében olyan jelentékeny kvalitásokat mutathatott meg, amilyeneket színpadon sohasem.) Nyoma sincs most Chaerea azon tulajdonságának, kivételes szellemének, amely nem Caligula tetteit bosszulja meg, hanem a veszélyes eszmével szemben lép fel. Persze, a hiányérzetünket zömmel a rendezőnek kell címeznünk, aki nagyon is szűken jelöli ki a színészek mozgásterét. Legyen példa erre az, amikor Scipio és Chaerea vérpatronokat vágnak az üvegfalhoz - csupán jelezhetik, hogy megölik Caligulát. Gyanítom, nem ilyenre vágynak a színészek. Legföljebb tanulságos lehet olyan színjátékban részt venni, amely egy határozott rendezői világgal szembesít. De a nézők sem szeretik feltétlenül, ha a játékban leginkább a színiutasításokat lehet tetten érni.

Nem hatolhatnak mélyebbre a szereplések, mint amennyire mondjuk egy performance szokta engedni. Minden tisztelet azoknak, akik mégiscsak feszegetik e határokat. Az ilyen opusokban az összkép, a kép sugallja a szándékot. Ám a hasonló képzőművészeti produktumok javával ellentétben, itt a látvány nem olyan eredeti, nem olyan minőségű, ami megérné, hogy zárójelbe kerüljenek érzések, gondolatok. S egyébként a kiállítótermek efféle műveinél terjedelmesebb is egy színielőadás, még akkor is, ha (a dramaturg Morcsányi Géza tapintatos húzásainak jóvoltából) mértéktartó a hossza. Szinte fogyaszthatatlan lenne, ha nem engedné meg a címszereplőnek, hogy a maga pszichológiai útját bejárja. Rába Roland megmutatja Caligula elementáris fájdalmát, mert szerelmét elvesztette. Egyszersmind az ürességét, amelyet mind képtelenebb módokon kísérel meg betölteni. A lehetetlen sóvárgása a kegyetlenséghez vezeti. A szemünk láttára csupaszodik le úgy a lelke, hogy szinte pornográfiának tetszik. Mintha a szemlélők titkos aberrációira számítana, úgy vájkál a színjáték a viszolyogtatóban. Legyen példa újra a végső jelenet, amikor nemcsak az ellenlábasok, de maga Caligula is szétpattint vérpatronokat, nem egyet, nem kettőt, hanem számosat. Mindaddig, amíg talpig vörös, csatakos, szörnyűséges emberroncs nem lesz belőle. Mi is a cél? Hogy elborzadjunk? Vagy mégse borzadjunk el? Hiszen látva látjuk, milyen kellékek révén következik be a színihalál. Vagy mégis iszonyodjunk? Hiszen hallva halljuk azt a halálüvöltést, amely cseppet sem iparkodik művi lenni. Leginkább úgy tűnik, mintha a rendezés a "polgárpukkasztás" hagyományát követve afféle "nézőriogató" szerepben tetszelegne. Nehogy bárki megrendüljön, katarzist érezzen! Legyen undor és zavar.

"Minden nemzedék kétségkívül azt hiszi, arra hivatott, hogy átalakítsa a világot. Az enyém mindazonáltal jól tudja, hogy nem fogja újjáalakítani. De talán a feladata még ennél is nagyobb. Abból áll, hogy megakadályozza a szétesését." Az idézet Albert Camus-től való. S amikor 1944-ben a Caligulát írta, csakugyan szétesett a világ. Sokkalta inkább darabjaira tört, mint napjainkban. Volt éra, amikor egy kalapban az egzisztencializmus irányzatával, ostorozták a pesszimizmusát. Az újabb nemzedékek inkább túl akarnak tenni rajta. Mintha naivnak ítélnék azt a sztoicizmust, amely jellempróbáló korokban is erkölcsi szilárdságot kölcsönöz. Mundruczó Kornél különben markáns világában nem kapnak helyet olyanok, akiknek van igazi tartásuk. Láttuk a szereplések taglalásánál, hogy éppen azon tartalmak nem kaphattak nyomatékot - a hűség, a szerelem, a barátság, a szellem -, amelyek emberré teszik az embert. S itt csupán olyan áldozatok vannak, akik szinte megérdemlik a sorsukat. Gyávák, szolgalelkűek törleszkedők, megalkuvók, akikben fel sem szikrázik valami érdemes. A gyarlóságok is ocsmánynak tűnnek. Van ennek színházi hagyománya a kaposvári irányban. Manapság végképp nem divatos más a színpadokon, mint ami visszataszító korra vall. Lelkük rajta! (Csakugyan élhetnénk szebb időket.) Ám e gondolat kikezdheti a műfajt. Esetünkben milyen dráma az, amelyben Caligula bábok fölött uralkodik? Kit érdekelnek a jelentéktelenek? Szinte monológikussá válik a császár problémája. Nincs igazi konfliktus, ha semmi-emberek állnak szemben. Nem vág elevenünkbe a viszály. Még akkor sem, ha patakzik a művér.

BOGÁCSI ERZSÉBET