Én megengedőbb vagyok. Illés Endre még Paál István Caliguláját sem tartotta elfogadható színházi produkciónak. Mi az kérem, hogy római szenátorok jóga dreszben parádéznak a deszkákon.
Magam viszont akkoriban több kritikus társamhoz hasonlóan mennybe menesztettem Paál szakrális színházát. Annak ellenére, hogy hajdani barátom sem tekintette szentírásnak Camus szövegét. A francia filozófus-író azonban az égből mégis elégedetten figyelhette azt az előadást, talán mert nem tudván magyarul, nem is vehette észre a húzásokat, de a Piscator-tanítvány, Brecht-tisztelő Camus számára a furcsának tetsző külsőségek végül is elfogadhatónak tűnhettek, mert láthatta: mégis csak azok a gondolatok testesülnek meg az isten háta mögötti pécsi stúdió égő gyertyák szegélyezte, gyönyörűséges látványt nyújtó játékterén, amelyeket tragédiájában meg akart jeleníteni. Ez az előadás is a világ abszurditását példázta, az embernyomorító rend elleni lázadásra buzdított úgy, hogy a lázadás szabadságának határait is mérlegre tette.
Mundruczó Kornél rendezése - nem tagadhatom - mindvégig lekötött. Érdeklődéssel figyeltem, mi is történik a játéktéren, mire lyukad ki a tízezer ötlet. Az egyik képi invenció olyan gyorsan követte a másikat, hogy nem is maradt időm eltöprengeni azon, mi mit jelent, a képletes bukfencek hogyan függnek össze, milyen viszonylatok, kapcsolatok alakulnak ki a szereplők között. Gondoltam, majd az előadás végén megpróbálom rendbe rakni a látottakat.
Most ezt próbálom.
Előre bocsátom azonban, hogy az én nagy nyitottságomnak is vannak határai. Mindenekelőtt alapvetően fontosnak érzem, hogy mondjuk egy színházi produkció képes legyen valami aktuálisan fontosat, gondolatébresztőt, izgalmasat mondani, és megtalálja az ehhez illő újszerű konzisztens formát.
Adott esetben azonban nem vagyok biztos abban, hogy Mundruczó Caligulája megfelel ezeknek az elvárásaimnak.
Kérdés persze, s ebből ered a bizonytalanságom, hogy Mundruczó és alkotótársai esetében használhatók-e, érvényesek-e a magam és hasonló módon gondolkodó kritikus társaim esztétikai kategóriái. Zappe László a Népszabadság hasábjain számomra meggyőző módon ízekre szedte Mundruczó és alkotótársai, színészei munkáját. ( Koltai Tamás fanyalgását már a magam véleményének a megfogalmazása után olvastam.)
Az interneten olvasható Literában viszont a Fehér Elephánt rovatban egy hívő avantgárd kritikus Mundruczó Caligulájáról szólva a "bőség mámoráról, a kortárs teátrum igazi ünnepéről" beszél. Ezen a kritikán tépelődve az a rossz érzésem támadt, hogy mindazok a kérdések, amelyeket a Radnóti Színház bemutatójával kapcsolatban felteszek, tökéletesen irrelevánsak Mundruczó és lelkes hívei számára.
Pedig az első engem birizgáló kérdés azt firtatná, hogy Juristovszky Sosa napjainkra utaló, tagadhatatlanul elegáns jelmezeiből - például a széles karimájú amerikai sombrero kalapokból mire következtethetünk. Ágh Márton díszletké pe, legalábbis annak üvegfallal elválasztott hátsó része valamiféle diszkót ábrázolna, zenei aláfestésként is diszkó zene szól.
A Caligulát megszemélyesítő, az előadás legjobb, valójában egyetlen komolyan vehető, sok száz színben villogó alakítását nyújtó Rába Roland valamiféle ellenszenves, teljhatalmú amerikai milliárdos boss képzetét keltette, akinek a legképtelenebb megalázó parancsait mindenki szó nélkül követi.
Ahá.!!!
Tehát az én olvasatom szerint az előadás a napjainkban divatos USAellenességet sugallva a pénz mindent lebíró hatalmáról szólna. Ami ellen fel kell lázadni. Ez mint a darab szövege előírja, hosszabb hezitálás után, az előadás végén meg is történik. Camus színművében azonban a habozásnak emberi és filozófiai okai vannak, a szereplők egy költői lelkületű, szerethető római császárral szembesülnek, akinek legalább részben még igaza is van. Mundruczó viszont Suetónius római történetíró szörnyetegét idézi fel számunkra, olyan egyértelműen ellenszenves tirannussal szembesít, akitől mielőbb jobb megszabadulni. Viszont itt, az ex-Szikra moziban, az előzményekből nem következően nem annyira a lázadók, mint ő maga végez magával, követ el harakirit, sok piros festéket szétkenve önmagán.
Végül is úgy vélem, Mundruczó amerikai horrorfilm-paródiának játssza el a drámát. Egyre fokozza a horrort. Például az ő szörnyeteg uralkodója a darab vége felé, Camus szándékával ellentétben, aki csak felnyalatja a költőkkel a viasztáblára írt vacak verseiket, sorra torkon döfi, megöli a vetélkedőn megjelent poétákat.
Igaz, horrorfilm-paródiaként szemlélve elfogadható előadást látunk. A Fehér Elephánt kritikusának igaza van, amikor ódát zeng Erdély Mátyás világítási találatairól, a játék egyre gyorsuló tempójáról, fordulatairól. Azt viszont már semmiképpen sem tudtam követni, hogy a főszereplővel szemben egybemosódó színészgárdából kritikusunk mint tudta kiemelni és piedesztálra állítani Kovalik Ágit. A Caesóniát alakító Weber Katáról el tudom mondani, hogy a jelmeze fedetlenül hagyja az egyik keblét, és azt érdemes nézni. Bár lényegesebb lenne, ha eljátszhatná, hogy öregedő szeretőként miféle érzelmek kötik Caligulához. De erre ebben a horrortörténetben nem kap lehetőséget. Szívesen figyeltem volna, hogy Haumann Máté mit tud kihozni a császárnak elkötelezett, felszabadított rabszolga, Helicon szerepéből. De a körből ő sem ugorhat ki.
Ha jól tudom, a Radnóti Színház mindössze öt előadásra bérelte ki ebben az évadban a színházzá alakított Szikra - Metro stúdiót (amely a Ruttkai Éva Színház otthona lesz a jövőben). Tanulságos lenne tudni, hány előadásra akadna nézője a Mundruczó rendezésnek.
MIHÁLYI GÁBOR
