Az üvegfal első pillantásra ijesztő, a Tizenkét dühös ember Nemzeti színházi előadásának dühítő és funkciótlan plexije jut az eszembe, de amint az előadás elkezdődik, meg lehet nyugodni. Itt ugyanis egyrészt szerepe, jól kihasznált téridő elválasztó funkciója van, másrészt technikailag nem zavaró, ugyanis kiválóan lehet látni-hallani a szereplőket.
Camus darabja a római császárról, Caliguláról természetesen parabola: a tézisdrámáról sokat elárul, hogy 1944-es születésű a mű. Mundruczó Kornél rendezésében azonban nem csak, illetve nem föltétlenül történelmi vonatkozásokat fedezhetünk fel, hanem a mindennapi zsarnokság motívumai elevenednek meg, amelyekkel hétköznapjainkban folyamatosan találkozhatunk, szembesülhetünk. A Caligulát játszó Rába Roland legalább négy-öt, egyébként folyamatosan önreflexív személyiséget jelenít meg, amiben egy érdekes maszk (a szemhéjára is festve van egy szemgolyó), s a fények folyamatos játéka segíti. A világítás (különösen a Hold központi motívummá emelésekor) amúgy nagy erénye az előadásnak, minden lámpának, minden felvillanásnak megvan a szerepe, kiválóan tagolják az előadást.
Caligula mindent megtesz, mert mindent megtehet. Tulajdonképpen az ideológiai máztól megtisztított csupasz diktátori hajlamot, a totális hatalmat testesíti meg. Nem hivatkozik eszmékre, amikor gyilkoltat. Csak élvezi. És ahogy mondja, aki eddig megtehette, gátlásokkal tette, de neki nincsenek ilyenjei. Ami a diktátoroknak valamiféle deformált ideológia, neki az a gúny, amivel ezt az egész helyzetet kezeli. Caligula intelligens, tetteinek erkölcsi-morális súlyával tökéletesen tisztában van, a fennálló világban azonban értelmezhetetlen az erkölcs és a morál. Éppen ezért értékveszteség sem lép fel, a halálesetek eltúlzottak, ekképpen groteszkek és mosolyra fakasztanak, nem tragikusak; a tragédia az, hogy mindez ebben a világban minden további nélkül elkövethető.
És ami különösen érdekes az előadásban - és a tragédia nagyban ennek köszönhető -, hogy erkölcsi-etikai, morális kérdések soha nem merülnek föl. Mindegyik szereplő saját önös érdekei-érzelmei miatt fordul a vérengző fenevad ellen, amely kísérlet önmegsemmisítő, a túlélésre csak annak van esélye, aki felülemelkedik a hétköznapok világán (Scipio), és bizony, aki bármilyen rendszert kiszolgál, aki minden rendszerrel képes kollaborálni (Helikon).
A színészek rendkívül fegyelmezettek és pontosak, tökéletesen, minden mozdulatukban tartják magukat Mundruczó szigorú koreográfiájához, pedig igen megerőltető feladatuk van. Caesonia (Wéber Kata), Caligula szeretője kiválóan idomul mind a simulékony Helikonhoz, mind a császárhoz. Scipión (Karalyos Gábor) talán a kelleténél is jobban érezhető az emelkedettség, az "e világra nem valóság", mindenesetre az ő motivációi a legőszintébbek, és ezt a színész tudja közvetíteni. Helikon (Haumann Máté) talán a legtöbbet mozgatott és a legpontosabban koreografált figura, rendkívül érdekes macskaként ábrázolt karaktere, aki mindig éppen abba az irányba hízeleg, amely az érdekeinek leginkább megfelel. Tőle kéri Caligula a Holdat, hiszen ha azt megkapja, mindent megkap, de mivel a Holdat nem kaphatja meg, semmije sincs - és ez az őrült körforgás indítja el az egész drámát... A végkifejlet szükségszerűen tragikus, Caligula vériszamós rituális öngyilkossága elborzaszt és egyben hatalmas adag gúny hordozója. De meglepő módon az előadásnak akkor van igazán vége, amikor az időn és téren kívüliségből kilépünk a beesteledett Budapestre, szemben a Bank diszkóval, a Skála Metró és a Nyugati aluljáró szomszédságában, és körbenézünk. Egy kicsit beleborzongunk abba, hogy ez a játék tulajdonképpen a szemünk előtt játszódik, minden téren, minden szinten: kis Caligulák szaladgálnak fel s alá, morál és erkölcs kérdésein túllépve, és csak bízni tudunk abban, hogy Camus jól látja, kinek van esélye a túlélésre. A kérdés csupán az, hogy csak Helikonok maradnak-e, vagy esetleg Scipiók is.
UGRAI ISTVÁN
