Tulajdonképpen két értékelhető színészi teljesítmény látható a Magyar Színház Csiszár Imre rendezte új Tartuffe-jében. Az egyiket Pathó István nyújtja, aki a lehető legkézenfekvőbb, legkonvencionálisabb eszközökkel, ám felettébb találóan mintázza meg Lojális úr alakját. A másik a címszereplőé, Õze Ároné, aki groteszkké torzított mozgással, dinamikus hangsúlyváltásokkal, éles karikírozással, hajszálpontosan kialakított, stilizált gesztusrendszerrel vázolja fel a címszerep konvencióktól elütő, ám lehetséges értelmezését.
Formátumos elképzelés, többnyire megnyerő kivitelezéssel párosulva - akár építhető lenne köré egy előadás. Amely előadásban természetesen a Pathó játszotta tradicionális Lojális úrnak semmi keresnivalója nem volna.
Meglehet, Csiszár Imre is megpróbálkozott azzal, hogy előadást építsen Őze Áron alakítása köré, s csupán menet közben csúszott ki minden a kezéből. Mert annak, ami a Magyar Színházban látható, nincs köze sem a groteszkhez, sem a professzionális karikírozáshoz, sem az újszerű szerepértelmezésekhez. Annál több az elszabadult ripacsériához, a "modern színházi" eszközök alapjában téves, illogikus alkalmazásához, a kontrollálatlan színpadi zűrzavarhoz. S leginkább a minden áron való nevettetés görcsös szándékához. Nem az a baj, hogy Csiszár szedett-vedett ötletekkel tölti fel az előadást, hanem az, hogy ezek részint nem konzisztensek, részint semmilyen konzekvenciájuk nincs - sem a játékra, sem az egyes figurákra nézve. Pernelle asszony például kerekes székkel közlekedik, s ezzel veszi üldözőbe családja tagjait, majd a játék egy pontján váratlanul kipattan a székből. Ez azonban mit sem változtat Pernelle asszonyon (a többiek sem igen lepődnek meg); úgy tűnik, a kerekes szék csupán azért találódott ki, hogy "feldobja" a szerepet (melyet egyébként Moór Marianna mintha súlyos rezignációval tudna le). Hasonló példák hosszasan sorolhatók lennének, Pernelle asszony komornájának, Flipotenak minden indok nélküli férfivá változtatásától Szlávik István ambícióját tekintve valószínűsíthetően egyszerre realisztikus és szimbolikus, ám a kulcsjelenetet teljesen hiteltelenítő díszletéig (a leginkább átjáróházra emlékeztető szobában bárki, bárhol hallgatózhat, Tartuffe mindent felfedő szerelmi lendülete és gyanakvásának teljes elaltatása így értelmezhetetlen). Külön meg kell említeni a zárlatot, melyet részben már néhány évvel ezelőtt - felteszem, Csiszárhoz hasonlóan - láttam a Katona József Színházban, az attól eltérő "slusszpoénja" pedig az előadás koordinátái között értelmezhetetlen és valószínűleg értelmetlen.
A legtöbb kétségbeesésre azonban az előadás szakmai színvonala ad okot. Mert kétes ízlésű produktumot is vonzóvá tehet a formátumos, tehetséges megvalósítás. Ripacskodni is lehet elismerésre méltóan. A Magyar Színházban viszont ezúttal majd’ minden színész a legrosszabb formáját futja - ami nyilvánvalóan nem független a rendező ténykedésétől. Mihályi Győző például kifejezetten rosszindulatú, családját élvezettel kínzó Orgont játszik, nagyjából a cirkuszi piros bohócokat kínzó "istállómesterek" modorában, az ehhez fogható változatossággal. A Marianne-Valer páros mintha a szerelmi civódások lendületére lenne felfűzve; Szauter Dominikának és Tóth Sándornak szinte egyetlen normális sebességgel, természetes hangsúllyal elmondott mondata sincs - így aligha lehet karaktert ábrázolni. Ezek az alakítások még valamelyest menthetők a téves koncepcióval, a többiekére viszont ez nem elegendő magyarázat. Kétségtelenül egysíkú elképzelés az, hogy Dorine a piaci kofák modorában szólaljon meg, de még ez is megoldható lenne kevésbé hamisan annál, ahogyan azt Csomor Csilla teszi. Nehezen magyarázható, hogy a racionalitást képviselő Cléante ízes tájszólással beszél, de a szereppel mit kezdeni egyébként sem tudó Sipos Imre alakításából még az sem derül ki, hogy ez a figura okoskodással takargatott butaságának ironikus leképezése kíván-e lenni, vagy rendező és színész ebben vélte a "józan paraszti ész" újszerű színpadi metaforáját megtalálni. Benkő Nóra mintha maga sem hinné el Elmira egyetlen érzését sem; szavai, gesztusai kimódoltnak, üresnek hatnak. A Damisként eltorzított hangon hőbörgő, színre tévedt civil benyomását keltő ifj. Jászai Lászlóval kapcsolatban pedig nem tudok udvariasabban fogalmazni: jelen szakmai állapota lesújtó.
Aki folyamatosan nyomon követi a Magyar Színház előadásait, az évad első szakaszában nem alaptalanul kezdhetett bizakodni. Ha jelentékeny előadásokat nem is, de tisztes szakmai teljesítményeket, értékelhető színészi alakításokat láthatott (ilyen volt a Hatalom vagy a stúdióban játszott Petra von Kant keserű könnyei). A Tartuffe hideg zuhany: ezzel az elkeserítően ízléstelen és nívótlan előadással Csiszár Imre a lehető legmélyebb szakadékba lökte vissza a színházat.
URBÁN BALÁZS
