Mint arról előző számunkban írtunk, 2006. március 12-én több napos rendezvénysorozat keretében adták át Torinóban az Európa-díjat, az egyik legrangosabb nemzetközi színházi elismerést. A rendezvénysorozat részeként tartotta kongresszusát az AICT/IATC, a Színházi Kritikusok Nemzetközi Szervezete, valamint konferenciát a színikritika helyzetéről. Az alábbiakban s következő számainkban közöljük az ott elhangzott tanulmányokat. Elsőként a portugál Maria Helena Serődio referátumát.

Elnézésüket kérem, hogy előadásomat ezzel a furcsa, talán szemtelen filmcímparafrázissal kezdem, és ezáltal az újságírói munkát a lehető legfelháborítóbb szexista előítélettel jellemzem, azaz férfidominancia a napilapoknál, többségében nőktől származó publikációk a tudományos folyóiratokban.

De ez ugyanúgy része a mindannyiunk által követett kritikusi know-how-nak, bár előadásom keretein belül csak röviden ismertetem a leírás, elemzés, interpretálás, értékelés módszertanát. Úgy gondolom, Peter Greenaway filmje (vagy inkább a film címe) segíthetnek megérteni a két entitás, azaz a két laptípus szerepét, amelyek valahol a proszcéniumon találkoznak, csakúgy, mint a közöttük, illetve a közöttük és a kiadói környezet között létrejövő kapcsolatokat.

De még mielőtt ezt az összehasonlítást tovább folytatnám, és mivel szerepem szerint a tudományos folyóirat mellett kell érvelnem, lássunk egy újabb, a brit kultúrából származó mintát, hogy a színházkritikai folyóirat kiadásának előnyeit és hátrányait felmérhessük. Ezért a "tudományos és minden részletre kiterjedően pontos" elemzés és értékelés Robinson Crusoe-i elve mentén (amikor elkezd gondolkodni azon, helyzetében mi a jó, mi a rossz, és ezeket feljegyzi egymással szemben) a következő hat pontot javaslom:

1. Ha elfogadjuk, hogy a szakfolyóirat általában negyed- vagy féléves periodika (mint a mi esetünkben), akkor állíthatjuk, hogy az előadásról szóló kritika túl későn jelenik meg, esetleg azután, hogy már nem játsszák a produkciót. Ez tehát azt jelenti, hogy az olvasókra gyakorolt hatás késleltetett, nem ösztönzi őket arra, hogy megnézzék az előadást, és az írással a legtöbb, amit elérhetünk az, hogy a nézőben bűntudatot keltünk, amiért kihagyott valami nagyon fontosat. Ebben az esetben a kritikus az utókor számára dolgozik. Ugyanakkor valószínűleg letisztultabb és objektívabb az értékítélet: a recenzens többször is megnézte az előadást, elolvasta a napilapok beszámolóit, és tudatában annak, hogy a színháztörté  nészek számára fontos dokumentumot hoz létre, övé lehet az utolsó szó.

2. A kritikus nagyobb terjedelemben írhat az előadásról, és ez mindenképpen pozitívumként értékelendő. Nem szabad azonban arról sem elfeledkeznünk, hogy a legtöbb szaklap megjelenése, az illusztrációk és fotók minősége és mennyisége - már ha egyáltalán vannak - kívánnivalót hagy maga után. (Szerencsére azonban a mi esetünkben nincs erről szó.)

3. A terjedelmi és egyéb korlátok (például a rovatbeosztás) azt jelentik, hogy az előadás-elemzés és/vagy -kritika meghatározott oldalszámon jelenhet meg, tehát csak kevés előadásról lehet írni. Bár ez elfogadható kompromisszum, mégis azt jelenti, hogy a referátumok tárgyának kiválasztása esetében bizonyos kritériumok nagyobb súlyt kapnak. Azaz csak a fontos és jó előadásokról szóló kritikák jelennek meg, következésképp a szaklapokban inkább a formátumos előadásokról olvashatunk, mint a jókról és a gyengébbekről. Ezt az egysíkúságot elkerülendő célszerű, ha a különböző korú, gondolkodásmódú és ízlésű kritikusok szabad kezet kapnak az általuk megnézendő és értékelendő előadások kiválasztásában.

4. A tudományos folyóiratok és szaklapok viszonylag kevés olvasóhoz szólnak: drágábbak, a könyvesboltok nem szívesen tartják hosszú ideig készleten, két-három hónap után a remittendát visszaküldik a kiadónak. Ugyanakkor, a napilapokkal szemben, az érdeklődők és szakemberek a könyvtárban könnyebben hozzáférhetnek ezekhez a kiadványokhoz.

5. Egy ilyen típusú lap elindításához és megjelentetéséhez nem könnyű megteremteni a stabil anyagi hátteret. A szponzorkeresés, az, hogy a támogatások, pályázatokon elnyert pénzek nem folyamatosan érkeznek be, gyakran frusztrálóan hatnak azokra, akik erre vállalkoznak. Több lábon kell állnunk, többféle stratégiát kell kidolgoznunk, bár lehetőségeink igen korlátozottak.

6. Az a tény, hogy a tudományos folyóiratok egy része olyan nyelven jelenik meg, amelyet bár milliók beszélnek, mégsem minősíthető világnyelvnek (és ilyen a portugál is), jelentősen akadályozza azt, hogy maga a lap és az adott nyelv színházkultúrája ismertté váljék. Igaz, hogy egyfajta "hazai" minőséget képvisel, ami egyáltalán nem rossz. A nyelvvel kapcsolatban, a nyelvi határokra vonatkozóan két portugál írót idéznék (igaz, mindkét idézet 1998 előtti, amikor José Saramago irodalmi Nobel-díjat kapott). Az elismert portugál filozófus, Eduardo Lourenço szerint íróink egy, "a hallgatásra ítélt nyelv börtönébe vannak zárva",1 vagy ahogyan a regényíró Miguel Torga fogalmazott: olyan nyelven kényszerülnek írni, "amelyet az ördög még ma is használ, ha az öreganyjával beszél".2

Most pedig lássuk a portugál helyzetet, és vizsgáljuk meg a mi szaklapunkat. Úgy gondolom, ha feltérképeznénk a színikritika helyzetét Portugáliában, más országokhoz hasonlóan, az eredmény nem lenne túl szívderítő.

Egyrészt mindaz, ami a média számára hírértékkel bír, még az esemény előtt történik. Ezért aztán nagyobb figyelmet és terjedelmet kap egy közelgő premier, a hozzá kapcsolódó társasági események (különösen akkor, ha az előadásban szerepet kap egy topmodell vagy valamelyik szappanopera fiatal sztárja), illetve a rendezővel készült interjú, mint az előadásról szóló recenzió. Röviden tehát: az előadásról csak a promóciós anyag kerül a sajtóba, az értékalapú, részletes, elemző kritika szerepe egyre csökken. Ezek az írások gyakran csak jóval a premier után jelennek meg; a portugál lapokban olyan ritka a közvetlenül a bemutató utáni elemzés, mint a fehér holló. Az a gyanúm azonban, hogy a színházi szakma vegyes érzésekkel viseltetik a kritika iránt: inkább úgy gondolják az alkotók, jobb, ha egy előadás a kritika figyelmét elkerüli, mint hogy bukásnak minősítsék, vagy megkérdőjelezzék létrehozóinak munkáját.

Portugáliában jelenleg mindössze három nagy példányszámú lap, egy-egy kétheti-, heti- és napilap alkalmaz állandó kritikust. A szerkesztőségi munkatársak írják a színházi híreket, néhány lap azonban külsősöket foglalkoztat, akiknek viszont jóval kisebb a tekintélye, hiszen írásaik rendszertelenül, késve jelennek meg. Az tehát, hogy állandó, ízlésformáló színikritika jelenjen meg, vagy egy kritikus olyan hatással bírjon, mint néhány évtizede Bernard Dort vagy manapság Michael Billington, a valóságban kivitelezhetetlen, csak szép álom.

Tekintsük kortünetként ezt, a színikritikát is igencsak érintő jelenséget, és ne gondoljunk arra, hogy csak elhallgatnak előlünk valamit; hagyjuk a napilapok és híradók szerkesztőire a malíciát.

Tegyük hozzá, hogy nem csupán a média világát érinti az öldöklő küzdelem, és a média az, amelynek harcolnia kell a színházat érintő általános érdeklődéshiánnyal szemben. Maga a színházi struktúra is változóban van.

Egyrészt szaporodnak a különböző esztétikai kategóriák mentén készülő színházi projektek, performanszok, és ezáltal a kritikák is egyre viszonylagosabbak lesznek. Mindez a kritikustól szélesebb körű felkészültséget, tapasztalatot, több időt kíván, egyszóval: több előadást kell megnéznie. Ez a folyamat párhuzamba állítható azzal, ahogyan a gyakorló színházcsinálók és teoretikusok által a XX. század folyamán egyre tágabb értelmezést nyert a színház fogalma. Csak néhány név: a modernistáktól az antropológiai elméleteket vallókig, például Turner vagy Schechner, vagy a filozófusok, mint Michel Foucault (theatrum philosophicum), Jean-Francois Lyotard (filozófiai és politikai színpad), vagy Jean Baudrillard (stage of the body). A kínálat és a lehetőségek robbanásszerű megugrásához hozzá kell tennünk azt is, hogy a befogadó percepció a mindennapokat is elérő tudományos és technológiai fejlődés következtében jelentősen átalakult.

Manapság egyre több az olyan előadás, amelyet csak rövid ideig játszanak. Az előadás tűnékeny természetű; a figyelem gyakran a próbák alatti konfliktusokra irányul, a lelki megpróbáltatásokra, vagy azokra az érdekességekre, különlegességekre, tehát azokra a színes hírekre, amelyekkel az előadásra a közönség figyelmét felhívhatják.

Meg kell azt is említenünk, hogy a tőkeerős vállalkozások számára a színház reklámértéke kicsi, (inkább szponzorálnak műemlék-felújítást vagy rock koncerteket), így a színházak nagyrészt állami támogatástól függenek, amelyet szakemberekből és az Instituto das Artes3 vagy a kultuszminisztérium regionális bizottságainak képviselőiből álló grémium oszt szét. A tisztán üzleti vállalkozásként működő és közönségsikernek örvendő színházak az elmúlt 4-5 év tapasztalata alapján két recept szerint működhetnek. Vagy fiatal, televíziós sorozatokból, szappanoperákból ismert arcokkal dolgoznak, vagy ismert musicalek, filmek feldolgozásait állítják színpadra (My Fair Lady, Lisbon Song, Amália).

Mindezek az ellentmondások tudathasadásos helyzethez vezetnek. A szakemberek által magas színvonalúnak értékelt, de állami támogatásból működő színházak előadásai a nagyközönség számára gyakran érdektelenek, ha az előadás létrehozói, a színészek, a rendező csak a színházba járók számára ismertek. Ezek a társulatok is léteznek, rendszeresen, kötelezettségeiknek megfelelő en évente legalább háromszor tartanak bemutatót, de nehezen vonzanak közönséget (reklámtevékenységre nem jut pénz, a hirdetési felület drága, nincs állandó játszóhelyük, színházépülettel csak kevesen büszkélkedhetnek), a nagyközönség számára így teljesen észrevétlenek maradnak.

Amit látunk ezen a színházi térképen: a színházi csoportosulások egyre növekvő száma (bár ez sokszor csak egy embert jelent, aki alkalmanként más produkciókban is közreműködik), és körülöttük egyfajta holdudvarként értelmezhető közösségek.

Nem csoda tehát, hogy a színházi előadások elemzésének és megvitatásának szükségessége két megoldást kínál. A kritikusok vagy kiélve minden megszállottságukat online naplót, blogot írnak, és közösségi fórumokon megosztják gondolataikat (ez a szerzőknek önbizalmat adhat, mert teljesen szabadon, korlátlan terjedelemben és témakörben mondhatják el véleményüket), vagy megpróbálnak minden anyagi lehetőséget mozgósítani, és lapot alapítanak. Az mindkét esetben nyilvánvaló, hogy színikritikusnak lenni anyagilag nem kifizetődő. Legjobb esetben kulturális missziónak, hobbinak, esetleg szolipszista foglalkozásnak tekinthetjük.

Nem azért aggódom igazán, hogy a fórumozóknak és bloggereknek nincs szakmai hitele (hagyjuk a tekintélyt). Ez inkább demonstrációnak tűnik: a színházról szóló vitákra szolgáló magánklub, ahol csak a beavatottak beszélgethetnek. Átlagos halandó, újságolvasó, tévénéző, nem mániákus színházba járó nem vehet részt ezekben a beszélgetésekben, ám ha mondjuk egy rendező vagy színész kihasználja ezt a fórumot, és kvázi politikai kihívásnak tekinti, netán botrányosnak tűnő megállapításokat tesz, akkor némi figyelem eshet rá. (Nálunk Portugáliában kétféle szakértőről beszélünk: az egyik érveit, tudását istentől, a másikét ördögtől valónak tekintjük.)

Ami viszont tényleg elvész, hogy "(...) a színház valaha a gondolkodásról szólt, az Állampolgárság, a Történelem és a Politika megtapasztalásáról. (...) A város kollektív meditációjának színtere volt."4

Amit a szaklapokról elmondhatunk, az egyenes következménye a mai színházról az előbbiekben felvázoltaknak. Két fontos igény olvad össze bennük: a széles körű szakmai tapasztalatot kívánó megközelítés (és ez megnyitja az utat a véget nem érő elméleti aggiornamento előtt), és ugyanakkor az ennek összegyűjtéséhez szükséges stabil anyagi háttér (egyetemi oktatói fizetés vagy kutatói ösztöndíj). De az számomra egyértelmű, szinte kategorikus imperatívusz, hogy a színházról íróknak tisztában kell lenniük azzal, mi a színikritika, nem pedig kizárólag irodalomtudományi tanszékekről érkezniük.

Ebből a kritikát érintő bonyolult helyzetből jött létre 2004-ben Portugáliában a Sinais de Cena (Színházi Jelek) című lap, amelynek rajtam kívül két szerkesztője, Paulo Eduardo Carvalho és Sebastiana Fadda foglal helyet a közönség soraiban.

Portugáliában jelenleg három színházi folyóirat jelenik meg: az Adágio, az Artistas Unidos és a Cadernos, amelyeket színházak adnak ki, de nem rendszeres időközönként. Így természetesen a tartalom is nagyrészt a kiadó színházhoz kötődik (interjúk, cikkek a futó előadásokkal vagy új bemutatókkal kapcsolatban).

Az új, évente kétszer - júniusban és decemberben - megjelenő Sinais de Cena című lapot a Portugál Színikritikusok Szövetsége alapította, de létrehozásában fontos szerepet játszott a Lisszaboni Egyetem Színháztudományi Kutatóközpontja is.

Az együttműködés fő oka az, hogy a szerzők nagy része az egyetem oktatója és a szövetség tagja is egyben.

Ez gyakran azt a véletlent eredményezi, hogy - legalábbis az utóbbi 10-15 évet figyelembe véve - a portugál színikritikusok olyan egyetemi oktatók és kutatók, akik a kritika irányában is elhivatottak. Egyetemi diplomájuk mellett színikritika írásában is gyakorlottak. A közelmúltban W. B. Worthen látogatott Lisszabonba egy konferenciára, és megtekintette a kutatóközpontban folyó munkát is, ahol egyéb projektek közt egy nagyon részletes és intelligens technológiát használó portugál színházi adatbázis létrehozása folyik. Elmondta, nagyon szerencsések vagyunk, hogy csak most fogtunk hozzá ehhez a munkához, amikor már rendelkezésünkre állnak a megfelelő informatikai eszközök. Ő még lyukkártyás módszerrel kezdte az adatfeldolgozást, majd a hirtelen fejlődés következtében minden, amit az ósdi módszerrel elvégzett, szinte használhatatlanná vált; azaz a később indulók könnyebben kihasználhatják az informatika adta új lehetőségeket.

A másik előnye ennek az együttműködésnek az, hogy a színikritikusok idősebb és fiatalabb generációja (a szövetségen belül), színháztörténészek és gyakorlati szakemberek, tanárok és diákok (néhányan az irodalomtudomány vagy más egyéb bölcsész szakról "megtérve"), kutatók és színházcsinálók, akik színháztudomány szakra járnak, a lap ernyője alatt összegyűlnek.

Azért is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a színháztudományt a 80-as évek után kezdtük művelni, amikor az előadás-elemzés módszertana már ismert volt, hiszen addig szinte csak a történeti dokumentumokra és a pozitivista történeti kutatásokra hagyatkozhatott, ahogyan Erika Fischer-Lichte a The Show and the Gaze of the Theatre című munkájában megvizsgálta (Iowa: University of Iowa Press, 1997, 338. o.).

A színház a pillanat művészete, ezért a kutatónak be kell érni az előadás után maradó morzsákkal, maradékokkal (fotókkal, jelmezekkel, videofelvételekkel stb.), vagy, amikor a színházat, azaz tulajdonképpen a múltat kutatjuk, dokumentumokat, és nem igazi színházat kutatunk. De leszögezném, hogy nem szabad megkülönböztetnünk és előrébb sorolnunk sem a történeti, sem az elemző szempontú kutatást a másik kárára, inkább az a fontos, hogy a különböző megközelítési módokat egymásba olvasztva még több kérdést tehessünk fel.

Ezért a lap tíz különböző rovata a témákat különböző módszerrel feldolgozva mutatja be: vezércikk, archívum (történeti kutatás színházi emberekről, színházakról, társulatokról, kiadványokról stb.), előadás-elemzés (aktuális produkciók), ismertetők színházi témájú könyvekről, alkalmazott színháztudományi esszék, hírek külföldről, honlapok, portfolió (fotók egy-egy művészről, társulatról, vagy egy-egy fotós munkái stb.), nagyinterjú, tematikus rovat. Ez a sokféleség az olvasó számára a továbbgondolás és további heurisztikus kutatások lehetőségét kínálja.

A decemberi szám tematikus rovatát valamilyen érdekességnek szenteljük, így esett már szó a díszlettervezésről és a performativitásról; júniusiban pedig a szövetség tagjaiból álló zsűri által márciusban kiosztott Portugál Színházi Díjjal kitüntetett előadásról és a három különdíjasról írunk.

Bár a színházi szakmának fontosak a díjak, a díjazottak meghívják a kollégákat, barátokat, családtagokat, rajongókat az ünnepségre, az efféle események mégsem érdemelnek médiafigyelmet. De mégis...

De mégis mi? Ha a médiában terrortámadások, bizonytalan eredetű okokból indított gyarmatosító háborúk, a politikai korrupció, a gyermekek ellen és családon belül elkövetett erőszak számítanak hírnek, azt mondhatjuk a színikritika szempontjából, hogy "az a jó hír, ha nincs hír". És ez szolgálhat megnyugvásul nehéz, kimerítő munkánkban.

Minden egyes érv ellenére, amelyet Crusoe második listáján említettem, úgy érezzük, tennünk kell valamit, hogy még ebben a helyzetben is a megfelelő szempontokból közelítsük meg a színházat. De ezt Samuel Taylor Coleridge szavaival valószínűleg "a hitetlenség szándékos fel függesztésével" tesszük, belső kényszerünknek teljes önkéntességgel engedelmeskedve. Lelkünk legmélyén tisztában vagyunk azzal, hogy ez a tevékenység nem más, mint küldetés, egy utópia feltárása. Ugyanezt jelenti lapunk vezérgondolata, a sokoldalúságra, sokféleségre törekvés is.

Ha megengedik, a Sinais de Cena fő céljának meghatározásához Gilles Deleuze és Felix Guattari rizóma metaforáját hívom segítségül, amelyet a Mille plateaux (Párizs, Éditions de Minuit, 1980) című munkájukban írnak le. A gyökerek hálózatához hasonlóan olyan struktúráról beszélnek, ahol bármelyik vonal keresztezheti a másikat, nincsen közepe, széle, kijárata, mert potenciálisan végtelen. Ennek megfelelően mi is egy olyan, központ nélküli szellemi közösséget akarunk létrehozni, amelynek tagsága és annak érdeklődési köre sokféle, a kreatív kölcsönhatás és inspiráció folyamatos, a feldolgozható témák száma pedig végtelen.

Idézem:

"Un plateau est toujours au milieu, ni début ni fin. Un rhizome est fait de plateaux." (32. o.) Vagy: "Un rhizome ne commence et n’aboutit pas, il est toujours au milieu, entre les choses, interętre, intermezzo." (36. o.)

Megtaláltuk tehát a színház, mint olyan megközelítéséhez a megfelelő módszert.

Ezért követi előadásom címe sorrendjében a filmcímben implikált entitások és a köztük fennálló abszurd viszonyok felsorolását:

A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője.

 MARIA HELENA SERŐDIO
(Fordította: Pap Tímea)

Maria Helena Serődio a Lisszaboni Egyetem Bölcsészettudományi Karán színháztudományt oktat. A Portugál Színházi Adatbázis (CETbase)5 elkészítésére irányuló projekt vezetője a Színháztudományi Tanszéken. Számos lapban és könyvben jelentek meg publikációi az angol és a portugál dráma, az összehasonlító irodalomtudomány és színháztudomány területén. A Sinais de Cena című színházi lap szerkesztője.

Jegyzetek

1 Eduardo Lourenço: Nós e a Europa, ou as duas razőes, Lisboa: IN-CM, 1994 (4a ed. augmentée) 139. o.
2 Idézi Eduardo Lourenço, uo.
3 A portugál kulturális minisztérium háttérintézménye, 2003-ban hozták létre a kortárs képző- és előadó- művészetek támogatására. (a ford. megj.)
4 Jorge Silva Melo: Prometeu agrihoado/libertado, Lisboa: & etc., 1997, 181. o.
5 http://www.fl.ul.pt/CETbase/default.htm (a fordító megj.)