1. "Ha meghalok, bérlet leszek" - avagy vígszínházi csoportkép - sztárokkal

Szabálytalan portrékat ígér Várkonyi Zoltán Vígszínházából az intézmény 110. születésnapjára kiadott, szép kiállítású, nagy formátumú, fotókkal gazdagon illusztrált kötet. Az az elképzelés, hogy az évszázadnál hosszabb színháztörténeti korszakból ezúttal a sokunk által - már és még - személyesen is megõrzött fénykor kerül reflektorfénybe, csak helyeselhetõ. Mint ahogy az is, hogy a Vígszínház múltjából - lévén köztudottan színészszínház - a korszak etalonjává lett mûvészek - Ajtay Andortól Tomanek Nándorig, illetve az epizodisták csoportképén Zách Jánosig - kerültek premier plánba. Marton László igazgató ajánlásában meg is fogalmazza, nekik, a kivételes társulat nagy egyéniségeinek kíván emléket állítani ez a kiadvány.

A szerzők, az emlékek őrzői és megfogalmazói ezúttal maguk is szokatlanul szabálytalan, heterogén csoportot alkotnak: színészek és színháztörténészek, pályatársak és hírlapírók különböző műfajú, terjedelmű és hangvételű írásai kerültek az ünnep ürügyén közös (könyv)fedél alá. Az elkerülhetetlenül ismétlődő, kötött formák és kötelező konvenciók elvetése, a szerkesztés biztosította totális szabadság akár erénye is lehetne az összeállításnak. Népszerű szakmai enciklopédiába illő minitanulmányok, kötetlen interjúk, jellem- és korfestő anekdoták valamiféle szellemi szauna örömét kínálnák, ha nem válna időnként zavaróvá a szövegek hangvételének disszonanciája, a megemlékezések terjedelmének aránytalansága. Nem valamiféle dekázó protokollszemlélet, inkább a színház törzsközönségének emléktartománya és a nézők személyes elvárása sugallja, hogy megkockáztassuk: Latinovitsról mindenképpen jó lenne valamivel többet olvasni, mint mondjuk Somogyvári Rudolfról. Jó, hogy Tábori Nóra pályájáról a kötetből szinte minden fontosat megtudunk, de kár, hogy Békés Rita portréjára ezúttal csak egy-két utólagos ecsetvonás kerül. Elfogadható, hogy Szakáts Miklósra a szép színpadi beszéd mestereként emlékezik a színháztörténész, de mivel mellékesen megjegyzi, hogy "politikai okból távozni kényszerült", legalábbis vitathatónak tűnik, hogy - meglehet tapintatból - hiányoznak a szövegből a Cyrano alakjára árnyékot vető (többé-kevésbé köztudott) tények.

Amikor Págerről szólva a szerző azt idézi, hogy Téni bácsi Az orvos halála című filmjét újranézve megvallja, "nem tud szabadulni saját hatása alól", míg Tahi Tóth László mellett a színész kolléga is közönséggé válik, az olvasóban felötlik: lehet, hogy valahogy így, nyári olvasmánynak - szellemesen, csattanósan - kellett volna megírni az egész portrésorozatot. Vagy inkább olyan súlyosan, hitelesen, mint ahogy Szegő András jeleníti meg interjújában Ruttkai Évát, Kővári Orsolya Ajtay Andort? Esetleg olyan személyes érzelmi elkötelezettséggel megidézni az ünnepeltet, mint Darvas Iván a saját életében főszerepet játszó mestert, Várkonyit? Erős a gyanúm, hogy elég lett volna választani a lehetséges változatok közül...

A kötet hiányzó egységét különös módon ezúttal az illusztrátor, a magyar színház fél évszázadát nyomon követő fotográfus, Keleti Éva teremti meg. Akit csak azért nem neveznék - a híres sportriporterhez hasonlóan - az aranycsapat tizenkettedik, illetve a társulat tiszteletbeli tagjának, mert ezen az alapon még tíz másik színház is igényt tarthat rá.

2. Párbeszédes monográfia, főszerepben: Nádas Péter

A folyóirat jellege, amibe írásomat szánom, arra ösztökélne, hogy Mihancsik Zsófia vaskos kötetre hizlalt Nádas Péter-interjújából a fontos színháztörténeti mozzanatokat emeljem ki. Például, hogy a Takarítás győri előadásában hogy fedezték fel premier előtt a vájt fülű cenzorok - köztük a helyi hatalom képviseletében Hári elvtárs - a lényegi, dekódolhatatlannak hitt metafora lényegét, a szocializmus nyílt színen leomló (színpadi) falának politikai üzenetét. Vagy hogy mit jelentett a több évig tartó, nem egészen hivatalos, de meglehetősen kínos szilencium idején az írónak színházi kritikákat írni a Vigíliában.

De hisz az igazi, torokszorító megelevenedő dráma a kötetben nem színház, hanem rideg valóság: a klinikai halál személyesen megélt tapasztalata - amiről "saját halál" címen olvashattunk -, amikor a hős maga átéli és ugyanakkor kívülről is látja földi útjának végét, és azt követően megismeri az élet újrakezdésének, újratanulásának elhúzódó folyamatát is. Tagadhatatlan és olykor zavaró is, hogy Mihancsik a partnere iránt érzett (jogos) tisztelettől néha-néha elvakítva, erősen túlbeszéli, túlírja az interjút. De ugyanakkor, éppen ennek az olvasást lassító, nehezítő részletességnek köszönhető, hogy a beszélgetés folyamán korábban csak sejtett tényeket, összefüggéseket ismerünk meg, akár a regények sodrában inkább csak lüktető-lappangó életrajzi motívumokra, akár a kamasz, vagy az író identitásproblémáira gondolunk. Nádas némi késedelemmel megélt zsidósága, vagy a kádercsalád örökségének letehetetlen bugyra egyaránt beletartozik az életműbe és annak gondolati hátterébe is. De ugyanakkor ezek a megoldatlan, megoldhatatlan problémagócok teszik lehetővé, hogy Nádas vállán keresztül tekintve belessünk a hatalmi mechanizmus és a kulturális politika mechanizmusába, az író szavával élve "a kádárizmus táncrendjébe" is. A mondatért, minden mondatért vívott drámai küzdelem feltárása segít abban, hogy jobban értsük, milyen rögös út, gyötrelmes szellemi- érzéki folyamat vezet a kifejezés elvárható pontosságához.

Ketten álltak, ültek hosszú órákon, heteken át ezen a fantasztikus szószínpadon. Az önmagával való szembenézésre késztetett író, és a maga katalizátor szerepét érzékenyen, felkészülten végző riporter, aki nemcsak helyettünk kérdez, de olyan, írói létének lényegét feszegető problémák boncolgatásába is becsábítja az írót, amelyek léte, mélysége merőben új még a Nádas életművét ismerő olvasó számára is. Új és izgalmas kérdés, hogyan éli át a nemzetközi díjakkal, sikerekkel koronázott, művei piedesztáljáról megnyilatkozó, sok nyelven olvasott, de a német nyelvterületen hódító alkotó a maga, világirodalmi mértékkel mérve - bevallottan - periferikus helyzetét. Milyen dilemmát jelent számára, hogy sem itthon, sem a nagyvilágban nem érzi igazán, hogy bekerült volna a fősodorba, a szellemi áramlatokat meghatározó dialógusba. Az értők tudatából - a köztudatba.

Hihetetlenül rokonszenves az általa létrehozott értékek tudatában és birtokában nyilatkozó író szigora, tárgyilagossága. De tiszteletet parancsoló Mihancsik partnerként vállalt bátorsága is.

Nemegyszer voltunk a közelmúltban is nézőtéri tanúi egy-egy alkotó és kritikus nyilvános párbeszédének. A Katona József Színház Kamrájában sikersorozattá lett Az író színháza is azt példázza, hogy az olvasók szívesen fogadják az életmű közelebbi megismerését, megértését szolgáló verbális kalauzt, de ha kell, vállalnak az eligazodás érdekében némi szellemi erőfeszítést is. Az Osiris Kiadó nyomtatott teátrumának még a címe is az emberi kapcsolatok természetére, a köztünk emelt válaszfalak látványát hordozó díszletre utal azzal, hogy nincs mennyezet, nincs födém.

A kötet jó kalauzunk a Nádas-életmű labirintusában.

3. Műhely vagy múzeum?

Mitől színház a felolvasószínház? Rendszerint attól, hogy testi valójukban is jelen lévő színészek a dráma születésekor felvállalják a néző számára ismeretlen, ígéretes alkotás nyilvánosságra hozását, megméretését. Szellemben, lélekben azonosulnak az adott pillanatban még csak papíron létező figurákkal, és kezükben az (egyelőre) elengedhetetlen mankóval, a szöveggel, felolvassák az író gondolatait.

Mikor színház a felolvasószínház? Ha mindezek a feltételek összejöttek, és a darab ereje, sodra rákényszerít engem mint nézőt, hogy képzeletemmel beszálljak a játékba. Elhiggyem, amit látok, hallok, és legfőképpen elhiggyem azt is, hogy színházban vagyok.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban az idei Múzeumok éjszakáján több kedvező előjel ellenére, a felsorolt feltételek közül egy sem jött be. Pedig Thuróczy Katalin, akitől a csodát vártuk, tehetséges drámaíró. Korábbi darabjai közül többel is bizonyította rátermettségét. A drámakötettel is színre lépő szerző szakmai felvértezettségét, dramaturgiai jártasságát, dialógusteremtő technikáját sem vitatta senki, de valahogy mégiscsak úgy tűnt, hogy Thuróczynak nincs szerencséje a színházzal.

Az irodalomtörténet lapjairól most színpadra idézett hőseivel nem először kísérletezik. A Múzeumok éjszakáján bemutatott A kert című dráma voltaképpen Kaffka Margit és Lesznai Anna korábban exponált személyes történetének folytatása. (A harmadik szereplő, Bauer Hilda, Balázs Béla költő-drámaíró és Bauer Ervin orvos-biológus húga a két jelentős alkotó árnyékában inkább csak rezonőr.) Cselekménye valójában nemigen van a darabnak: be kell érnünk azzal a valóban irodalmi szövegű és színvonalú dialógussal, amit az alkotói válságba került, második férjébe, a nála sok évvel fiatalabb Bauer Ervinbe szinte reménytelenül szerelmes Kaffka Margit és a társadalmi hierarchia jóval magasabb fokára jutott, tehetséges, de a legnagyobbak közé kerülni nem képes Lesznai között csordogál. A két művészasszony zaklatott, vetélkedő barátságának hiteles dokumentumaiból talán igazi dráma is kerekedhetett volna, ha a szerző nem reked meg az érdekes korfestő sztoriknál, epizódoknál.

Szilágyi Tibor A Kert rendezőjeként szinte többet hozott ki a darabból és a színészekből, mint ami benne, bennük volt. A kézben tartott szöveg azonban nem csak a színészeket, a rendezőt is gúzsba kötötte. Szűk térben zajló mozgások koreográfiai előírások végrehajtásának tűntek, a színészek látható, érzékelhető arcjátékát a minimumra redukálta a felolvasás technikai művelete. Bár őszintén szólva a sudár, méltóságteljes Bertalan Ágnesről ettől függetlenül is nehéz elhinni, hogy "virágokat és gyümölcsöket szóró misztikus vulkán", ahogy Balázs Béla Lesznait jellemezte. Tóth Ildikó most is, mint mindig, érzékeny, a közönség érzelmeit megindító művész, de Kaffka Margitjáról alig elképzelhető, hogy magára vonja Ady Endre figyelmét. És teljességgel elképzelhetetlen, hogy néhány évvel korábban megírta volna a Színek és éveket. Meglepő, hogy az életben és a színlapon is harmadik helyre szorult Bauer Hilda (Pásztor Edina) valósággal lejátssza nagynevű pályatársait.

Rosszkedvűen zárnám ezt a beszámolót, ha nem adatik meg nekem és a többi nézőnek is, hogy előadás után - lévén a premiert a Múzeumok éjszakáján tartották - a Petőfi Irodalmi Múzeum néhány kiállítótermében mégiscsak találkozzam Lesznai Annával. Képei, rajzai, hímzései ugyanebben az épületben, ugyanezen az emeleten, olyan közel hozták hozzánk a költő-festő asszonyt, hogy lelkemben elhallgatott a vitára, fanyalgásra kapható kritikus kisördög. A múzeumban ha színházba nem is, műhelybe érkeztem. Fejemet - képzeletben - a Lesznai hímezte Ady-párnára hajtva Kaffka Margit tragikusan végződő szerelméről álmodtam...

FÖLDES ANNA