Amikor megbeszéltük a találkozó idejét, azt mondtad, ezek a napjaid a legbékésebbek, mert fõpróbaheted van. Meglepõdtem: mások ilyenkor szoktak a legfeszültebbek lenni.

Kifejezetten szórakoztató és tartalmas próbaidőszak végén járunk, és elfáradni sem volt miben, hiszen a Tizenkét dühös ember teljesen egyértelmű darab, adottak a karakterek és a játékhelyzet, sok elemezgetésre nincs szükség. Éppen emiatt féltem is tőle, nem nagyon hittem benne. A kiegyensúlyozott felkészülés, a próbák egymásra figyelő csapatjátéka azután sok örömöt okozott mindannyiunknak. Egy főpróbahétben pedig mindig az a legjobb, hogy esténként nem kell játszani. Az évad többi részében majdnem minden este színpadon vagyok, ezért csodálatos ajándékként élem meg, ha reggel úgy kelhetek fel: az egész nap az enyém. Amikor fent állok a színpadon, már minden rendben van - de amíg addig eljutok! Mikor érek haza a próbáról? Van-e időm aludni egyet előadás előtt? El kellene még egy csomó dolgot intéznem, de már tudom, hogy úgysem fogok elintézni semmit. Beérek-e időre a színházba? Autóval menjek vagy taxival? Meg kell-e borotválkoznom az aznapi előadáshoz vagy nem? Kiről feledkeztem meg, aki megkért, hogy tetessek félre jegyet? Stresszhelyzetek sorozata, ami az este hat órát megelőzi.

A nyűgök helyett beszéljünk is inkább a színpadról, a szerepekről! Richárdod kapcsán például az jutott eszembe, hogy az utóbbi évtizedben felszaporodtak pályádon a sátáni és intrikus szerepek: a III. Richárd előtt eljátszottad Wolandot, Moscát, Szvidrigajlovot, és más kaliberű hidegvérű figurákat is: a Cselédek Solange-át, az Erdő Karp szolgáját...

...hát nézz rám! Major Tamás jellemzői újabb kiadásban: kopasz fej, vastag szemöldök...

... és ez vajon melyik szerepkörhöz nem áll jól? Korábban elég gyakran voltál hős és bonviván is; később pedig, a Radnóti színházi korszakodban antihős kisember: Ványa bácsi; Podkoljoszin a Háztűznézőben; Komoróczy a Szerelemben; Kuligin. Nem érzékelsz a színészetedben, a világhoz való viszonyodban - vagy inkább a rendezők rád nézésében - valami változást, ami miatt mostanában az intrikus szerepek is megtalálnak? Vagy ez csak életkorfüggő lenne?

Hogy változtam-e, ezen nem szoktam gondolkozni; szerencsére érkezésem sincs nagyon magammal foglalkozni, annyit játszom. Az viszont tényleg néha eszembe jut, vajon miket láthatnak belém azok a rendezők, akik szerepet osztanak nekem. Látnak-e bennem változást? És amit esetleg látnak, az valóban igaz-e? De nincs válaszom ezekre a kérdésekre.

Amikor intrikusokat játszol, ez hogy viszonyul ahhoz a "legvadabb örömhöz" - ahogy a korábbi beszélgetésünkben fogalmaztál -, amit az eredményez, hogy a saját személyiségedet viheted színpadra minden szerepben?

Ezekben a gonoszokban tudja csak igazán kitombolni magát az ember! Az okozza a legnagyobb örömöt, ha azt játszhatod el, amilyen az életben nem lehetsz; ha azt mutathatod meg, ami ugyan nyilván szintén benned van, de el kell nyomnod magadban, ahogy mindenki másnak is. A színpadon viszont büntetlenül szabadjára engedheted ezeket az elfojtásokat. Szerintem ez a színészi pálya legnagyobb adománya. Tudod, sokszor milyen unalmas hősöket játszani? Mindig jó gyereknek lenni a színpadon is? Nagyon élvezem, hogy III. Richárdként este héttől fél tizenegyig gátlástalanul rosszalkodhatok! De azon sosem gondolkozom, hogy mik is a közös pontok köztem és Richárd között, és hogy ő vajon mennyivel gonoszabb, mint én - egész egyszerűen úgy veszem, hogy ez a szerep is én vagyok, és kész. Ahogy a másik este meg Kreón vagy a 8. esküdt, ahogy korábban Ványa bácsi vagy Podkoljoszin. Éppen mostanában gondoltam rá, hogy a Radnótiban ez az utóbbi típus volt a meghatározó szerepköröm. Nagyon szerettem ezeket a szerepeket, de ha belegondolsz, ők sem egyértelműen "jó emberek": esendőek, túlérzékenyek, többnyire úgy viselkednek, mint egy nagyra nőtt gyerek. De nagyon közel állnak hozzám, és nagyon nekem való feladatnak érzem eljátszani őket. Igen, most, hogy belegondolok, ami talán tényleg változott a játékhoz, a szerepekhez való viszonyomban, az az, hogy most már minden szerepet magától értetődően a sajátomnak érzek. Valamilyen érési folyamatnak lehet ez a része: benne van az életkorom, a pályán eltöltött idő... Lehet hosszú hajam és kabátom, lehetek kopasz és rövidnadrágos - a jelmez és a maszk alatt nem tudok más lenni, mint Kulka János, és az idő elteltével már bátrabban vállalom is ezt. Jobban elhiszem, hogy a nézők tényleg rám kíváncsiak - éppen úgy, ahogy én sem tudok elképzelni annál érdekesebbet, mint hogy látok a színpadon egy embert, egy személyiséget; bejön a Törőcsik, a Csomós Mari, a Sinkó vagy a Garas, és őket magukat látom, nem tűnik fel, hogy játszanának. Mindig azokban a szerepekben tudok igazán jó lenni, amelyekben a rendező hagyja, hogy önmagam lehessek. Valló Péter például ilyen. Aschernél viszont rendszeresen megbuktam; ő mindig valamilyen figurát akart csinálni belőlem, másnak akart látni, mint amilyen vagyok, ami viszont - az én hibámból, a színészi fogyatékosságaim miatt - nem ment.


Schell Judittal a Bástyasétány 77-ben 
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A személyiség megmutatásánál maradva: Richárdod legszebb pillanatainak tartom, ahogy ez a szenvtelen, gátlástalan alak, amikor kiverik a kezéből a botját, egy szempillantás alatt szánalmasan kiszolgáltatottá válik, csak csúszni-mászni tud a földön, vagy pedig ölben kell továbbvinni. Sajnálatunkat, részvétünket váltja ki a gonosztevő.

Az előadás nekem két legfontosabb mozzanatát emelted ki. Hiszen nem elég csak a rosszat ábrázolni, az eredőit is meg kell mutatni. Erre a második mozzanatra különösen büszke vagyok - nem is emlékszem, hogy találtuk ki, azt hiszem, már a szegedi előadásban is benne volt -, mert tökéletesen alkalmas arra, hogy szavak nélkül is kifejezze: mennyire szüksége van ennek az embernek is a szeretetre, gondoskodásra. Ahogy arra is, hogy ő is jóban lehessen valakivel; a legkedvesebben egy gyilkossal, Tyrrell-lel beszél: végre egy ember, aki odafigyel rá, aki meghallgatja. Maga Shakespeare is kiemeli ennek a dialógusnak a fontosságát, hiszen máshogy építi fel, mint a dráma többi részének párbeszédeit. Szeretned természetesen nem kell Richárdot, de meg kell értened. Neki sem könnyű: szeretet nélkül felnőtt nyomorék, aki aztán bosszút áll a világon. Ambíciója - hogy egy iszonyatos káoszban, az ostobán fölosztott és igazságtalanul biszatorolt országban megpróbál rendet tenni - teljesen rendjén való lenne, csak hát erre nem feltétlenül az a legjobb módszer, hogy kiirtod a saját testvéredet meg az unokaöcsédet, még akkor sem, ha családon belül ilyen eljárásokhoz szoktál korábban. És mert sérült személyiség, tökéletesen alkalmatlan az uralkodásra. Az afelé vezető útról még megvannak az elképzelései - vagy inkább a megérzései, hiszen nem az esze vezérli -, de a hatalommal már nem tud mit kezdeni. El is számítja magát; szerintem azt gondolja, hogy mindent kibír, amit csinál, és soha nem lesznek rossz álmai - de egyszer csak mégis beleroppan az egészbe, és menthetetlenül megőrül. Nem tudom szörnyetegnek látni Richárdot - s lényének szörnyeteg vonásai nem is érdekelnek annyira, hiszen ezek le vannak írva -, inkább őt is egy nagyra nőtt beteg gyereknek képzelem; másfajta erkölcsiséggel és másfajta lelki betegségekkel persze, mint mondjuk Ványa bácsit.

Kiszolgáltatja magát az általa kitervelt kísérletnek; gondolom, ehhez nem elég, hogy csak közömbösen néz a sorsára, valószínűleg kifejezetten rosszban is kell lennie önmagával.

Nagyon. Csak van ereje ahhoz, hogy magát is némi távolságtartással szemlélje az utolsó pillanatig; amikor ez a távolság megszűnik, és meglátja a valódi önmagát, akkor tébolyodik meg. "Azt hiszem, hat Richmond van a mezőn, Ma megöltem ötöt, mind őhelyette" - ez már a zavart elme szüleménye, akárcsak az "Országomat egy lóért!".

Mennyire könnyű vagy nehéz Richárdként ellenállni az előadás egészéből adódónál direktebb aktualizálás veszélyének?


Blaskó Péterrel a Sárga liliomban
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Szegeden pont négy évvel ezelőtt volt a bemutató, és az előadás elég nagyot szólt a választások előtt, amihez nem volt szükség erőltetett direktségre. A mostani előadás talán még kevésbé aktualizál. Nincs rá szükség - ami persze éppen elég baj nekünk itt a XXI. század elején. Eltelt ötszáz év, és Richárd története ugyanúgy érvényes. A közönségből döbbenetet, iszonyatos ellenszenvet vált ki a népgyűlési beszéd és a rossz arcú, bamba tömeg, aki mindig azután megy, amit éppen mondanak neki. Van, amikor a nézők nem bírják ki röhögés nélkül - ennek nagyon örülök! -, annyira ráismernek a mára. Az előadásban a kamerák megmutatják, mekkora médiacsalás az egész királyválasztás. Számomra minden nagyon ül, amit Valló kitalált, hogy a körülményeket korban hozzánk közelítse, és nem érzek csábítást, hogy a szerepben direktebb utalásokat tegyek. Legfeljebb csak akkor engedek meg magamnak némi többlet aktualitást, ha éppen tudom, hogy valamelyik vezető politikus ott ül a nézőtéren; ilyenkor finoman teszek egykét rá jellemző apró gesztust is... aztán vagy észreveszik a nézők, vagy nem. Ennyi kis színészi ribanckodás azért néha igazán jólesik az embernek!

Hatott az alakításodra, hogy a Nemzetiben mások a partnereid, mint a Szegedi Szabadtéri előadásában voltak?

Nem is tudom... biztos... Nem vagyok magamba zárkózó színész; élvezem, amit mások csinálnak a színpadon, és keresem, hogyan tudok hozzájuk kapcsolódni. Arra emlékszem, eleinte nagyon furcsa volt, hogy másképp szólnak a mondatok; még bennem voltak bizonyos hangsúlyok, fordulatok, amelyekről azt gondoltam, hogy csak úgy lehet őket megfogalmazni, ahogy Szegeden elhangzottak. Sokáig tartott elfogadni, hogy mindezt másképp is el lehet mondani.

Jelentettek-e neked ezek a nagyszínpadok - mint Szeged és a Nemzeti - új játéktechnikai feladatokat a Radnóti Színház pici tere után?

Nem, inkább eleinte a Radnótiban volt szokatlan - Pécs és Kaposvár után - a színpad mérete. Amikor még vendégként játszottam Goethe Clavigóját, álltunk László Zsolttal a színpad közepén, kinyújtottuk a kezünket, és átértük az egész teret. Nekem mindig természetesebb volt nagy helyen, hangosan és "nagyon" játszani.

A Radnótiból tíz év elteltével azzal jöttél el, hogy váltani szeretnél valamerre, akárcsak ahogy annak idején Pécsről és Kaposvárról is távoztál. Majd újra összekerültél azzal a rendezővel, Valló Péterrel, akivel a Radnótiban is a legtöbbet dolgoztál. És szemmel láthatólag még mindig tudjátok inspirálni egymást.

Annyira jól tudunk együtt dolgozni, hogy sokszor úgy érzem, mintha valami médiuma lennék a Péternek. Lehet, hogy ezt csak bebeszélni szeretném magamnak, de néha úgy gondolom: azok az előadásai sikerülnek igazán jól, amelyekben én is benne vagyok. Hogy a Radnótiból elkívánkoztam, a legkevésbé sem a vele való munkákból következett. Valahogy elfogytak a darabok, amikben játszottam, és kezdtem nem találni a helyem... Biztos én is rosszabb állapotban voltam, mint korábban, és ezért kaptam kevésbé megfelelő szerepeket. A végén pedig meg már Vallóval sem volt szerencsénk egymással; megpróbáltuk eljátszani azt a sikerületlen Bástyasétány 77-et - nem akartam visszaadni a szerepet, mint ahogy annak idején, egyetlenegyszer, már tettem ilyent az Anconai szerelmesekkel -, de sehogy sem értettem, miért nem lehet jól megírt zenés darabokat bemutatni, miért kell a legvacakabbak egyikének feljavításával próbálkozni.

Amikor úgy döntöttél, hogy eljössz, milyen megoldásokkal számoltál?

Semmilyenekkel. Nem is gondolkoztam a jövőn! Csak azt az egyet tudtam biztosan: váltani akarok. Miután elkészültünk a Három nővérrel Verebes István rendezésében, rettenetesen elkeseredtem, annyira szerencsétlenül állt össze az az előadás - vagy legalábbis én nem tudtam megbékülni vele -; fogtam magam, bementem Bálint Andrishoz, és teljesen nyugodt hangnemben közöltem vele, hogy szeretnék elmenni a színháztól. Andris tök helyes volt, mint mindig, megértett, és elfogadta a döntésemet. Semmi kételyem nem volt azzal kapcsolatban, hogy így kellett tennem - nem akartam eljutni addig, hogy minden este a büfében kössek ki hat-nyolc whisky társaságában, megkeseredetten -, de a továbbiak kétségesnek látszottak a sorsomat illetően. Lehettem volna talán szabadúszó; közben persze tele voltam rettegéssel, tíz Radnótiban töltött év után hirtelen minden olyan kilátástalannak tűnt... Hogyan tovább? Mi lesz, ha senkinek nem kellek? És akkor egyszer csak jelentkezett a Jordán, én pedig elkezdtem bizakodni, hogy ebből talán mégiscsak lehet valami. Tudod, hogyan szerződtetett? Iszonyú jól csinálta: először engedélyt kért a Bálinttól, hogy hívhat-e. Azután üzent, hogy ha hajlandó vagyok vele tárgyalni, szeretne megkeresni. Amikor visszaüzentem, hogy igen, behívott. Összehívta a rendezőket, akik az első Jordán-évadban készültek dolgozni a Nemzetiben, megkínálta őket a színészekkel, és nagyrészt aszerint szerződtetett bennünket, hogy kit hány rendező választott. Olyan jólesett, hogy majdnem mindenki az elsők közé sorolt, akinek szerepet akar osztani!

Gondolom, addigra már eloszlottak a Nemzetivel kapcsolatos korábbi fenntartásaid...


Gazsó Györggyel a III. Richárdban
theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Jordán személye mindenképpen garanciát jelentett, azonkívül feltámadt bennem - biztos butaság ilyent mondani, ne is értsd azért túl hősiesnek! - valamilyen küldetésérzés, vagy nevezzük inkább dacnak, hogy egy új társulatban is, és az annyiszor elátkozott Nemzetiben is igenis megpróbálok helytállni. Közben persze felmerült bennem, hogy nem árulás-e, amit csinálok, hiszen korábban azt mondtam, hogy soha nem jönnék ide. Ugyan ez még az új Nemzeti előző korszakában történt, és arra az időszakra vonatkozott, mégis adott némi elgondolkoznivalót. De a várakozásom sokkal erősebb volt, mint a kételyeim. Ugyanakkor meg féltem is az új helyzettől; az ember egy új társulatban soha nem tudhatja előre, király lesz-e vagy ajtónálló.

Komolyan el tudtad képzelni, hogy ajtónállónak szerződtetnek?

Hát persze! Elvégre jó ajtónállókra mindig szükség van...

Még mindig érzel valamilyen ellenállást a Nemzetivel szemben? Amikor ősszel átvetted a Színikritikusok Díját, szót kértél, és megköszönted a rád szavazóknak, hogy "elnézték" neked, hogy a III. Richárd a Nemzetiben jött létre.

A tavalyi évadig még abszolút éreztem az ellenállást. Voltak kritikusok, akik egy ideig rendszeresen értékük alatt kezelték az előadásokat, szinte óvakodtak attól, hogy igazán megdicsérjenek valamit. Azután megváltozott a hozzáállásuk, és mostanában olyan előadásokról is elismerően írnak, amelyek nem feltétlenül jobbak, mint a korábban elmarasztalt produkciók voltak. Persze, a kritikákban nyilván mindig sok a szubjektív mozzanat - nem is lehet ez másképp -, de a túl heves, szinte átkozódásszerű elutasítás azért gyanút ébreszt, hogy az adott produkción túl valami másról is szó van.

Említetted, hogy azokkal a rendezőkkel tudsz igazán jól együttműködni, akik hagynak, hogy a színpadon önmagad lehess. Valló Péter neve hangzott el ennek kapcsán, de sok másféle szemléletű rendezővel is sikerrel dolgoztál együtt, korábban is, és a Nemzetiben is. Előző beszélgetésünkben meséltél arról, mennyire megviselt annak idején a Jeles Andrással való közös munka, majd mégis alig vártad, hogy a Cselédekben újra találkozzatok a Radnótiban. Zsótér Sándor, Mohácsi János, Babarczy László előadásaiban is rendszeresen játszottál, játszol. Ők nyilván eléggé mást kérnek tőled, mint Valló. Nehezebb feladatot is kínálnak egyúttal? Mennyire jellemző a rendezőkhöz való viszonyodban a Jelessel kapcsolatban érintett ambivalencia?

A felsoroltakkal kivétel nélkül nagyon szeretek együtt dolgozni, ami persze nem jelenti azt, hogy magamban néha nem lázadozom ellenük. De valójában soha nem gondolkoztam azon, miért is szeretek egy rendezőt... Lehet azt mindig tudni, mitől kedvelsz vagy mitől utálsz valakit? Az biztos, hogy azokkal a rendezőkkel sikerültek az előadásaink a legjobban, akik nem akartak nagyon ellenemre valamit. A kaposvári rendezőknek főleg a szigorúságát, kíméletlenségét szerettem, és ez az, amit azóta sok munkámban hiányolok. Tudom magamról, hogy olyan rendezőre van szükségem, aki üt, vág, hajt; miközben persze nagyon jól tud esni, ha békén hagynak, hiszen a fene sem vágyik rá, hogy végigrettegje az egész próbafolyamatot. De amikor túl lazának tűnnek magam körül a dolgok, amikor bajom van a szereppel, és nincs, aki igazán elirányítson, mindig elképzelem: mit mondana most például Babarczy vagy Ascher, és ez általában átsegít a nehézségeken. Ilyen helyzetekben mindig eszembe jut Zsótér is, akivel ugyan nem könnyű próbálni, de borzasztóan sokat lehet tanulni tőle. Nála mindig nagyon egyszerűen, lényegre törően, száraz tényközléssel kell fogalmazni, mindenféle máztól, színészkedéstől megszabadulva. Ehhez a zsótéri minimumhoz igyekszem visszatalálni, amikor azon kapom magam, hogy nem vagyok elég pontos, összeszedett; amikor a színpadon elcsúszom az érzelgősség, önsajnálat irányába. Pedig amikor együtt dolgozunk, nem sikerül minden esetben rátalálnom arra a megoldásra, amit várna tőlem. Nyomasztó emlék a Radnótiban az Athéni Timon, ahol egyáltalán nem értettem, mi a dolgom Apemantus szerepében. Begörcsöltem, és borzalmasan rosszul játszottam. Talán csak egyetlen előadásban voltam jó; legalábbis Zsótér egyszer berontott az öltözőmbe, és azt mondta, hogy ma remekül csináltad; de fogalmam sem volt, mire mondja, annyira kétségbe voltam már esve addigra. Ja, igen, és a kaposváriak közül ott van még Mohácsi, akinek iszonyúan bírom a módszerét; olyan jó, hogy nála felkészülés közben annyi mindent szabadon ki lehet próbálni! A kaposvári Csárdáskirálynő életem egyik legjobb emlékű munkája volt. Rettenetesen örülök, hogy a Nemzetiben is találkoztunk; a Sárga liliom igazi szeretetben született előadás; biztos ettől ilyen jó.

Új rendeződ volt legutóbb Sopsits Árpád az Oidipuszban. Milyen elképzeléssel közelítettetek a két különböző szemléletű - és más korszakban íródott - Szophoklész-drámához? Az előadás egyrészt hangsúlyozza a történet folyamatosságát, másrészt viszont a szerzőhöz hűen megtartja a szereplők ábrázolásának, az események értékelésének eltérő nézőpontját. Az általad játszott Kreónt például az első részben Oidipusz teljesen ártatlanul vádolja; a második részben mégis az látszik köztudottnak, mintha már a kezdetektől bűnös lett volna.

Sopsits nem akarta összesimítani a két drámát, és ezt szerintem nagyon jól is tette. Oidipusz élettörténete így is nagyon szépen kirajzolódik a két egymás után játszott műből, és vele együtt a többieké is, ha számolunk a két darab között eltelt idővel, ami alatt átértékelődhettek bennük a történések. Kreón az első részben valóban teljesen szelíd, bár nyilván nem tudja elfogadni szeretett nővére oldalán a messziről érkezett, szuverén személyiségű, indulatos és kapkodó Oidipuszt, akit nemcsak sógorának, hanem uralkodónak is alkalmatlannak tart. (Nem is értettem, hogy az előadás egyes kritikusai hogyan láthatták Kreónt már az első drámában is gonosznak! Szerintem ugyanis egyáltalán nem ilyennek játszom!) Kreón vétsége, hogy meg sem próbálja elfogadni Oidipuszt, később pedig nem tud, és nem is akar megbocsátani neki. De a lányokat nem bosszúból akarja elvenni az elüldözött vaktól, hanem szeretné biztonságban és jó körülmények között tudni őket. Még a második darabban sem az eredendő rossz nevében jár el, csak következetesen képviseli saját és városa alapvető érdekeit; igaz, hogy ezt valóban kegyetlen, kíméletlen eszközökkel teszi.

Kreón az előadás terébe futószalagon vagy mozgójárdán érkezik, görög szobrokhoz hasonló pózokban. A rendezőtől vagy tőled származott az ötlet?

Én találtam ki, és Sopsitsnak nagyon megtetszett. Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni a futószalaggal, és szerettem volna megérteni, hogy vajon más teret vagy inkább más idősíkot jelent-e. Arra gondoltam, a kettőt úgy lehetne összekapcsolni, ha a kintről jövő szereplő magával hozna egy-egy mozdulatot, ami a magatartására, a helyzetére jellemző, vagy valamit felidéz a korábbiakból. Az lett volna jó, és Sopsits is azt szerette volna, ha mások is így jönnek be, de aztán a többieket nem sikerült erre rávenni.

László Zsolttal - tizennégy év után - könnyen megtaláltátok a közös hangot?

Azonnal, ahogy elkezdtünk próbálni. Sopsitscsal annyira jól ismerik egymást, olyan harmonikus viszonyban vannak, hogy nekem igazán könnyű dolgom volt: csak úgy egyszerűen oda kellett csatlakoznom ehhez a barátsághoz. A Clavigo óta mindig szerettem volna Zsolttal újra együtt játszani. Ritka öröm mellette állni a színpadon! Gondoltuk, talán most a többi rendező is észreveszi, hogy valami jó jöhet ki abból, ha ketten egy darabban vagyunk benne - de sajnos, a jövő évad terve alapján úgy látszik, ez mégsem nagyon tűnt fel senkinek.

Az utóbbi időben többször vendégszerepeltél Kiss Csaba előadásaiban. Nekem az Új Színházban játszott Csehov szerelmei volt a kedvencem közülük, az érzelmes-ironikus, feloldhatatlanul magányos Csehov-Kulkával, aki nem hagyja magát szeretni, mégis lehetetlen nem szeretni.

Nekem is borzasztóan fontos ez az előadás! Négy éve játsszuk, és sajnos, éppen mostanában veszik le a műsorról. Hiányozni fog! Pedig eleinte Csabával sem volt könnyű. Sokszor nem értettem, mit szeretne. Nem tudtam, hogy amikor megdicsér, abban mi a jó, és amikor leszaroz, abban mi a rossz... Aztán mégis hihetetlenül jó közös munka lett belőle, ahogy az Anna Kareninából is; bár tudom, hogy ennek az előadásnak vannak kikezdhető pontjai.

És emellett a szövegkönyvnek is. Az előadásban leginkább a Karenin- Vronszkij összehasonlítással nehéz mit kezdeni. Szándékos, hogy Karenint alakítottátok jelentékenyebb személyiséggé?

Ilyenfajta mérlegelés nem volt. Arra semmiképpen sem törekedtem, hogy Karenin szerethető legyen, de mindenképpen azt akartam, hogy megértsük, amit képvisel. Szerintem ugyanis igaza van: tényleg nem teheti meg valaki, hogy nyolc évi házasság után a gyerekkel együtt egyszer csak le akar lépni. Karenin nagyon szereti Annát, csak ezt nyilván nem tudta megfelelően kimutatni. Ez az egyik vétke. A másik meg nem az, hogy fafejű - teljesen rendben van, hogy szigorúak az elvei -, hanem hogy kérlelhetetlen: nem tud megbocsátani Annának.

A beszélgetésünk elején időhiányról, napi nyűglődésekről beszéltél, azt a gyanút keltve, hogy talán túl soknak találod a rád bízott feladatokat. Ugyanakkor - az említetteken kívül is - rendszeresen vállalsz vendégjátékokat, sokszor Budapesttől több száz kilométerre.

Hát azért azt mégsem lehet, hogy ne játsszam el Tevjét vagy Higginst! Bizonyos darabokra, szerepekre egyszerűen lehetetlenség nemet mondani! Meg borzasztóan fontos az elismerés, a szeretet is. Persze, az ember hajlamos a nyavalygásra, de akárhogy is siránkozom, nyilvánvalóan a játék a legfontosabb része az életemnek. Mindent elkövetek azért, hogy lehetőleg egyetlen estét se kelljen otthon töltenem, és azon görcsölnöm, vajon akkor ma miért is nem játszom sehol. Közben pedig azt képzelem magamról, hogy nyugalomra, csendes estékre vágyom. Egyébként egy-egy vidéken töltött hét hihetetlenül nagy ajándék: eszel, alszol, olvasgatsz, kutyát sétáltatsz - semmi sincs, ami eltérítsen attól, hogy az adott szerepeddel foglalkozz.

Ha már az elismerést említetted, hadd kérdezzem meg, hogyan is viszonyulsz valójában ennek hivatalos lenyomataihoz, a szakmai díjakhoz. Amikor kapsz egy kitüntetést, legtöbbször elmondod - mint legutóbb a Kossuth-díjjal kapcsolatban is -, hogy szerinted a kritikusaid elfogultak veled, te még nem érzed úgy, hogy megszolgáltad volna az elismerést...

...de hidd el, hogy tényleg így is gondolom...

...ebben biztos vagyok. De azért azt mégsem gondolhatod, hogy te ezekben a díjakban nem is vagy benne! Tényleg nem tulajdonítasz semmilyen kiemelkedő szakmai érdemeket magadnak?

Vicces volt: először Csákányi Eszternek mondtam - akivel jó barátok vagyunk, és annak idején az Érdemes Művészt és most a Kossuthot is egyszerre kaptuk meg, aminek külön nagyon örültem -, hogy nem érzem magam "Kossuth- díjas" színésznek, nem is tudom, mire kapom az elismerést. Mire az Eszter azt mondta: de hát Jancsikám, annyit dolgoztál már életedben! És akkor ezen elgondolkoztam: tényleg, gyakorlatilag huszonöt éve mást sem csinálok, mint estéről estére játszom. És ha nem is érzem magam nagy színésznek, abban azért egy ideje biztos vagyok, hogy tudok valamit, amit talán más nem. Egyelőre nem tudnám ezt pontosabban körülírni, de valahogy azzal függ össze, amit a beszélgetésünk elején is próbáltam megfogalmazni: hogy talán szabadabb vagyok a színpadon, mint sokan mások. Nem feladatként teljesítem a szerepet, hanem bemegyek a színpadra, és egyszerűen csak átadom magam a játéknak. Az őszinteséget, a személyességet kínálom annak a pár száz embernek, aki a nézőtéren velem szemben ül; a szerep segítségével folyamatosan arról beszélek, amit én gondolok a világról. Talán ennek szólnak a díjak is...

Ezek után egyszer már azt is szeretném megkérdezni tőled, hogy amikor annak idején az a bizonyos anekdotába illő felvételid volt a Színművészetin - hirtelen ötlettől vezérelve, szinte csak kísérőként vetődtél oda -, abban a helyzetben, végül is abban a döntésben tényleg csak a véletlen, bár nyilván a sorsszerű véletlen érvényesült?

Valami biztos húzott a pálya felé - de ez egyáltalán nem volt tudatos! -, és nem győzök hálát adni a sorsnak, hogy így történt. De tényleg nem volt semmi konkrét célom, elképzelésem. Amikor kiderült, hogy Szegeden, ahol a családunk élt, abban az évben nem indul angol-francia szak, amire menni szerettem volna - és esélyem is volt rá, hogy bekerüljek, hiszen angolból tizenegyedik lettem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, és franciául is elég jól tudtam -, nem akartam Szegeden maradni. És miután gőzöm se volt róla, mihez kezdjek, kapóra jött a Polák Tücsi nevű osztálytársam ötlete, hogy menjünk el felvételizni a Színművészetire. Jó bulinak tűnt az egész, semmi többnek. Amikor meg felvettek, nagyon megrémültem, és megfogadtam: abban a pillanatban otthagyom az egészet, amikor úgy érzem, nem tudom megszolgálni a belém fektetett bizalmat. Tudod, apám csodálatos ember és nagyszerű sebész volt, megjárta a koreai háborút, mindenféle kitüntetéseket kapott - és amikor fölvettek azzal a körülbelül két verssel meg fél monológgal, amit el bírtam mondani, sejtheted, hogy nem azt gondoltam: na ja, ennyiből is észrevették, mekkora tehetség vagyok, hanem rettenetesen megijedtem, hogy az eredmény az apukám állami kitüntetéseinek szól. Nagyon élesen előttem van a kép: megyek át villamossal éjszaka a Margithídon, minden olyan valószínűtlennek tűnik, és arra gondolok: ami ezután kezdődik az életemben, azt csak nagyon jól szabad csinálni. Hosszú ideig tartott, de mostanra talán már sikerült bebizonyítani magamnak, hogy alkalmas is vagyok erre.

Az interjút készítette: DÖMÖTÖR ADRIENNE

 

NKA csak logo egyszines

1