Ki ne kívánkozna tehát személyes varázsa bűvkörébe, a semmivel sem pótolható élő muzsika hatása alá? Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy épp a felvételek közvetítette élményeknek köszönhetően alkothattunk fogalmat a kivételes művészről.
A hangfelvételek jóvoltából viszont nemcsak a zeneművek keletkezésétől, hanem az előadások idejétől is függetlenítjük magunkat. Tehát, kilépve életünk reális jelen idejéből, megidézhetjük a múlt nagy pillanatait. De a felvételek más szempontból is "időtlenítenek": egyidejűsítik egyazon művész más-más időpontban (tehát eltérő életkorban) rögzített produkcióit. Így tehát együtt élünk az állandó csalódási lehetőséggel, ha a tényleges realitással találkozunk.
|
Sajátos a (bulvár)sajtó lélektana; vannak sztárok, akiket nyelvére vesz, néha az intimitások bántó kiteregetéséig, míg másokat oly mértékben hanyagol, hogy alapinformációkat is csak nehezen tudunk beszerezni. Az is elgondolkodtató, hogy miért tabu a művésznők kora (pedig kétélű az információ, gondoljunk csak a magánéletből ismert jelenségre: hangoztatásuk néha hatásosabb az évek letagadásánál).
Elfogadható az álobjektív mérce is, miszerint a produkciónak "önmagában" kell hatnia, háttér-információk nélkül. Nos, nem tudom, mennyiben befolyásolta volna a tetszésnyilvánítást, ha a Nemzeti hangversenyterem közönsége tudja, hogy Jessye Norman 71 éves. Az biztos, hogy magukra a felcsendülő művekre kevesebb figyelem jut - s ki-ki gyors fejszámolásokat végzett volna. De ha utólag tudatosult volna e meglepő tény, minden bizonnyal még tanulságosabb lett volna az egyébként is felejthetetlen élményt adó est.
Szerelem és veszteség között - e címmel hirdették a koncertet, s aligha tévedünk, ha feltételezzük: túl a művészi jelentésen, emberileg is aktuális.
A III. emelet magasából szíven ütő volt a látvány. Úgy tűnt, sohasem ér a nagy színpad közepéig a zongorakísérőre, Mark Markhamra támaszkodva haladó énekesnő (a ki- és bevonulások procedúráját a földszintről kevéssé tragikusan élhettük meg; a rálátás térperspektíváját ott a várakozás idődimenziója váltotta fel). Az idő dolgozik, nyomot hagy a testen, a fizikumon - annál nagyobb elragadtatást kelt azonban a tehetség, az elhivatott szellem örök éber ragyogása. Regisztrálhattuk, hogy Jessye Norman sokat fogyott (ezzel magyarázható a Wolf-dalok intonációs labilitása), nyilvánvalóan nem hiúsági szempontokat követve. De attól kezdve, hogy elhelyezkedett a zongoratest hajlatánál, a látvány lényegét kisugárzásának, a színpadi jelenlét erejének rendeltük alá.
Mert ami ott és akkor történt, valóban csoda volt, amiben tehetség, tudás, a hosszú pályafutás tapasztalata s az elhivatottság örök aktualitásának érzete egyaránt közrejátszott. Megint csak kiderült, hogy a művészet: koncentrált élet, ráadásul a dalok esetében életérzések mikrokozmoszában.
De már előttük is: Jessye Norman prózában megszólítja, majd - mintegy zenei névjegyként - "saját" zenéjével köszönti a közönséget. Mindeközben mintavételezi a telt házas terem akusztikáját - s ettől kezdve már csak differenciált dinamikai skálája is tüneményes tanulság.
Wolf, Richard Strauss németül, szünet után Schönberg kabarédalai is, majd Berlioz és Ravel franciául (a ráadásokban majd angol/amerikaiul is halljuk). Nincs nyelvi korlát, nincsenek zenei elemeznivalók - hangokba öntött érzések áradnak, szavak által konkretizált tartalommal. Norman jelenség, feledteti a színpadot, az előadást: oly közvetlenül és személyesen nyilatkozik meg a dalokban, ami másrészt nyilvánvalóvá teszi, miért nincs érdeklődés általában a "dalestek" iránt. Mert aminek részesei lehettünk, korántsem skatulyázható be ily módon!
Taps közben volt idő elmélázni azon, vajon mit jelenthet a világsztár számára minden újabb fellépés, a mindenkori műsora s a megannyiszor megújrázott siker, gyakran a standing ovation. (Hogy nekünk mit adott, azt keserűen tapasztaljuk majd a zenei hétköznapokon.)
Minden, amit kaptunk, ajándék. A Wolf-miniatűrök, amelyeket aligha tart már sokáig repertoárján, a megunhatatlan szépségű Richard Strauss-dalok, de leginkább a Schönberg-brettlik. (Az ember késztetést érez ezek után, mintegy zenei szembesítésként, minél több Schönberg-mű alapos megismerésére.) Berlioz és Ravel hallatán szomorúan regisztrálhatjuk: a francia zeneirodalom - néhány közismert művet leszámítva - mindmáig "fehér folt" a magyar zenehallgató számára. Bess bölcsődala Jessye Norman tolmácsolásában aligha felejthető élmény.
Az előadók hivatalos életrajzának felhasználásával készült ismertetőből megtudjuk, hogy Markham tíz esztendeje Jessye Norman állandó partnere (vajon mikori adat, frissítik-e időről időre?), együttzenélésük már-már szimbiózisként hat.
A koncertélmény és a felvételek nem helyettesítik egymást; az élőzenei élmény kitörölhetetlen hatásának birtokában vélhetőleg még fogékonyabban hallgatjuk a továbbiakban a felvételeket.
Az est további részében csakhamar gazdára talált a CD-bolt Norman-készlete (elkelt volna több is...) - és külön tanulságot kínált a 11 órakor kezdődő dedikáció. Megszűnt az idő; Jessye Norman fáradhatatlanul, kedves-barátságosan írta alá a műsorfüzeteket, jegyeket, CD-ket és LP-lemezeket; s a kordon mentén az időről megfeledkezve álltak hosszú, tömött sorban a megrögzött autogramgyűjtők társaságában az elragadtatott csodavárók, valamennyi korosztályból.
Visszazökkent az időkerék - emlékké válik az élmény, s elevenen tartására hivatott megannyi felvétel.
Most különösen hatásosak a videók, s a koncert után ez ad külön értéket a Warner Symphony for the Spire című dvd-jének, melyen egy 1991-es rendezvény sztárvendégeként előadott három (további) Richard Strauss-dalban gyönyörködhetünk Jessye Normantől.
FITTLER KATALIN
