Ibsen Hedda Gabler címû drámájának 2006. február végétõl a Sydney Theatre Company által négy héten át játszott elõadására már az elõzõ év decemberében elfogytak a jegyek. Az eddig csak hollywoodi filmekbõl ismert Cate Blanchett ausztrál színésznõ amerikai színházi debütálása a Brooklyn Academy of Musicban többszörös telt házat hozott az épp száz éve elhunyt Ibsennek.

1906 májusában Henrik Ibsen halálának híre bejárta a világot. Temetésén a nemzetközi diplomata körök több tagja is megjelent. Betegsége idején háza előtt aggódó emberek várták, hogy legalább egy pillantást vethessenek a híres költőre.

Ibsen sokak szerint a modern drámaírás atyja. Drámái dramatizált irodalmi párbeszédek. Legfőbb jellemzőjük, hogy szereplői mindennapi emberek. A cseléd, a gyermek, az asztalos, az orvos, a tanár egyformán fontos szerepet kapnak történeteiben. Mindegyiküket saját látásmóddal, reményekkel, személyes célokkal felruházva ábrázolja.

Ibsen egyik rendkívüli képessége az, hogy hitelesen tudja érzékeltetni a női gondolkodásmódot. Ez az ő joghoz és szabadsághoz való személyes viszonyából következik. Az ő világnézetében mindenkinek megvan a maga végzete, de fel van vértezve az ellene küzdő akarattal. Ibsen karrierje a romantika korában indult, amikor a színházi előadói gyakorlat meglehetősen távol állt az életszerűségtől: a színészek közt nemigen volt interakció, szerepeiket a színpad szélén, a reflektorfényben állva deklamálták. A Peer Gynt megírásával Ibsen azt fejezi ki, hogy az ő drámái csupán olvasásra íródtak. A színpadhoz kortárs témájú drámáival tér vissza, amelyekkel más szempontból is hátat fordít a romantikának. Ezek közé tartozik a Hedda Gabler című darabja is, amelyet korának kritikusai sötétnek és nyomasztónak tartottak, valamint kritizálták a főszereplő összetettségét és kiismerhetetlenségét.

Hedda éppen visszatért nászútjáról. A tehetős középosztály tagja, viszont nem örökölt semmi kézzelfogható vagyont, ezért férjhez kellett mennie, hogy ellátásban részesüljön. Számára a házasság egyenlő szabadságának elvesztésével, és az ebből következő kötelességek és szerepek eljátszása megrémíti. Huszonkilenc éves gyönyörű és népszerű nő, aki hozzászokott ahhoz, hogy ő határoz és övé az utolsó szó. A háziasszony és a jövőbeni anya szerepe idegen tőle.

Hedda férje, Jörgen Tesman, férjének idős nénikéje, és hűséges szolgájuk, Berte hasonlóak, egyformán néznek ki, egyformán gondolkoznak az életről, emiatt Hedda számára az ő közösségük egy idegen és ellenséges érzületű hatalmat jelent, amely őt célozza meg.

Apjától csak két párbajpisztolyt örökölt. A pisztolyok segítségével előidézett intrika egyik udvarlójának halálával végződik. Brack bíró az egyetlen ember, aki előtt ismert Hedda szerepe a tragikus balesetben. A helyzetet bonyolítja, hogy ő is Hedda udvarlóinak körébe tartozik. Amikor Hedda rádöbben, hogy Brack információit az ő megzsarolására akarja felhasználni, megérti, hogy végleg elveszítette szabadságát, ami nélkül nem képes tovább élni.

A darab lassan indul, csak Hedda belépésekor gyorsul fel, és utána semmit sem veszít ebből a feszes ritmusból, sőt, egyre pergőbbé válik. Cate Blanchett Hedda interpretációja arra törekszik, hogy bemutassa egy kétségbeesett nő próbálkozásait az unalom legyőzésére, például állandóan átrendezi a lakást. Hedda evvel próbálja értelmezni önmagát abban a környezetben, ahol az individuumnak nincs sok lehetősége, ha nő. A rendező és a színészek pedig mintha a párbeszédek és a jelenetek felgyorsításával szeretnék modernizálni a darabot. A Mátrix és A Gyűrűk Ura című filmekből ismert Hugo Weaving Brack doktor szerepében valószínűleg ezért épp a hátsó színpadon elhelyezkedő üvegablakos verandán keresztül közelíti meg darabvégi áldozatát, Heddát. A Jörgen Tesmant - Hedda férjét - játszó Anthony Weigh izgalmában, boldogságában és karrierje érdekében sürög- forog. Ejlert Lövborg (Aden Young), Hedda titkos szeretője pedig fiatalságának és tehetségének tudatában intéz mindent felhevülten. Mindezt felerősíti a militáns zene és a szereplők dobolása a kezük alá kerülő felületeken. Még a kezdetben naivát játszó Thea Elvsted (Justine Clarke) is idővel felgyorsult hisztérikává válik. A párbeszédek gyakran átfedik egymást, egybeesnek, párbajoznak.

A díszlet szembetűnő része a hatalmas háttér a ház hátsó verandájára nyíló óriási üvegajtóval és ablakokkal. Az emeleti hálószobát a talajtól a zsinórpadlásig zöld függöny választja el a fő játéktértől, ahol a nappali és a dolgozószoba helyezkedik el, benne az ominózus, mindent rejtő íróasztallal. Ennek az asztalnak a fiókjában lapul az a két pisztoly, amelyek közül egyet Hedda sikeresen felhasznál, pontot téve evvel a számára elviselhetetlennek tűnő életére, valamint az a zseniálisnak mondott kézirat, amely lehetőséget nyit Hedda gerinctelen, tehetségtelen, bár nagyra törő férjének, aki még a szerelemhez sem ért. (Ki tudja, mivel hódította meg Heddát? Nem is hódította meg. Heddának nem volt más választása.)

Ibsen többek között a következőket mondja a Hedda Gablerről: "Evvel a darabbal az volt a célom, hogy bizonyos, korunkat jellemző társadalmi feltételek és elvek alapjára helyezve ábrázoljam az embert, az emberi érzelmeket és az emberi végzetet." Jegyzetfüzetében további érdekes, a mű alapgondolatait megvilágító megjegyzések olvashatók:

 "Ez a darab a ťlegyőzhetetlenrőlŤ szól - arról a vágyódásról és törekvésről, hogy megtagadjuk az emberek elvárásait, megtagadjuk, amit az emberek elfogadnak."

 "Nem minden nő születik anyának."

 "Minden nő vonzódik az érzékiséghez, de tart a botránytól."

 "Minden nő tudja, hogy az életnek célja van vele, csak nem képes rájönni, mi az."

A darab korai vázlatában pedig a következőt találjuk: "Hedda lényegében egy férfi életét akarja élni. (...) De aggályok merülnek fel benne. Némelyiküket örökölte - némelyikük beléivódott."

Ibsen darabjának főszerepét általában két változatban játsszák az amerikai színpadokon: határozottnak vagy gyengének ábrázolják a főhősnőt. Cate Blanchett Hedda Gablere viszont se nem bűnös, se nem áldozat - egyik oldalról sem ad teret a heroizmusnak.

A Hedda Gabler még manapság is meglepő, még most is modern. A zavaró kielégületlenség, amit közönségként érzünk, a karakterek egymást keresztező céljaiból fakad, a karakterek valóságának és önmagukról alkotott torz ideálképének ütközéséből. A rendező, Robyn Nevin a darabnak ezt a szereplők közti dinamika keltette furcsa billegését igyekezett megragadni, kihasználva a szereplők Ibsen által mesterien érzékeltetett végletes elszigeteltségét. Hedda, Brack bíró vagy Lövborg mintha megértenék egymást, sőt, mintha egyetértenének, azonban amit leszűrnek, az alapjaiban tér el egymástól, nagyon különböző utakon indítja el őket. Ibsen könnyedén képes elmondani párhuzamos történeteiket úgy, hogy abból hatalmas, állandó mozgásban lévő dráma születik, cáfolva azt a gyakori benyomást, hogy a színházi naturalizmus keretei közt csak valamiféle lehatárolt ábrázolásra van lehetőség. Ahogy Andrew Upton dramaturg fogalmazta meg a darab jelen adaptációja kapcsán: ez nem kamarazene, nem sérelmek szonátája - a Hedda Gablerben Ibsen a félreértés szimfóniáját komponálta meg.

GYUKICS GÁBOR