Köd vagy csak szárazjég?
Csehov: Ivanov. R: Dimiter Gotscheff. Volksbühne am Rosa-Luxemburg-Platz.
Üres színpad. De teljesen üres. Ez Németországban ma nem meglepő - lassan az lesz a meglepő, ha egy rendező valami mást is kitalál a térszervezésre. Fehér háttér, a Volksbühne hatalmas tere. Az egyetlen díszletelem az egész előadás alatt folyamatosan szálló köd - vagyis a szárazjég. (Színpadkép: Katrin Brack.) Ez jobban hangzik és jobban mutat a fotókon, mint amennyire erősen hat a színpadon. Nem hat erősen. A ködöt egyre inkább szárazjégnek látjuk, egyre kevesebbet ad az előadáshoz. Jelmezek persze nincsenek, nagyon rossz évek járnak a német jelmeztervezőkre. Folyton a second hand shopokba kell járniuk ruhát válogatni. Ebből is következőleg a méregdrágán előállított német színházi előadások gyakran kifejezetten szegényes látványt nyújtanak. (Már amikor nem direkt taszítót - teszem azt, a sok meztelen ember, a sok művér, sőt, a műfekália használata okán.) Egy ismerősöm, egy hozzám hasonlóan egyszerű lelkű színházi néző ezt így fogalmazta meg: szépen felöltözünk és elmegyünk sok pénzért megnézni a mocskot. És ezt szó szerint kell érteni - a "mocsok" szó nem minősítés volt, egyszerűen leírása annak, amit a legtöbb német művészszínház színpadán ma a rendezők előszeretettel ábrázolnak. Hogy miért, az rejtély. Németországnál talán nincs ma Európában barátságosabb hely. Berlin különösen az. Tisztaság van, működik a tömegközlekedés, fantáziadús az új építészet, a város tele van mosolygós fiatalokkal, az utcák tele vendéglőkkel, klubokkal, könyvesboltokkal - virágzik a kultúra. Az egykori Sörfőzde ma Kulturbrauerei. Én is egyszerű lelkű néző vagyok. Nem tudom, mi bajuk van ezeknek. Alább megpróbálom megérteni - de nem fog nagyon sikerülni, azt hiszem.
|
Az Ivanov ürügyén elővezetett előadást, amely közepesen súlyos színészek által pontosan végrehajtott és pontos jelenetértelmezésen alapuló rendezői instrukciókon nyugszik, egy idő után nagyon unalmassá teszi az üres tér. Ha le kell ülni, a színészek a földre ülnek. De általában inkább állnak. Ez a minimalizmus nagy divat, de kevesen tudnak vele jól élni. Thalheimer tavalyi Lulujában összes előnyét láthattuk. Itt inkább a hátrányait élvezhettük. Nem is szólva arról, hogy Thalheimernél a minimalizmus mindig valamilyen erős keretben jelenik meg - a Luluban ezt a keretet részben a világítás, részben az elképesztően dinamikus színészi játék nyújtotta, a Liliomban az egyetlen hatalmas díszletelem, az óriási üres kocka stb. A szárazjéggel ábrázolt köd azonban nem válik keretté. Állnak tehát a színészek és beszélgetnek. Néha kiabálnak, mert a német színészek a heves érzelmeket mindig kiabálva fejezik ki. Előfordul, hogy egy ruhadarab jellemzőbb a többinél, de az ilyesmivel nagyon visszafogottan élnek. A dolog hasonlít egy kissé Zsótér ülőszínházához - úgymond előtérbe kerül a szöveg. De hiába, ha a színészek nem elég jók. (Thalheimernél ez is másképpen van - nagyon erős színészekkel dolgozik és érzékelhetően határozott, kontúros instrukciókkal.)
A minimalizmus tehát a mai német színház akadémizmusa. Az eszközök kezdenek kiürülni. Semmivel sem jobb ez az egész, mint a historikus színjátszás volt. Csak más.
A mély értelmű semmitmondás
Three Atmospheric Studies. R-koreogr: William Forsythe. The Forsythe Company, Frankfurt am Main/Dresden. (Helyszín: Haus der Berliner Festspiele.)
I. és II. rész: Felhők Cranach nyomán
III. rész: III. tanulmány
Hát itt a semmitmondást ragozzák. Már az is érthetetlen, miért kell egy színházi találkozóra, amelyről például a zenés darabok és az operák teljes egészében ki vannak zárva, egy tisztán táncszínházi előadást meghívni. A zsűri több száz előadásból választ. A Theater Heute minden hónapban tele van érdekesnél érdekesebb előadásokról szóló hírekkel. Thalheimer Faustját nem hívták meg - sem tavaly az első, sem idén a második részt. Ezt a nyűglődő blöfföt viszont igen. Ahogyan telik az idő, egyre csalódottabb vagyok - az egész találkozó messze alatta marad a tavalyi színvonalának.
A kanadai Forsythe-ot az egyik legjelentősebb németországi koreográfusnak tartják. Ami a táncosok mozgásanyagát illeti, az valóban nagyszerű. Egészen eredeti mozdulataik vannak (a fesztiválújságban közölt cikkből megtudtam, hogy ezeket ők maguk találják ki maguknak, Forsythe kifejezetten biztatja őket erre) - és nagyon jól megtanultak reagálni a másik mozdulataira. Az első részben mintha kifejezetten ez működött volna improvizatív szabályként: ha valaki a közeledbe érkezik, reagálj a mozdulataira. Tisztán táncszakmai szempontból tehát az egész előadás valódi csemege. Igen ám, de színházban vagyunk, és Forsythe darabjai ugyanattól szenvednek, amitől az utóbbi évtizedekben egyre több koreográfus munkája: a koreográfusok többnyire botrányosan rossz színpadi szerzők, de azt hiszik, tudnak darabot írni. Forsythe sem képes egy értelmes táncnovella összeeszkábálására, de ő is arra tart igényt, hogy az egész világhelyzetet magyarázza meg nekünk. Talán mégsem egészen véletlen, hogy A csodálatos mandarint és A fából faragott királyfit írók, a zeneszerzővel szorosan együttműködő, írni tudó írók írták!
|
Forsythe előadásának első részében egy tömegjelenetet látunk, amelyben emberek valami elől menekülnek, de hogy ez bomba- e vagy tűzoltófecskendő, az nem derül ki. Valakik letartóztatnak valakiket - a szerepek folyton cserélődnek, ami persze akár mondanivaló is lehet, de fél órában kicsit kevés. Más ugyanis nem történik. A hétköznapi ruhákba (mi másba) öltöztetett gyönyörű táncosok tánc közben is úgy mozognak, mintha valódi emberek volnának - ez nagyon jó. Milyen remekül el tudnának táncolni egy valódi darabot! A második részben egy anya meséli el (rossz angolsággal) a fia letartóztatását. Azért mondja el a történetet, hogy egy férfi (nem derül ki, milyen célból) arabra fordítsa. Közben egy másik férfi is beszél valamit és föl-alá mozog közöttük.
A harmadik részben egy idegenvezető bemutatja egy város romjait (a felrobbantott emberek darabjaival). Ez a szereplő kitűnően beszél angolul. Közben egy nő férfihangon (ezt a trükköt én Laury Andersontól láttam először, nagyon hatásos, erősítés közben manipulálják a beszélő hangját) elmondja egy másik nőnek, hogy nem tehettek mást, így kellett eljárniuk. (Nem tudjuk meg, kiknek, gengsztereknek-e, terroristáknak-e, vagy a rendőrségnek.) Azután nagy lesz a zaj, egyre többen kiabálnak összevissza a mikroportjukba (mert a táncosok többsége mikroportot visel), beúszik némi zene, aztán vége.
A két előttem ülő férfi, akik a szünetben arról beszélgettek, hogy talán hazamennek, éppúgy részt vesz az ovációban, mint a nézőtéren ülők többsége.
Én pedig arra gondolok, hogy vagy a német színházi szakmának ment el az esze, vagy nekem. Sajnos idén, a Theatertreffen jegyirodájának kétbalkezessége miatt nem fogok mindent látni - tavaly is majdnem elszervezték a jegyeimet, idén sikerült nekik. Hátha pont azt nem látom majd, amiért elhinném, hogy érdemes jövőre is eljönnöm.
Az önutálat büszke heverőjén
Csehov: Platonov. R: Karin Henkel. Schauspiel Stuttgart. (Helyszín: Berliner Festspiele.)
A harmincas éveiben járó és rendkívül sikeres Karin Henkel által Stuttgartban megrendezett Platonov a Theatertreffen általam eddig látott öt előadása közül a legérdekesebb és a legnagyszabásúbb produkció. Mégsem tudom osztani a német kritikusok általános lelkesedését.
Ennek csak részben oka az, amivel saját kulturális közegemben meglehetősen egyedül vagyok: nevezetesen, hogy mérhetetlenül unom Csehovot, és főleg a magyar és a német színpadokon évtizedek óta tartó Csehov-divatot. Egészen komolyan azt gondolom, hogy teljesen más problémáink vannak, mint neki voltak, és mindig meglepve nézem, amikor a világ egyik leggazdagabb országának színházi nézői elé a XIX. század végi Oroszország viszonyait tartják tükörképnek. Csehov számomra messze nem olyan örökérvényű, mint a görögöktől és Shakespearetől Ibsenig, García Lorcáig és Brechtig sok más drámaíró - unom a szláv bánatot és a siránkozó kisszerűséget, akármilyen mesterien van is megírva.
Gondolom, Csehov művészszínházi népszerűségének legfontosabb oka az, hogy lélektanilag jól játszható szerepeket írt - én viszont azt hiszem, a lélektani színház a teljes drámairodalomnak csak nagyon kis darabja, a csehovi lélektan nem gazdagabb Moličre vagy Marivaux lélektanánál, és hogy az európai színházi szakma rengeteg szépségtől fosztja meg saját magát és nézőit, amikor Csehovot játszik Calderón, Racine, Lessing, Puskin vagy Bulgakov helyett - hogy az előbb felsoroltakon kívül csak néhány, számomra fájdalmasan ritkán játszott nagy szerzőt említsek.
Mindezt azért kell éppen a Theatertreffen kapcsán elmondani, mert a tíz meghívott előadás között három Csehovelőadás is szerepel. Az egyetlen német klasszikus, Schiller pedig csak egy átiratban van jelen. Biztosan arányos kép ez? Harminc százalék Csehov?
Ahhoz képest viszont, hogy fentebb röviden jelzett ellenérzéseimet nem tudtam legyőzni, mégiscsak el kell mondanom, hogy jó előadást láttam. És főleg látványosat.
Először is: végre volt díszlet, nem is akármilyen. (Jelmeztervezés persze megint nem volt, ismét a second hand shopok tulajdonosai jártak jól.) Sőt, Karin Henkel még a függönyt (a vasfüggönyt) is használta, a felvonások között erre applikálva láttuk az iskolatáblát, amelynek segítségével Platonov a gyerekeket tanítja (Platonov tanító úr ki is javíttatta a köztudomásúan posztumusz és cím nélkül megjelent darab címét egy kisfiúval "Platonov"-ról az újabban általánosan elfogadott "Apátlanok"-ra). A két részben játszott öt felvonást egyrészt egybefogta egy hatalmas, ívelt, fehér hátsó fal. A viszonylag elegánsra vett (a még csak lepusztulni kezdő Vojnyicev-birtokon játszódó) első felvonásban ebben a falban függőleges neonok világítottak - igaz, a fehér eleganciát a ronda műanyag székek, amelyeket a német rendezők a jelek szerint gyógyíthatatlanul imádnak, erősen megkérdőjelezték. Volt egy vízzel telt medence is elöl, amelybe ha kellett, ha nem, ruhástul belefeküdt a szereplők egy része - nyilván a pszichológiai realizmus nagyobb dicsőségére. Mi szlávok vagy mi mai németek már csak így szoktunk fetrengeni, öltönyben, a luxusvillánk medencéjében örömünkben vagy bánatunkban. A második felvonásban - ősszel - végig hullottak a falevelek és eszembe juttatták Horvai István vígszínházi Csehov-rendezéseit. (Ha ma itt láthatnák, mire volt képes Horvai harminc évvel ezelőtt, talán kevésbé ájulnának el a saját sztárjaiktól.) A harmadik felvonásban lejött egy nyírfaerdő, és amikor Platonov részeg volt, az erdő összevissza dülöngélt. Ez szép volt. És persze jött a köd is, mint néhány nappal korábban a Volksbühnén az Ivanovban, de itt az erdőben azért jobban mutatott, mint ott az ideologikusan üres színpadon, és ráadásul szebben kivitelezve - szép, sűrű köd volt, és sokkal inkább hatott ködnek, mint szárazjégnek. Főleg, mert a rendező igazán jól használta és a legváratlanabb helyekről tört föl belőle egy-egy színész, hogy aztán újra eltűnjön a ködben. Ez volt a leglátványosabb felvonás, ráadásul a végén a Szását majdnem elgázoló vonat iszonyú robajjal és fénnyel jött szembe a nézőkkel - olyan hatása volt, mint egykor a híres némafilmnek lehetett. A negyedik felvonás hatalmas trouvaille-a - az ekkor már meglehetősen csupasz színpadon - a díszlet és a színészi mozgás összekapcsolása volt. Platonov cipőjét odaszögezték a színpad elejére és a színész - az itt sztárként kezelt és szerintem némileg túlértékelt, számomra kissé egysíkúan, de kétségtelenül pontosan játszó Felix Goeser - ebben a színpadhoz szögelt cipőben szó szerint földbe gyökerezett lábbal állt, és amikor a különböző nők különböző irányokba csábították, hatékonyan dülöngélt feléjük anélkül, hogy egyszer is ki tudott volna mozdulni a helyéből. Ez látványnak is, szimbólumnak is erős.
|
Az utolsó felvonásnak is megvolt a maga nagy rendezői találata - Platonov öngyilkosságának megrendezése volt. Karin Henkelnél Platonovot Szonya lövi le - majd Szonya után a másik három nő, továbbá Szergej és Nyikolaj is szertartásosan belelőnek (ami azt illeti, a hat szereplő közül ötnek van rá oka, hogy gyűlölje Platonovot, egyedül Nyikolaj esetében nem értettem, miért vesz részt a főszereplő rituális kivégzésében). Végül Nyikolaj kijön a színpad elejére és elmondja a mű némileg megváltozott jelentésű zárómondatát: "Platonov öngyilkos lett."
Visszatérve még a díszletre: sok minden egyéb is volt. A lótolvaj motoron közlekedett, volt továbbá egy szélgép, amelyet az első két felvonásban nagyon szerettek használni, éppen úgy, ahogyan Mácsai Pál Az üvegcipő-rendezésében az Örkény Színházban - teljesen fölöslegesen. Mivel több színész csuromvizes volt az előkelő fetrengéstől a medencében, komolyan féltettem őket, hogy meg fognak fázni. Ez volt az egyetlen dolog, ami a szélgépről nézőként eszembe jutott - az ilyen eszközöket kedvelő rendezőknek talán nem ártana néha a magamfajta együgyű nézőkre is gondolniuk, mielőtt kitör rajtuk a totális kreativitás.
A kritikákból és a közönség reakciójából azt látom, nagyon meg voltak elégedve a színészekkel. Én sokkal kevésbé, de erről a rendező is tehet. Nagyon sok kifejezetten erőltetett humorú jelenetet kellett végigszenvednem. A szereplők idétlen kisszerűségét olyan játékokkal próbálta érzékeltetni a rendező, mint például amikor Szergej bejelenti, hogy itt van Szonya. (Szonyát Silja Bächli játszotta, megmutatva a szép fiatal nő magabiztosságát a darab elején, a szerelmes lendületes vakságát a közepén és a becsapott szerető kiúttalanságát a végén.) A Szergejt egyébként hiteles rémülettel játszó Thomas Eisennek itt nagyot kellett kiáltania, mint egy ajtónállónak, a többiek pedig kórusban ismételték: "itt van ő"! És hasonló németségek - a borzalmas televíziós showműsorok jutottak eszembe, az idétlenül vigyorgó alakokkal. Mindeközben azonban azt is el kellett hinnem, hogy ezek az emberek itt a színen folyamatosan unatkoznak és nem tudnak mihez kezdeni magukkal. Márpedig a németeknek van néhány problémájuk manapság, de az tótziher, hogy nem az unalom a legfőbb bajuk. A birtok felvásárlása már inkább - ettől a Csehov által itt is és a Cseresnyéskertben is megénekelt veszélytől ma az egész, az Amerikával és Kínával folytatott versenyfutásban kifulladni látszó Európa retteg, és az Anna Petrovnát játszó Anja Brünglinghaus igazán szépen rajzolta fel az ívet, ahogyan a nagystílű fiatal özvegy kétségbeesett, szerelmét is, birtokát is elvesztő, lepusztult asszonnyá változik.
Amennyire idegen nyelven az ilyesmit meg tudom állapítani, a nyelvi trehányság és következetlenség néha még az alapos németeket is megfertőzi. A Platonovot Németország-szerte Ulrike Zemme fordításában játsszák. Ez a szöveg az eredetihez hűen megtartja a tegezés-magázás változásait. Csakhogy a magázás rendkívül idétlenül hat egy olyan környezetben, amelyben a fiatal színészek egytől egyig mai ruhát viselnek és korunknak megfelelő viselkedésbeli szabadosságokat engednek meg a figuráiknak. Magyarán: nyelvileg másik időben jártunk, mint térben és játékstílusban. Ezt a bűnt a magyar rendezők is rendszeresen elkövetik - ennél csak az borzalmasabb, amikor egy régi, vagy az eredeti stílusrétegeihez hű fordításba beleerőszakolják a mai szlenget. Itt most csak az eljátszott figurák viselkedése volt szleng - de az nagyon.
A Schauspiel Stuttgart műsorfüzeteinek hátlapján látható a színház emblémája: egy zárt ököl. Hirtelen azt hittem, időutazáson veszek részt - a feltartott, zárt ököl a harmincas-negyvenes évek baloldali (főleg kommunista) jelképe volt. A német színházban - a művészszínházról beszélek persze - nagyon erősen érezni ezt a balos hangulatot. Látványosan utálják a saját gazdagságukat. De ebből a Platonovprodukcióból azért az is kiderült, hogy miközben utálják, az elvesztésétől is félnek.
FÁBRI PÉTER
