Nagy várakozással indultam Milánóba, a Piccolo Teatro elõadásaira, talán ezért is csalódtam némelykor. A Piccolo Teatro ma is az olasz színházi élet fellegvárának számít, bár mintha kissé megfáradt volna. Feltételezem, hogy kivételessége és kivételezettsége a szubvenciók nagyságrendjében is megmutatkozik, a fáradás viszont abban a reklámkampányban is, melynek részeként töredékösszegekért lehetett jegyekhez jutni. Régebben teljes árért is nehezen.

A Piccolo Teatro saját előadásai mellett befogadó színház is, teheti ezt könnyen, hiszen jelenleg három helyszínen működik, az új épület nagyszínházában, a Teatro Strehlerben, a szemközti színházi épületben, a Teatro Studióban, s a régi épületben, mely Strehler mellett a másik alapító, Paolo Grassi nevét viseli.

Nem szólnék most a májusban ott vendégszereplő Lev Dogyin rendkívül érdekes, új koncepcióval rendezett Lear királyáról, a valóság tudomásul nem vétele, a szeretet, az öregedés tragédiájáról, ez önálló elemzést igényelne, másrészt reménykedem, hogy elérkezik még Budapestre is. Inkább csak az olasz panorámát villantanám fel.

A Specchio del diavolo, az Ördög tükre című előadást Ugo Ronconi, a Piccolo Teatro jelenlegi igazgatója, ma minden bizonnyal a legjelentősebb olasz színházi rendező jegyzi. Több kiváló, meghökkentő rendezését láttam, ezért is voltam nagyon kíváncsi a Piccolo Teatrónak a Teatro Stabile di Torinóval közösen, a torinói Olimpiai Játékokra készült színrevitelére. (Ronconi korábban sok évig volt a torinói színház igazgatója.) Mint a címlap hirdeti, az előadás a gazdaság történetéről szól, Évától az euróig. A szöveg Giorgio Ruffolo közgazdásznak az előadás céljára írott értekezése. Mint egy interjúban Ruffolo elmondta, kellemes meglepetésként érte, hogy Ronconi szó szerint megtartotta szövegét. Ronconi híres rendkívül hosszú s igen sok szereplőt mozgató előadásairól - ilyen volt például Karl Kraus Az emberiség végnapjai című produkciója, de már egyik első, az olasz színházba berobbanó 1969- es előadása is: a reneszánsz eposz, Ludovico Ariosto Őrjöngő Loránt-átirata, mely színházi szekereken, párhuzamos helyszíneken játszódott, s talán túlzás nélkül mondhatjuk, hogy évekre meghatározta az olasz színházi diskurzust. A számos rendezés közül már ez a kettő is jelzi, hogy Ronconi szereti a kihívásokat, de ilyen volt Carlo Emilio Gadda, a huszadik századi olasz irodalom nagy mestere rendkívül bonyolult szerkezetű regényének, a Quer pasticciaccio brutto de via Merulana (kb. Az a Merulana utcai randa zűrzavar) színrevitele is: a kitűnő római előadásról e lap hasábjain annak idején beszámoltam. Újabb kihívás tehát, hogyan lehet az esszét, a tudományos művet színházzá alakítani. Azt a kérdést Ronconi esetében fel sem tenném, hogy lehetséges-e - nyilvánvalóan igen. Talán csak az maradhat a kérdés, érdemes-e. A négyórás előadás három, nagyjából azonos időtartamú felvonásra tagolódik: a gazdaság és a környezet, a gazdaság és a pénz, a gazdaság és a politika. Az előadásra kinyomtatták a szöveget is. A közelemben közgazdászok ültek, akik szemlátomást rendkívül élvezték, ami a színpadon történt. Mások egyszerűen elmentek, a harmadik felvonásra legalább a közönség negyede távozott. A mellettem ülő hölgy is sopánkodott, nem érti, nem látja be, miért volt erre szükség, ő mégis végig kitartott.

Ronconi lényegében a globalizáció kérdéseit vetette fel, előadása, úgy vélem, leginkább egy igen frappáns, szellemes illusztrációra emlékeztet, néhol igen erőteljes képekkel, a színészek, a statisztéria kiváló mozgatásával, a mozgások koreográfiájával, ahogy az egy élvonalbeli rendezőhöz illik. A történet az ősembertől kezdve a modern irodáig, bankig, szupermarketig sokféle szinten, szellemesen, ötletesen, mintegy 50 színésszel, statisztával igyekszik ébren tartani a közönség figyelmét. Csak a drámaiság, a feszültség hiányzott belőle, mely igazi színházzá tenné. A szöveg az átlagnéző számára nehezen követhető, holott a maga módján nyilvánvalóan leegyszerűsített, talán túlságosan is az. Inkább erőpróba, semmint élmény. Ronconi természetesen megteheti, hogy bizonyítsa, bármiből színház lehet, ez azonban múló játék. Nyilván az alkalom is az volt, amelyre készült, nem színházi, hanem sport- és társadalmi esemény.

Hű volt önmagához, narratív színházának hitelességét, szövegének változatosságát, szellemességét nyújtotta az "új színház" Ascanio Celestinije. A CGIL, a legnagyobb olasz szakszervezet megalapításának 100. évfordulója alkalmából Live című filmelőzetes produkciójában, amely zenei kísérettel készült, az "osztályharcról" beszélt. Ascanio Celestini harmincas éveinek elején jár, s műfajának máris jelentős képviselője. Egyik megelőző előadásáról, a Velencei Biennalén bemutatott Scemo di guerra, A háború bolondja című előadásáról már szintén írtam e lapban. Celestini az emlékezetre építi színházát, az olasz társadalom igazán fel nem dolgozott hétköznapi történelmét beszéli el: a mikrotörténelmet, az egyszerű emberek által átélt mindennapi eseményeket, krónikákat, amelyek együttesen mégis csak a Történelmet adják. Emlékezet és történelem, történetek és legendák. "A színpadot nem akváriumnak tekintjük, amelyet csendesen szemlélünk, akárcsak a televízió képernyőjét a nézők, hanem egy színházi terem élő részeként kezeljük, ahol közösségi cselekvés folyik." Celestini különböző regisztereken szól, hol líraian, hol könnyedén és szórakoztatóan, mindig szellemesen, rendkívül emberien. Egy érdekes, egyre népszerűbb műfaj kiemelkedő előadó-szerzője.

Pippo Delbono, az Urlo, Üvöltés kezdetekor, egyedül jön előre fekete ruhájában a színpadon. Allen Ginsberg verséből szaval egy részletet. "Láttam nemzedékem legkiválóbb szellemeit őrülettől szétroncsoltan, éhezve hisztérikus-pucéran" (Eörsi István fordítása), idézi Ginsberget. Szokása szerint mozaikokat gyűjt össze, igen rövid szövegrészletekből gyúrja össze az előadást - ezúttal nagyon keveset beszélnek. Szépek a színpadi képek, a zene, az ének - az üvöltés a tömegember ellehetetlenülésének, a fogyasztói társadalom csődjének, a kirekesztetteknek szól a szolidaritás jegyében.

Néhány évvel ezelőtt, szintén e lapban, lelkesen írtam Pippo Delbono előadásáról, melyben, akkor úgy láttam, létrejöhet egy igazi, katartikus színházi élmény, színészek és fogyatékosok közös nagy teljesítménye. Bobo akkor is szerepelt, süketnéma, szellemi fogyatékos, aki csak mozgásával képes kifejezni magát. 45 évig élt elmegyógyintézetben, ott talált rá Delbono. Különböző szerepekben látjuk, akárcsak a többieket, hol királyként, hol a színpad előterében mintegy az előadás metaforájaként, miközben Delbono megismétli Ginsberg részletét generációja legjobb s z e l l e m e i n e k tönkretételéről. Ez talán túlzás. Bobo érdekes jelenség a színpadon, elfogadom különösségét, elfogadom az általa közvetített "üvöltést", de nem ilyen mennyiségben, nem úgy, hogy valóban ő legyen a középponti "színész". Jelenléte megható, emberileg tiszteletre méltó, különösen az lenne, ha valamely társadalmi esemény része lenne, nem pedig színházi előadásé.

Hasonlóképpen eltúlzottnak érzem Pippo Delbono részvételét a színpadi cselekményben, a karmesterét, aki közvetlenül vezényli a szereplőket. Ezt ismerjük olyan nagy rendezőknél is, mint Kantor, ott azonban egészen másképp volt jelen a rendező az előadásában. Delbono máskor is megtette, most azonban túlteng, előad. Ginsberg mellett számos más idézetet, rövid részletet is hallunk Delbono előadásában, mint Oscar Wilde, A readingi fegyház balladája, és mások. A látvány is érdekes, a barakkszerű házikók félkörben jelzik a szegénységet, a kisemmizettséget. A rokonszenves előadás azonban, nézetem szerint, bármennyire elismerő kritikákat kapott is, ha elkülönítem a rokonszenvet és a színészmesterséget, a színházat és a társadalmi propagandát, akkor nem lesz ez utóbbinál több. Nem látok színészi teljesítményeket, nem látok színházi élményt. Lehet, hogy egyszerűen arról van szó, a maga műfajában boulevard lett, olyasmi, ami mindenki számára elérhető, didaxisában társadalmilag aktuális üzenetet közvetít, mindenki számára kézzelfogható módon.

Az Üvöltés, Allen Ginsberg versének néhány sora, az előadás összegzése, így önmagában inkább bombasztikus, mint indokolt, megalapozott szöveg. Strehler egyik egykori vezető színésznőjének társaságában néztem meg az előadást, szégyelltem magam, mivel a kedvemért jött el. Ez lenne ma a színház? - kérdezte. Nagyon szomorú volna - tette hozzá. Annyiban is szomorú nekem, hogy Delbono volt a reményem, lehet fogyatékosokkal igazi színházat csinálni.

A kárpótlást az 1986-ban autóbalesetben fiatalon elhunyt kitűnő nápolyi rendező, Annibale Ruccello legismertebb darabja, a Ferdinando jelentette számomra. Eredetileg még Ruccello rendezésében, Isa Danieli főszereplésével ment. Isa Danieli vitte ismét színre a darabot a "Gli Ipocriti" társulat tolmácsolásában, a régi rendezés szerint. Ruccello az olasz színházi megújulás jelentős képviselője volt, a nagy hagyományú nápolyi dráma és színház központi alakja. Drámái sajátosan nápolyiak, egyik kritikus szerint nem szólnak Nápolyról, hanem ők maguk Nápoly. Ruccello annyiban is folytatta a nápolyi hagyományokat, hogy rendező, drámaíró s még színész is volt, városa egyébként a nálunk leginkább Csontvárytól ismert Castellamare, Nápoly melletti kisváros.

Kirekesztettség, állandó alakulás, illúziók és hazugságok, s nagy életerő jellemzi hőseit. A Ferdinando közvetlenül az olasz egyesítés után játszódik, főhősnője Clotilde, özvegy Bourbon báróné, aki talaját vesztve, egy Vezúv környéki villába menekül, s ágynak esik. Szobájában mindössze két látogatója, társa akad: az őt ápoló unokatestvére és a helybeli plébános. Metaforikus betegsége, a történelem el nem fogadása nyelvében is tükröződik: az új, kispolgári kultúra elutasítását abban is kimutatja, hogy nem hajlandó olaszul, hanem csak dialektusban beszélni. A dialektus sajátos keveréknyelvvé válik (Ruccellónál a nyelv mindig rendkívül izgalmas), s a helyzetek is számos bonyolult utalást rejtenek. A szerző az európai irodalom és dráma legjava iránt mutat affinitást - Prousttól Pinterig.

A különös unokaöcs, Ferdinando megjelenése mindent felforgat a "szobában". Clotilde felkel, erőre kap, de az őt ápoló unokahúg, sőt a pap is a lehető legerőteljesebben kötődik a mindössze tizenhat éves, gyönyörű ifjúhoz, aki - mint a végkifejlet során váratlanul kiderül - elég kevéssé unokaöcs. Az új világ gátlástalan képviselője, inkább az özvegy vagyona érdekelné, s fáradhatatlan igyekezetében nem kíméli magát: sem testét, sem lelkét. A végső kibontakozás, akárcsak Ruccello többi darabjában, a krimi jellegzetes vonásait is magán viseli, különös meglepetéseket tartogat. A nagyszerű színésznő, Isa Danieli mindvégig képes fenntartani a drámai feszültséget, egyszerre tud fenyegetően ellenszenves és sajnálni valóan szerencsétlen lenni, s közben mindig rendkívül szellemesen, híven közvetíti Ruccello fekete humorát. Igazi nápolyi előadás, a humor, az irónia oldja a mélyen tragikus konfliktusokat. A szoba a maga csipkéivel, ódivatúságával, hol nyitottabb, hol zártabb világával, természetesen egy sokkal tágabb világ leképezése. A színlap így idézi a szerzőt: "A legcsekélyebb mértékben sem kívántam történelmi darabot írni. E helyett az olvasat helyett az elszigeteltségben élő négy ember érzelmi kapcsolatai kerülnek előtérbe. A gyűlölet, a vágyak, a kéj, a bosszú, a túlzások, a gyengédség, az elhagyatottság, olyan négy ember viszonylatában, akik mind más-más történetet hordoznak, de mindegyik rosszakaratú és kegyetlen." Az előadás ma is él, a darab, a maga különös abszurditásában erőteljesen hat.

FRIED ILONA