Színész leszek" - fordul felém Dorka lányom váratlanul a miskolci Csodamalom Bábszínház nyári bemutatóját nézve. Ami fényes bizonyítéka annak, hogy a színpadi játék nemcsak varázslatos, de vonz is: kívánatos a benne való részvétel. Nem csoda, hiszen a miskolci bábosok olyan szeretetteljes átéléssel játszanak, hogy valóban csábítanak maguk közé. Legalábbis gyerekszemmel nézve...
Felnőtt fejjel figyelve viszont azt is konstatáljuk, hogy milyen nehéz dolga van a társulatnak attól, hogy "megtáncoltatja" őket a rendező az Álom-álom, kitalálom előadásán. Hiszen az magától értetődő, hogy a báb táncol, de hogy a bábtáncoltató bábjátékos is szinte végig ropja, kezében a több kilós fabábokkal, az már szokatlan dolog. Márpedig a miskolci előadásban álombéli utazásról lévén szó minden a táncról, a repülésről, szárnyalásról szól. Nem véletlen, hiszen a tánc szülte az előadás alapjául szolgáló lemezt: Palya Bea énekes ovisoknak tanított néptáncot, s kevésnek gondolta, hogy csak lépéseket mutasson a kicsiknek. Kitalált hát egy keretjátékot egy kislányról, a szerelemrózsáról s annak kereséséről. A néptánc tanításából így játszóház lett, abból pedig zenés CD (énekelt mese) kerekedett - a népdalfüzért kiegészítve históriás dallammal, sőt, dzsesszel is, s olyan alkotótársakkal, illetve közreműködőkkel, mint például Gryllus Vilmos, Bolya Mátyás, Sebő Ferenc. Az egyik legjobb hazai gyereklemezből először a dunaújvárosiak készítettek táncjátékot, s most Szívós Károly, a Kolibri Színház művésze irányításával bábdarab született Miskolcon.
A lemezhez illően családi előadás jött létre - mindenki a maga módján "járhatja" végig az utat a rózsáját kereső kislánnyal. Másról szól - és szól! - az utazás gyereknek, kamasznak, felnőttnek. S az apró játékötletek is sokféleképpen értelmezhetőek: például a kislányt tanító francia tánctanár bábuját többen is mozgatják, minden testrészt más-más. S a tanítás közepén a testrészek mulattató módon összekeverednek, a bábosok "alig bírják" azokat visszarakni. Talán a rokokó tánc nyakatekertségét sugallják, talán azt, hogy a mester minden tudását, legbensőbb, legtitkosabb fortélyait is átadja tanítványának, vagy épp próbára akarja tenni a lányt. Netán csak azt akarja jelezni az "ügyetlenkedés", hogy mennyire nehéz is összhangban tartani egy ilyen hatalmas figurát...
A bábokat és a díszletet tervező Matyi Ágota látványban is tükrözi a produkció jellegét: a népzene tisztaságára rímelő egyszerű megoldásokból kiindulva hoz létre "trükkös" képeket. A rózsakert a színpadot beborító függönyből születik, a varázslatos kastély, ahonnan a pokolba vezet az út, régimódi szekrény. Ötletekben nincs hiány, de az átgondoltságot jelzi, hogy például a "főszereplő" kislánynál a játék minden résztvevője nagyobb méretű, ha nem éppen óriásbáb, csak egyedül szerelme, a cigánylegény hasonlít hozzá méretben és technikában, ezzel is sugallva összetartozásukat...
A legszebb mégis az, amilyen alázatos odaadással mozgatják a szereplők a bábokat. Manapság gyakori, hogy a színészi magamutogatásnak vagy a költségvetés megszorításának "köszönhetően" a báb csak mellékes, pár percre előrángatott "kellékké" egyszerűsödik. Itt most minden a bábért, Miráért történik. Pszichológiai, színészpedagógiai tanulmányt érdemelne például Mira és az őt mozgató Tari Edit "viszonya". A játék elején megsimogatja a báb a színésznőt, aki Mira élő megszemélyesítőjeként maga is átéli a lány érzelmeit, de közben a figura mozgatójaként már anyai aggodalommal követi tekintetével a veszélyekbe sodródó bábut - a pokolban például saját kezével takarja el Mira szemét. S milyen "tudathasadásos" pillanat, amikor a színésznő egyik kezével sodortatja a bábut, s ugyanakkor a másikkal féltőn fogja, óvja, nehogy baja legyen az ide-oda forgatott, törékeny kis figurának. S milyen szépen felépített, s egymásnak feszülő színészi jelenlétet követelő Imruska, a cigányfiú nagy tánca: ketten kellenek - Heiszmann Ildikó és Hajdu Gáspár Zsolt -, hogy tökéletesen autentikus cigánytáncot ropjon a kis figura. A két színészen érződik a technikai kivitelezés sikere adta büszkeség, no meg a legény "rátartiságát" is sugározzák, aztán idővel aggódva figyelik a táncoló már-már önkívületi állapotba kerülését. Próbálják leállítani, lefogni, de nem lehet, mert a báb "önálló életre kelve" csak ropja-ropja rendületlenül - mozgatóik homlokáról pedig "vízeséssé" válva gördülnek az izzadságcseppek...
Mellettük Juhász Judit lágyabb színekkel, Klim Zsolt és Károlyi Szabolcs férfias komolysággal aggódja végig Mira kalandjait. Szinte szembesítenek: tudunk- e mi is ugyanilyen sugárzó derűvel, komoly felelősséggel szeretni, nevelni?
MIKITA GÁBOR
