Szövegek, elõadások és felolvasószínház: kortárs dráma a lehetséges oldalakról. A Nyílt Fórum teljes kört ír le, hiszen igyekszik programjába integrálni "mindent", ami a magyar drámaírás, drámalétrehozás fogalmába beleérthetõ. Nagy kérdés, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozó részeként miként kellene felhívnia magára hatékonyabban a figyelmet, mivel tudná a szakma érdeklõdését fokozni.

Általános véleményként fogalmazódott meg a fórum zárásakor, hogy a jövőben az időzítésre, a program pontosabb egyeztetésére több gondot kell fordítani, hiszen a fórum elemi érdeke is, hogy ne ütközzék például a versenyelőadások szakmai vitájával.

Idén minden eddiginél szélesebb programot sikerült Pécsre hozni. Három előadás, három felolvasószínházi produkció, és a Nyílt Fórum Füzetek friss kiadásában megjelent darabok (melyek elolvashatóak a www.dramairok.hu oldalon is) vitái - bőséges nézni- és hallgatnivaló. Elsőként Kiss Noémi Trans című szövege került terítékre, melyet a fiatal írónő saját novellájából dolgozott át színdarabbá. A helyszín Berlin, közelebbről az Ex und Pop nevű meleg bár. Itt "történik" a darab, amit egy különös utazó közvetít a nézőnek. Az utazó szövegei tulajdonképpen a novella részletei, ezeket törik meg a dialógusok. Karafiáth Orsolya "melegkatalógusként" határozta meg a Transt, míg Molnár Csaba dramaturg (Magyar Rádió) a filmszerűségét hangsúlyozta. Radnóti Zsuzsa azt emelte ki, hogy a színdarabban kevesebb maradt, mint amennyi lehetőséget a novella rejtett, hiszen a megírt jelenetek pusztán illusztrációk az utazó szövegéhez. Nánay István a színházi másságot hangsúlyozta, és olyan produkciókat említett, amelyek nem pusztán a szöveggel dolgoznak, hanem más eszközöket (tánc például) is használnak. Szerinte a darab nagy eséllyel szolgálhatna egy előadás alapjául.


Lőkös Ildikó, Faragó Zsuzsa, Upor László és Solténszky Tibor dramaturgok

A Mara halála Erdős Virág immár harmadik drámája. Már a cím is többszörös irodalmi utalás: felidézi a Danton halálát Büchnertől és Peter Weiss szövegét Jean-Paul Marat haláláról (amit a charentoni elmegyógyintézet lakói adnak elő de Sade úr betanításában!). Jelen esetben Mara a NŐ mint típus megnevezése. Marát a férfiak kergetik a halálba, vagy annak közelébe, apák, férjek és fiak - több generáción át. Három boszorkányos nőalak, Anna, Hanna és Panna idézi meg Marát és élettörténetét egy kádban, majd végül mindhárman eltűnnek a lefolyóban. A darabhoz a szerkesztők kérésére utószó készült, ahol a szerző természetesen nem magyaráz meg semmit, sőt, inkább fokozza az olvasó bizonytalanságát: "Ez a színdarab a világmindenség keletkezéséről, az élet értelméről, a kultúra haláláról, plusz a társadalmi változások szükségességéről szól, ami persze hülyeség, de mindegy. Illetve nem."

Tompa Andrea elemezte precízen a Marát, kiemelve erényeit és hiányosságait egyaránt. A végül Vilmos-díjat elnyert szöveg a jelen formájában ötletes munka, érdekes kísérlet, de egyelőre keresi még a hangját. Botladozik iróniája, és a szándékosan halmozott közhelyek üres közhelyek maradnak csupán, nem rajzolódik ki belőlük "valami" több, nem állnak össze drámai nyelvvé. Forgách András az irodalmi utalások hálóját vázolta a Mara kapcsán, és dicsérte a szerző irodalmi érzékenységét. Érdekes, hogy Kiss Noémi és Erdős Virág is a virtus felől közelít a színdarabhoz, a forma furcsasága, extravaganciája tölti ki egyelőre a tartalmi űrt.

Lackfi János ezzel szemben a szándékos elformátlanítással próbálkozott És a busz megy című szövegében. Mozaikszerű jelenetek sorozata a darab. A kapcsolódás annyi, hogy egy faluban járunk, a falu buszán és kocsmájában, ahol zajlik a helyiek élete. Még egy Romeo és Júlia-párhuzamot is elrejtett a szerző a sorok között (így az irodalmi utalás itt is "letudva"). Nyelvezetében a hétköznapiságot igyekszik reprodukálni, ami szinte lehetetlen feladat. Az eredmény: közhelyek sokasága, kvázirealizmus. Németh Gábor és Martos Gábor elemezték Pécsett Lackfi művét. Németh szerint a darab nem konzekvens, két tűz között lavíroz, továbbá kérdéses volt számára, hogy elgondolható- e olyan színpadi történet, amelyben nincs főhős, a szereplők pedig teljesen amorálisak, egyikükkel sem lehet azonosulni. Nánay István szerint hiába íródik a színdarab az állítólagos mai magyar valóságról, ha az írónak fogalma sincs, hol is élünk. Garaczi László még tovább ment a kérdésfelvetésben: "A morális kifosztottság ábrázolható-e egyáltalán drámában, hiszen a hiány belső drámáját, Beckett után, nagyon nehéz megteremteni."

Garaczi a saját darabjában mégis éppen ilyen lehetetlen dologgal próbálkozott: a Plazma a Jelenkor júniusi, színházi számában olvasható, és a Nyílt Fórum keretében került sor felolvasószínházi bemutatójára Bezerédi Zoltán rendezésében. Érdemes néhány sort a kezdő instrukciókból idézni: "A darab elején a szereplők a köztes plazmalé(t)ből próbálnak létezővé kunkorodni, a formátlan plazmakocsonyából kristályosodnak ki. Nem éppen fájdalom nélküli folyamat, az anyag vajúdva szüli hőseit. Plazmakezek, plazmalábak, a lélek rugalmas plazmavonásai. Egy nagy kád erjedő szirupban forgolódó buborékok. A darab minden pillanatában folyik ez a harc a formáért." Majd megjelenik két rádiós műsorvezető, Mohai és Fábián, a Mohács remix üdvöskéi, akik április elseje alkalmából az egész várost "hülyére veszik". Valóság és fikció egymásba fonódik, alig elválasztható. A legvalóságosabb ez a két figura, akik hatalmukban tartják a valóságot, az éter urai, és szinte bármit megtehetnek.

A média mint a kor lenyomata és megtestesítője nem új ötlet, de a Plazma esetében mégsem lerágott csont, hanem működőképes írói világ. Ez a világ a nyelvével jelzi leginkább önmagát: a szereplők a plazmán belül mindig érvényesen szólalnak meg. Remek például Réka és Balla jelenete, ahol a lány azt próbálja töredékes nyelvén elmondani, hogy megcsalta a fiút, sőt a gyerekük sem Ballától van: ígyekkel sűrűn tűzdelt mondatok, küzdelem a szavakkal és a témával - írói remeklés. Bezerédi pontosan érzett rá a lényegre, hogy itt élni kell hagyni a szöveget. Játékot alig rendelt, inkább ötletes hangeffekteket kért Mészáros Bélától, és a szerzői utasítások felolvasását. Keresztes Tamás és Hajduk Károly alakították a rádiósokat - fergetegesen, szinte eszköztelenül, de nagy láttató erővel. Bár a másnapi beszélgetésen Bezerédi éppen azt fejtegette, hogy előadásként nehezen tudja elképzelni a darabot, a felolvasószínházi bemutató mégis a játszhatóságát bizonyította, hogy a szerzőnek van fogalma arról, hol is élünk, és ehhez a kifejezés kulcsát is megtalálta.

Nagy Gergely Miklós Alkalmatlanok (rendező: Naszlady Éva) és Lackfi János Hambi-pipőke (rendező: Csőre Gábor) című, felolvasószínházi formában bemutatott darabjai is a mai magyar valóságot kísérelték meg bemutatni. Lackfi kötött, verses formában, meseszerűen egy képzeletbeli gyorsétterem életét rekonstruálja, modern Revizor-történetet ír. Nyelve szellemesen kitalált, talán túlságosan is irodalmias konstrukció, mely egyértelműen gügyének, ostobának láttatja ábrázolt világát és szereplőit. Ahogyan az Alkalmatlanok sem több klisék gyűjteményénél: színházi utánérzés ŕ la Guy Ritchie. Sok kiabálás és baz’megelés, gengszterromantika, és alig-alig hiteles mondatok. A két bemutató a darabokat "jó formában" prezentálta a nézőknek, komoly dramaturgiai munkával, így talán jobbnak is mutatkoztak, mint amilyenek valójában. (De a Nyílt Fórumon éppen ez a cél: felkelteni rendezők, dramaturgok érdeklődését a friss szövegek iránt.)

Idén három, ún. rendes színházi előadást is kínált a fórum programja: mindegyik produkció a kortárs drámával, a kortárs színpadi szöveggel való találkozás más-más módját példázta. A Pont Műhely Bíró László Őszinte, de igaz című darabját adta elő, amely kifejezetten a társulat számára íródott, de a továbbjátszás igényével, hogy később más társulatok is elővehessék a szöveget. Bíró jelenleg a Pont Műhely házi szerzője, felfedezettje, előző (első) darabját, a Családot is nekik írta. Munkamódszerük lényege, hogy az író folyamatosan konzultál az alkotókkal, a rendezővel, a színészekkel, de a próbafolyamat kezdetekor egy kész szöveget hoz, tehát nem improvizációk során alakul ki a darab, ahogyan a Pont Műhely korábbi előadásai létrejöttek. Rögzített improvizációkkal dolgozott viszont Szabó Réka és csapata a Priznic létrehozásakor. Egyrészt színpadi gyakorlatokat végeztek, másrészt interjúztatták a színészeket (Gőz István, Kövesdi László), és ezekből alakították ki (Szabó Réka, Peer Krisztián, Regős János és a szereplők közösen) az előadás majdnem végleges szövegét. Előadásról előadásra lehetnek ugyan apróbb módosulások, de alapvetően ugyanaz a "darab" hangzik el mindig, noha a nézőnek úgy tűnhet, hogy a szeme előtt improvizálnak a kórház inspirálta témákra az "állva fekvő" színészek.

Klasszikusan íróasztalnál létrejött darab Háy János legutóbbi alkotása, A Pityu bácsi fia, amely egy sorozat befejező műve. A Gézagyerekkel megkezdett ciklus (A Herner Ferike faterja, A Senák) lezárult: Háy többször is nyilatkozta már (és a Nyílt Fórumon is megerősítette), hogy ez a nyelv és forma bezárult számára, nem folytatható. A Pityu bácsi fia letisztult, érett alkotás, amit a beregszászi ősbemutató is megerősített. Bérczes László rendezése egyszerű, tiszta eszközökkel közelít a szöveghez, a színészi játékot és a nézői fantáziát, játékosságot helyezi előtérbe. A Háy-szövegek egy-egy filozófiai probléma köré szerveződnek, ezúttal a szerző a törvényszerű és a véletlen kapcsolatát vizsgálja az életben: hogy miért éppen Pityu az, aki a városba megy, és miért nem ő él boldogan Marikával falun? Vajon van-e ebben az embernek is döntő szerepe, vagy egyszerűen csak így alakul? A történet éppen 1972-ben játszódik: felismerhető időszak, és még eléggé közeli és átélhető bárki számára. A történelmi idő eszköz az író kezében, hogy önálló szövegvilágot teremtsen. Újdonság, hogy működő idillt ábrázol Háy, pátosz nélküli, szeretetteljes viszonyt, és ezzel állítja párhuzamba a nagyvárosba szakadt férfi széthulló életét. Bérczes (az előadás egyszemélyes rendező-dramaturgja) a szöveggel is komoly elemző munkát végzett, finoman a saját képére formálta a darabot húzásaival. (Az előadás szavai persze Trill Zsolt játéka nyomán is változnak, hiszen előadásról előadásra rukkol elő újabb poénnal, lásd kék metró, A Gézagyerek emlegetése, vagy a Háj, Jani elszólás.) Egyetlen helyen új mondat került az eredeti helyére: Pityu, Marika és a gyerek hazafelé autóznak Pestről, Pityu életéről beszélgetnek, hogy valami nincs rendben a házasságával. A jelenet zárómondata az eredetiben: "De kevésbé szeretni meg fölösleges", az előadásban: "De nem annyira szeretni meg nem érdemes." Telitalálat. Alkotók és szerző értenek egymás nyelvén.

A Nyílt Fórum zárásaként Merre tart a kortárs magyar dráma? címmel zajlott beszélgetés, Tompa Andrea, Upor László és Kárpáti Péter részvételével. Tompa Andrea vitaindítójában a szerző és a színház kapcsolatának szorosabbra fűzéséről beszélt, hogy az írónak is a színházon belül kellene működnie. Kárpáti Péter ezzel szemben veszélyesen felmorzsoló hatásúnak nevezte, ha a szerző "bebújik" a színházba, hiszen ezzel eltűnik a harc író és rendező között. Harcnak pedig lennie kell. Másrészt pedig általában a nagyon erős rendezőknél keletkeznek ún. színpadi szövegek, de ez nem jelenti a hagyományos drámaírás létjogosultságának felfüggesztését. A beszélgetés magját tehát a néhány éve központi problémává előlépett jelenség adta: az előadott szövegek keletkezési módjának sokszínűvé válása. Nem is lehet egységes folyamatokról beszélni, inkább különálló alkotói utakról, egyedi jelenségekről, mint amilyen például Pintér Béla, Mohácsi János, Barabás Olga vagy Mezei Kinga színháza. A szavak talán még néhol hiányoznak pontos leírásukra, annyira különböző művészi teljesítményekről van szó. Elmélet és gyakorlat nem halad feltétlenül egymás mellett, de - szerencsés esetben - egymásra kacsint.

SŐREGI MELINDA

 

NKA csak logo egyszines

1