Az erdélyi színházkultúrában nincs hagyománya a mozgásszínháznak. A színházak mûsorán elvétve találni ilyen jellegû elõadásokat. Kivételt képez a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, amely rendszeresen próbálkozik ezzel a mûfajjal is. A tavaly alakult Háromszék Táncegyüttes Mozgásszínházi Mûhelye kimondottan erre a fajta színházi nyelvre koncentrál ugyan, de ebben az esetben talán az elsõ évad végeztével érdemes a tapasztalatokról beszélni.

A Figura Színház első mozgásszínházi előadása a 2003 novemberében bemutatott A malom, ezt követte 2005 augusztusában a Szaggató, majd 2006. április 21-én került színre a Történetek a láthatatlan városból című produkció, amellyel a társulat a Határon Túli Magyar Színházak XVIII. Fesztiválján is fellépett Kisvárdán.

Az említett mozgásszínházi kultúra hiánya bizonyos értelemben megnehezíti a befogadó számára az előadás megértését és értelmezését. Mégis miként fejthető meg egy ilyen előadás? Elsősorban tudomásul kell vennünk azt, hogy egy ilyen alkotás nem feltétlenül elemezhető racionálisan (nincs szöveg, amibe belekapaszkodhatunk), sokkal inkább az érzéki hatásokra kell támaszkodnunk, no és a plakáton szereplő információk, illetve az előadás címe nyújthat kiindulásként fogódzót.

A Történetek a láthatatlan városból cím rögtön szertefoszlik, amikor elkezdődik az előadás, és az arany képkerettel szegélyezett vetítővásznon megjelenik az a film, amelynek kockáin Gyergyószentmiklós házai, épületei sorakoznak. Csak házak, épületek, emberek nélkül. Aztán megjelenik a Gyökértelennek (Barabás Árpád) elkeresztelt, aki az előadásban érezhetően a játékmester, a varázsló szerepkörét jeleníti meg. Ő az, aki a többi szereplőt, a város lakóit legjobban ismeri, és manipulálni tudja. Benépesül a város, megjelennek az emberek: A mélység fölött táncoló, A borvirágos férfi, A romok embere, a Légbenjáró, A felhők aszszonya, A kertek asszonya, A holtakkal beszélő - így nevezi el őket a rendező. De ha nem lenne nevük, akkor is kikristályosodna a személyiségük, mert mindenkinél van egy olyan tárgy, ami erre asszociál. Legtöbbjük papucsszerű installációt visel. A borvirágos férfi (Tóth Árpád) piros-fehér kockás abrosszal terített installáción hordja a kocsmára utaló tárgyakat: kisebb- nagyobb üvegcséket, poharakat, hamutálat. Málladozó vörös tégladarabok láthatók A romok emberének (Boros Mária) installációján. A felhők asszonya (Blénessy Enikő) hatalmas vattafelhőkben jár. A kertek asszonyának (Tamás Boglár) lábát dús virágoskert borítja. A holtakkal beszélő (Bodea Tibor) lelógó csontvázakkal megtűzdelt temetőt vonszol a lábán. A Légbenjáró (Bálint Éva) kék esernyővel jár, amiben nagy sárga napocska lakozik, és esőcseppek lógnak le róla. A mélység fölött táncolónak (Téglás István) az egyetlen eszköze, amibe belekapaszkodhat, egy világoskék madzag.

Ezek a jelmez részének tekinthető installációk és tárgyak megteremtik a szereplők jellemét, figuráját, és meghatározzák a mozgásukat is. Folyamatosan viszonyulni kell ezekhez az eszközökhöz, miközben a felsorolt szereplők egymással találkozva különböző szituációkba kerülnek. A városban sok ember lakik, és nem ismerik egymást, mégis megtörténnek a találkozások. Így vallhat szerelmet A mélység fölött táncoló A felhők asszonyának, a nyilvánosság előtt így hasalhat el A borvirágos férfi, a Légbenjáró időnként melegséget hoz, máskor esőt, így akadhat mindenki útjába A romok embere. És az előadás egyik legszebb, legdinamikusabb pillanataként így köthet házasságot A borvirágos férfi A kertek asszonyával. A produkció vége felé pedig A holtakkal beszélő seprűjével a kezében végigsöpör mindenkit, hogy aztán ő is meghaljon. A halál is hozzátartozik a városban történő dolgok törvényszerűségéhez, de ugyanakkor minden ember létéhez is. Aztán, mintha mi sem történt volna, ismét életre kel a város, ugyanazokkal a szereplőkkel, akik lehet, hogy most éppen valaki másnak a sorsát jelenítik meg, és így a város története folytatódhat az idők végezetéig.

Vizuális és színházi kultúrájának megfelelően minden néző más-más történetet bonthat ki magának. Tulajdonképpen ez ennek az előadásnak a nagy erénye: nem kényszerít rá senkire semmiféle meghatározott értelmezést, ösztönzi és hagyja a fantáziát megnyílni. Felsorakoztat egymás mellé hangsúlyos vizuális és auditív elemeket (filmet, mozgást, jól öszszeválogatott, a helyzetek dinamikájának megfelelő zenét), amelyek között nincs konkrétan tetten érhető kapcsolat, de egymást kiegészítve teremtik meg az előadás nyelvét.

A színészek számára mindenképpen erőpróbát jelenthetett a Vava Stefanescu koreográfus-rendezővel folyó munka, a színészi egymásra figyelést fejlesztő különös feladat, a filmhez való viszony (Balázs Áron munkája) megteremtése, valamint az installációk (Bocskay Anna) beépítése a mozgásba, mert ilyen elemekkel nem találkoztak eddigi mozgásszínházi tapasztalatuk során a gyergyói színészek.

A Figura társulata (a főiskolás Tóth Árpáddal és Téglás Istvánnal kiegészülve) ismét rugalmas színházi produkciót hozott létre. Az előadás fináléjában a filmet lezáró Gyergyószentmiklós képeslapot bármelyik európai színpadra postázhatják.

CSÉP ZOLTÁN