Ha az idei a Hamletek évada volt a magyar színpadokon (a fõvárosban három új bemutatót is tartottak, nyár elején pedig a gyulai Shakespeare- fesztiválon nyüzsögtek a különbözõ nemzetiségû és felfogású dán királyfik), mindenképpen örvendetesnek vagy akár szükségszerûnek is mondhatjuk egy korábbi jelentõs Hamlet-elõadásokat elemzõ kötet megszületését. Nem is feltétlenül azért, hogy "képben legyünk" akár a saját, akár a vendégségbe érkezõ elõadások értékeit illetõen.

Inkább amiatt, hogy a "drámák drámájának" mélyrétegeit minél árnyaltabban lássuk, megismerjük néhány jelentékeny színházcsináló markáns véleményét a dráma felvetette, négyszáz éve megválaszolásra ingerlő kérdésekről. A szerző, Darvay Nagy Adrienne persze ennél precízebben határolja be a vizsgálni kívánt területet: csupán a XX. század második felének Hamletjei közül vesz górcső alá néhányat. Időben hozzánk közel( ebb) álló produkciókról van szó, melyek jó része még nem vált múzeumi régiséggé. A válogatás szempontjai - az imént említett lehetőségtől eltekintve - homályban maradnak: személyes kedvenc, világhírű előadás és kevésbé sikerült produkció békésen megfér egymás mellett. A sokféleség mégis vonzóbbá teszi a nagy ívűnek tetsző vállalkozást: a nézőpont nem szemellenzősen elitista, képes észrevenni a rejtőző szépséget ott, ahol más talán nem is keresné. A Hamlet-történelmi kaleidoszkóp csak így válhat többé-kevésbé teljessé.

Shakespeare-ről, ráadásul a Hamletről újat mondani - alighanem lehetetlen vállalkozás. És mégis, a téma kimeríthetetlen: számos rendező, csak a kötetben említettek közül Peter Brook, Mark Rylance, Peter Zadek vagy Tompa Gábor ezért is találkoztak vele többször pályájuk során. Magyarán: Hamletről nem lehet nem beszélni. A legfontosabb kérdés ezek után természetesen kizárólag a "hogyan" lehet. A színháztörténész szerző maga is erre helyezi a fő hangsúlyt: esszéisztikus, bevallottan szubjektív, ugyanakkor szakmailag sem kifogásolható modort választ kötetében, ami igen nagyfokú szabadságot ad neki és olvasójának egyaránt. Ennek a stílusnak köszönhető, hogy alig néhány oldalt végigolvasva egyenes út vezet egy 1997-es rigai Hamlet-konferenciától a szövegrekonstrukció szempontjából fontos quartók kérdésén át a magyar fordításokig, hogy aztán végül bepillantsunk a darab játszástörténetébe is. Talán csapongónak tűnhet a módszer, idővel azonban ráérzünk a dolog ritmusára. A hol szorosabb, hol távolibb asszociációk révén szinte mindvégig gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz a rövidke fejezetek, s az előadásokat elemző részek belső koherenciája sem sérül.

A fő csapásvonal - néhány kisebb-nagyobb, hol indokolt, hol kevésbé érthető módon beiktatott politikai-társadalmi kitérőtől eltekintve - a szerző által jelentősnek ítélt vagy tucatnyi Hamlet-előadás elemzése. Egy részüket élőben látta, másokat videóról, néhányat pedig csupán újságcikkek, kritikák alapján igyekszik rekonstruálni. (Ez utóbbi - a kötetben főleg angolszász előadásoknál alkalmazott - módszer egyébként különösen éles fénybe vonja a mindenkori recenzensnek az utókor felé irányuló felelősségét.) Az elemző részek külön érdeme, hogy a szerző nem esik bele a színikritika gyakori hibájába: a színészi alakításokat nem csupán egyegy találó vagy szellemes jelzővel intézi el, hanem hosszasan beszél a játszók eszköztáráról, a feltételezhető rendezői szándékokról. A fejezetcímekben megjelölt előadások olykor csak kiindulópontként szolgálnak. Alapot jelentenek egy hosszabb, másfajta történethez, a Hamlet(ek) lehető legtágabb kontextusban történő bemutatásához. Nemcsak színháztörténetileg, de társadalmi-politikai szempontból is izgalmas a kérdés: miközben az angol Peter Brook 1955-ben Moszkvába vitte saját Hamletjét, miként vélekedett erről az előadásról s a dráma felvetette problémákról egy ekkor harmincéves, romániai magyar rendező, akinek bár adottságai meglettek volna, mégsem adatott meg a lehetőség, hogy hasonlóan nagy ívű pályát fusson be, mint a szigetországban élő kollégája. Harag György említése a Brook-fejezet végén korántsem véletlen: a köteten vörös fonálként végighúzódó, igen lényeges rendezőelv a közép- kelet-európai lét színpadi, művészi kifejezésmódjainak beható vizsgálata.

Nem csupán azért, mert - praktikus okokból - az előadások többsége ebből a régióból került ki, s nem is feltétlenül a szerzőt idekötő gyökerek miatt. Darvay Nagy Adrienne mindvégig szoros viszonyt tételez a bemutatott előadás és az őt előhívó kor között (így csúszhat be egy-egy elemzés elé olyan emblematikus, egy-egy kort meghatározó személyiségek halálának említése, mint Lady Diana, Teréz anya vagy James Dean, másutt meg az angol királyi ház történéseit látja együtt a dán dinasztia sorsával). A Darvay válogatta Hamletek így aztán - Arany János szavaival - valóban "a kor foglalatjai és rövid krónikái" lesznek. Az inspiráló kor és a protagonista kapcsolatát nem a színházban megszokott-elvárt aktualizálások, a néző önkorára tett erőtlen és/vagy erőltetett utalások hozzák létre. A színpadról mintegy a nézők közé lopózik az előadást megteremtő kor szelleme: Sztálin halála után alig két évvel Moszkvában egy angol Hamletet nyilvánvalóan más szemmel néztek, mint tennénk azt ma. De idézhetjük a kötetből Vámos László szavait is saját, 1962-es Madách színházi előadásáról, melynek címszereplője Gábor Miklós volt: "...az 1956-os események után, nemzedékünk volt csalódásairól, útkereséseinkről és bontakozó reményeinkről szólt az előadás. Biztos így volt, pontosabban így is volt, hiszen benne éltünk a Korban." (75.) S a színházi guru Brook egyik megjegyzése is igazolásként szolgál a régiónkat képviselő nagyszámú előadásra: "...önök itt Közép-Európában jobban tudják, milyen volt Shakespeare világa, mint mi, Angliában. Önök háborúkat, forradalmakat és ellenforradalmakat, koncentrációs táborokat, a pusztulás és pusztítás minden fajtáját megélték." (79.) Nem kell mindig az 1956-hoz hasonlóan nagy történelmi fordulópontokat szem előtt tartanunk, ha az itt vázolt viszonyt kutatjuk. A szerző hasonló öszszefüggést sejtet Liviu Ciulei 1978-as "Watergate Hamletje" kapcsán, Lengyel György 1999- es, a kormányváltás után másfél évvel bemutatott előadásánál, vagy Vladimir Morávek 2000-es rendezését elemezve, melyben egyenesen "királyi valóság show" színhelyévé alakul a helsingőri vár, megmutatva milyen az, ha életünk valamennyi fontos pillanatát kamerák kereszttüzében vagyunk kénytelenek leélni.

Darvay Nagy Adrienne alapos és körültekintő régészeti feltárás vezetője lesz Hamlet-történeti kézikönyvében. Helyenként akad ugyan néhány zavarba ejtő megjegyzés (elírás lehet a 196. oldalon a "show must gone" kifejezés, s a 217. lapon említett claudicare infinitivus sem jelentett soha "sántát" latinul, legfeljebb a "sántít" igét, ám a szóhoz lapalji jegyzetben fűzött újabb "nyelvészeti" kommentárok is inkább csak hátráltatják az okfejtést, mint segítik), összességében mégis érdekfeszítő olvasmányt tesz a színház és az egész világ iránt érdeklődő olvasók elé. Netán ezek után valakinek mégsem világos, hogy miért épp Hamlet? Kazinczy Ferenc egyik, Csanád megye főispánjának küldött levélrészlete erre is választ ad: "Nem esmerek semmi darabot, kegyelmes Uram, amely inkább érdemlené meg a játszást, mint Hamlet."

JÁSZAY TAMÁS