Vajda Anikó és Vajda Katalin átdolgozásában Ruttkai Éva Színház

LAKÁJOSAN

Ha akkor lépünk a hajdani mozi nézõterére, amikor a vendégsereg még csak az elõtérben morajlik, szívig ható látvány fogad bennünket: magas támlájú, bordó huzatú, aranylábú székek állnak katonás rendben, szellõsen és szabályosan, kimérve, hogy minden következõ sorban ülõ épp az elõzõek feje között láthasson át, s még a könyökének is helye maradjon. Szinte érezni a Felelõs Ember utolsó ellenõrzõ pillantását: jól van, jöhetnek.

Nyitunk! Hogy a karcsú székek kicsit kemények, s magasságuk folytán a rövid lábú polgárok váratlan és tartós önismereti gyakorlatnak vettetnek alá - nem számít. Vigyünk táskát vagy gombócba gyúrható kabátkát.

Mi számít? Minden egyéb. Talán a Hyppolit cselekményéből áradó, mindig is megjelenő otthonosság érzete a legfontosabb. Itthon vagyunk, és otthon vagyunk mindabban, ami következik. S valami titkos büszkeség is hatalmába keríti az embert, mint mikor maroknyi vagyonkájára gondol valaki. Hogy "telik nekünk" ilyenre! Arra, hogy olyan embereket nézzünk órákon át, akik segítenek elviselni, hogy együtt vagyunk, s hogy azok vagyunk, akik.

Galambos Péter Varga Mátyás tervei alapján készített díszletének első színpadképe azért mellbevágó élmény. Az identitászavarral küzdő bútorfélék maguk is csodálkoznak, hogy kerültek ők egymás mellé. Ez elvileg így jó. De mivel a felvonás fele arról szól, hogy mi kidobandó és körülbelüliség"- e sokat levesz a játék pontosságából. A "trümó", a fiókos-ajtós kisszekrény, melynek természetes megszólítása "kaszni" volt adott időben, itt a felismerhetetlenségig absztrahált alkotmány, s a kályhaarannyal bemázolt kecses asztalka sem olyan, amit változatlanul lehetne hagyni. A második felvonásra már szép, csíkos bútorkárpit vonzza a szemet, de az egyébként helyénvaló ruhák (jelmeztervező: Torday Hajnal) szabászatilag nem mindig sikerültek.

Szávai Viktória és Tyukodi Szabolcs theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Tárgyi telitalálat a Molnár Piroska Arankájának dorbéz hajlandóságát jelző, kézben hozott fél üveg lekvárka, mely a diéta beálltakor száműzetik. Nosztalgikus csatos üveg rejti a sör maradékát. De ha minden fogyókellék testi valójában jelenik meg, Schneider úr miért üres üvegeket hoz a táskájában haza? Vagy azt mind megitta? De ez csak apróság, nem lényeg. A lényeg az est leírhatatlan szópingpong csatája, verbális muzsikája.

Verebes István rendezése s a színészi összmunka eredményeként létrejött előadás nem azért zenei esemény elsősorban, mert Fekete Mari és nagyszerű csapata élőben kíséri a jó prozódiájú dalokat, hanem azért, mert szinte minden akusztikus, és pár vizuális megnyilvánulás is jól szövött ritmushálóba illeszkedik. Ahogy Benedek Miklós szürke Hyppolitja megérkezik kis szürke bőröndjével, majd 360 fokot fordulva, leltározva "körbenéz", ahogy Molnár Piroska kis kaccantás kíséretében keccsel ráejti a szalvétát a tányérján illetlenkedő sült kacsacombra, vagy ahogy kupálódva és gőgösödve, alsó állkapcsát kissé előretolva nyitva hagyja az ajkát s a problémába nézve elmerevül, ahogy Vida Péter libériába öltöztetett Tóbiása leborotvált bajuszának fehérre hűlt helyét próbálja megszokni a felsőajkán, miközben Nagy Cecília Julcsájával támasztják két oldalról a bejárati ajtót, az jóízű és könnyed mulatságot emel művészetté.

Vida Péter és Nagy Cecília theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Benedek Miklós egyetlen oldalnézéséből megbizonyosodhatunk, hogy a pletyka igaz, a maga módján beleszeretett a palócbeszédű Julcsába. A Terka kisaszszonyt játszó Szávai Viktória szabályos szépsége, eleganciája és remek énekhangja az íróilag kicsit elhanyagolt figura életre keltésében is érvényesül. Hyppolittal való egyik jelenetének az a mozzanata azonban, amikor a papírstanicliból - úgy tűnik próbaképpen, de lényegileg pimasz módon - egyenest a földre pöccent egyegy pattogatott kukorica részecskét, s közben figyeli, mint reagál rá a lakáj, nem fér bele a történetbe. Vagy ha igen, a kellő méltósággal rendelkező Benedek-Hyppolit minimum visszateszi a kisasszonyka markába a provokatívan elhullajtott törmeléket. Zavaró másodpercek ezek. Dramaturgiai bizonytalanságot is a Terka-sofőr páros információcseréjében érezni: a színfalak mögött tudnak meg egymásról lényeges dolgokat, ilyenkor nagyot rándulva lendül előre a cselekmény. Nagy András sofőr szerepében Tyukodi Szabolcsot kell elképzelnünk álruhás arisztokratának. Ez nehéz feladat, bár jobb oldali orcáján kedves gödröcske kelt rokonszenvet. Sajnos, ez itt édeskevés. Tyukodiból legföljebb suta, fiúi tisztaság árad a világot járt, sármos férfi vonzereje helyett. Nincs tekintete, összerendezetlenek a mozdulatai. De ha esetleg előadást megmentő beugrásról van szó, akkor csak dicséret illeti a fiatal komáromi színészt.

Szacsvay László ürgeforma Schneider ura tökéletessé érett. Amikor a lakáj kinyuvasztásáról szóló vágydalát énekli, már erős hegymenetben van az előadás. A zsúrfiút játszó, árnyalatnyit nehézkes Hajdu István a tercettekben hibátlannak tűnik. S amikor a habos süteményről szóló dal fölhangzik Molnár Piroska ajkán, megnyílik egy másik rétege is az estének, s enyhe borzongás fut végig a közönségen.

Szacsvay László, Kováts Adél és Hajdu István theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Kováts Adél játssza Mimit, a korabeli callgirlt, de mivel ő alkatilag képtelen közönséges némbert játszani, remélni kezdjük, hogy valaki csak színpadra segíti ezt a teremtést, hisz látnivaló, hogy tehetséges. Gáti Oszkár, aki tavaly Győrött Maszlay Istvánnal kettőzve játszotta Hyppolitot, s ennek az előadásnak a húsz évvel ezelőtti változatában volt ifjú szerelmes, most Makátsot, az arisztokratát adja. Minden megvan, ami ehhez az alakításhoz kell, de Gáti mintha nem figyelne eléggé. A záró poénok (például: De hol van a Schneider?) nincsenek eléggé fölépítve, mintha nem érezné önnön szerepének zenei vonulatát a jelenlegi partitúrában. Pedig ez a finom áttettség, ez a kint is vagyok, bent is vagyok nagyon megy ennek a csapatnak, s ennek mestere Verebes is.

A Schneider család falán Kabos Gyula fogja az ostort, mint szállítmányozó ősapa. Amikor Szacsvay épp csak érintve az emléket, valahol a "tető" közelében Kabos Gyula stílusában kezd beszélni pár mondat erejéig, s a fali képre fény vetül, a közönség már nem bír magával, vele mondja a szöveget, s tapssal köszönti a pillanatot. Már könny gyűlik az idősebbek szemébe, s az érzés fokozhatatlan, amikor Benedek váratlanul megszólal Csortos Gyula hangján. S ez az egyetlen megidéző mondat olyan sistergő katarzist szabadít el, amelynek fényében egyszerre mutatkozik meg az óriás magyar színészet folytonossága és halhatatlansága.

Megkönnyebbülés van, ünnep van, színház van.

GABNAI KATALIN