"Bõg a tehén, mert nincs kalap a fején" - dalolta a cselédek párosa, s ropták is hozzá rendesen a táncot. Jócskán benne jártunk a bemutató elõadásban, mire a publikum elõször ragadtatta magát olyan tapsra, amelyik végigkísérte a számot. Valóban több elevenséggel, tempósabban adták elõ, mint ahogyan a többi szólalt (vagy szólalhatott) meg. De vajon elégedettek voltak-e a nehezen feloldódó nagyérdemûvel azok, akik nemrégiben a Hyppolit, a lakájt mûsorra tûzték? Hiszen azzal a szándékkal tették, hogy megismételjenek, akár meghaladjanak egy visszhangzó sikert.

Senki sem lesz szívesen ünneprontó. Márpedig ünnepnek ígérkezett e nyári premier. Lévén, hogy ezzel avatta fel a Ruttkai Éva Színház az új játékhelyét a volt Szikra, illetve Metro moziban. Nemkülönben ezzel mutatkozott be az új művészeti vezetése. Tudvalévő, hogy a magánszínházat alapító Nagy Miklós korai halálát követően a szintén alapító Szalai Zsolt direktor mellé művészeti igazgatóként csatlakozott Vajda Katalin, főrendezőként pedig Benedek Miklós. Aligha véletlen, hogy egyikük - Vajda Anikóval társszerzőségben - az írója, másikuk pedig a címszereplője annak a színi változatnak, amely Zágon István vígjátéka, illetve Nóti Károly forgatókönyve nyomán született. Nem kevesebb, mint huszonkét esztendeje. Akkor mutatták be a Játékszínben, ahol még nyolc évig ment.

A közönség tetszésével fölösleges vitatkozni. Annak idején magam is jóleső mulatságnak találtam. Persze, lehettek egyes részletek gyarlóbbak, amelyekre már fátylat borít a feledés. Most viszont a maradéktalan pillanatok a ritkábbak. Fogjuk rá arra a szűk negyedszázadra, amely lepergett azóta? Tipp-topp kis történet. Nem hinném, hogy ne lehetne manapság is élvezetes minden ízében. Ami a textust illeti, mindössze egyetlen lappangó ellentmondást fedeztem fel, miszerint: az olyan lakáj, aki a ház urát maga segíti pikáns kalandhoz, aligha veszi annyira zokon a bonyodalmakat, hogy morális érzékében megbántva felmondjon.

Nincs baj az Eisemann Mihály-dalokkal sem. Lehet nosztalgiázni bájos naivitásuk hallatán. Illetve hol lehet, hol nem. Attól függően, mennyire érzékeny a fülünk. (Holott a színjáték Fekete Mari vezette kis zenekara helyt áll.) S egyáltalán: mennyire vagyunk hajlandók szemet is hunyni. (A gyakran "kímélő" koreográfiák láttán, amelyeket posztumusz Somoss Zsuzsa jegyez, s Ulmann Krisztina tanított be.) Ha valami csakugyan változott az elmúlt évtizedek alatt, az éppen a zenés műfaj honi állapota. Egyre kevesebb az olyan produkció, amelyikben "prózai hangok" dalolgatnak, s egyre több az olyan, amelyikben profi énekessé, sőt táncossá képzett szereplők lépnek fel. (Gondoljunk csak a tavaly végzett musical-osztályra.) Igaz, hogy jó színészek kedvéért sok mindent készek vagyunk elnézni. És ki vitatná, hogy vannak itt jobbnál jobb színészek?

Legyen az első Molnár Piroska, aki még énekelni is tud. S olyan nagyságos asszony Schneiderné szerepében, aki minden rongyrázása, pákosztos gyarlósága ellenére fölöttébb szeretetre méltó. Azon hármaknak egyike a színésznő, akiknek a jóvoltából afféle felújításként is hirdethették a nyári premiert. Lehet is a nyomát látni az egykori hosszú szériának. Éspedig abban, hogy "szétcsúsztak", egymástól stílusukban eltávolodtak az alakítások, amelyeket a rendező Verebes Istvánnak kellett volna, illetve kellene egységben tartania.

Mert lám, Molnár Piroska úgy játszik, ahogy leginkább szokásos drámai színpadon. Belakja, apróra megéli e hölgy életét. Míg házasfelét, Schneider Mátyást "kívülről" mutatja meg Szacsvay László, akár egy chaplini figurát. Kurta léptekkel, megroggyantott térddel közlekedik tulajdon históriájában, amelyen kikerekedett szemmel ámul. Megint másképp közelít szerepéhez Benedek Miklós, aki megszabja egy sajátos magatartás határait, s azokon belül mozog. A lelki történésekből csupán annyit láttat, amennyit megenged Hyppolit szellemiségének és státusának szinte "márkajelzésként" viselt rezerváltsága. (Pontosan ezért "bakinak" tűnik egyegy laza pillanata. Ilyen lakáj sohasem fordulna félre, amikor gazdájának a kabátját feladja, s még kevésbé történhetne meg, hogy ráüljön egy asztalkára. Képtelenség, még egy kettős kedvéért is.) A széthúzó alakítások a rendezetlenség, ha úgy tetszik: a "rendezőtlenség" érzését keltik.

Heten vannak, akik a produkcióba újonnan érkeztek. Illetve közülük Gáti Oszkár csupán szerepet váltott, Makáts főtanácsos lett, ifjúból idősödő szívtipró. Bizonyára a színrevitel azon iparkodott, hogy ami hajdan bevált, azt továbbítsa az új szereplőknek. Ugyanakkor Verebes István is tudhatta, mindenki csak a maga talentumával lehet sikeres. Mintha a kettős törekvés közömbösítette volna egymást. Az alakítások zömmel olyanok, amilyenek az illető színészektől általában kitelnek. Hajdú István az ifjabb Makátsot bejáratott komikusi fogásokkal adja. Kováts Adél bája most is finom, még egy kokottot is elegánssá tesz. (Más kérdés, hogy az ő szerepe- e a felkarolandó lokáltáncosnő.) Szávai Viktória ezúttal a Schneider lány érzéseit veszi komolyan, kissé szüfrazsett karakterrel. Nehéz elhinni, hogy a szívét a sofőrként szolgáló gróf ejtette rabul, Tyukodi Szabolcs olyan sápatag, nincs benne semmi vonzás, semmi előkelőség. Hálás játszani a személyzetet: ilyen volt, ilyen lett. Az urizáló famíliában átnevelik, átöltöztetik Tóbiást és Julcsát, amit Vida Péter inasa kénytelen-kelletlen tűr, míg Nagy Cecília szobalánya kíváncsian alkalmazkodik.

Szerencsére, a Schneider-villa lakóit és látogatóit senkinek sem jutott eszébe a harmincas évek kosztümjeiből átöltöztetni mai divatú holmikba. Sem az eredeti bemutatón, sem most, amikor szintén Torday Hajnal gondoskodott (többé-kevésbé) elfogadható öltözetekről. Rosszabbul járt Varga Mátyás öröksége, intim játékszíni díszletét bajos felismerni abban a jókora, hangulattalan enteriőrben, amelyet Galambos Péter tervezett. De sem a színpad méretéről, sem a nyilván szerényebb költségvetésről nem tehet. Annál inkább arról, hogy a két világháború között elképzelhetetlen stílusú mázolmányokat aggattak az (afféle munkafénnyel világított) színfalakra. Gyanítom, hogy ezek a madarat, tűzhányót, miegyebet ábrázoló képek lennének hivatottak jelezni, hogy már új évezredben vagyunk. Furcsa idea. Oda bizony korabeli giccsek valók, naplemente, pataknál ivó őzek, gombolyaggal játszó kiscicák. Napjainkhoz közelíteni nem kellékkel, hanem mai temperamentummal lehet.

BOGÁCSI ERZSÉBET