Körúti Színház a Városmajori Szabadéri Színpadon
Szomorú kötelességnek teszek eleget, amikor mély fájdalommal tudatom, hogy a Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott Második szereposztás címû furcsaság legyilkolta a musical mûfaját. A Körúti Színház zenés produkciója híján van mindennek, ami a szórakoztatóipar színházát vonzóvá teheti: derék portéka helyett ócska gagyit nyel a vétlen nagyközönség. A nyári színház örve alatt ismét lesújtott az ízlésromboló színfalhasogatás.
Már a történet szellemtelenül banális. Egy vidéki színházba fiatal tehetséget szerződtet a vezetőség, majd teljességgel elfordul tőle, mert a korosodó sztárszínész nem kíván az ifjúval együttműködni. Erőtlen konfliktus, és nem tartogat meglepetést az előadás egésze sem, mely a színlap tanúsága szerint "a színfalak mögötti színházba viszi el a nézőt, ahol végzetes szerelmek, pusztító féltékenységi jelenetek és véget nem érő nevetés közepette egy fiatalokból álló csapat küzd az elismerésért: a színház vezetőinek megbecsüléséért és a nézők szeretetéért". A boldogságos végkifejlet természetesen nem, csak a fordulatok s a cselekmény fantáziával színezett bonyolítása marad el, s a hiány unalomra kárhoztat mindenkit, aki többet várna az esti mesénél. A díszlet (Merétei Tamás) is Tévé Maci-enteriőrt idéz: kárpitozott falú, otthonos színészbüfében játszódik a jelenetek zöme. A büfé jobb sarkába emelve igazgatói szoba tűnik fel, de ha jobban belegondolunk, indokolatlanul. Az igazgatói szobás epizódok zöme kettős, melyek a büfében is játszódhatnának, hiszen több intim szituáció ott születik meg, ezért felesleges újabb teret elkülöníteni. Más lenne a helyzet, ha a büféből nehézséget okozna az ott lebzselők eltávolítása. De dramaturgiailag úgy tűnik, ez a probléma könnyen megoldható: mikor valakiknek kettesben kell maradniuk, hogy történetszáluk izmosodjék, varázsütésszerű deus ex machina révén hagyják el a többiek a büfét. Az ifjú hős és hősnő szerelmi párbeszédére úgy kerülhet sor, hogy a hangos bemondó a színpadra szólítja a műszakot, erre minden büféző, a táncost játszók és a büfés is, sietve távozik. Így siet az író Galambos Zoltán a rendező Galambos Zoltán segítségére.
Elmarad viszont a segítségnyújtás a rendező és a színészek kapcsolatából. Nem érezni a "karmester" kezét, aki erre vagy arra kívánná vezetni a színészeit, ezért a helyzetek a legtöbb párbeszédnél csupán arra redukálódnak, hogy a játszók félig egymás, félig a közönség felé fordulva mondják fel és sután illusztrálják a szöveget. Hiába villan olykor Balázs Péter enervált igazgatója vagy Maszlay István vidéki főripacsa, nincsenek figurák a színen, csak beszélő fejek. Tévésorozatból ismerős fej egyébként több is felbukkan, de mindnyájunk legnagyobb fájdalmára sajnos a népszerűség nem tudja pótolni sem a színpadi jelenlétet, sem a musicalhez elengedhetetlen technikai tudást. Egyedül Udvarias Anna számol be ének- és táncismeretből a művészeti titkár szerepében, a többség megúszásra játszik. A Büfés (Beleznay Endre) éneket helyettesítő rekedt erőlködése roppant kínos. Sándor Dávidot pedig hiába tünteti fel a színlap koreográfusként, a megbicsakló közös mozgást, trappolás-, kar- és tányéremelgetési gyakorlatokat tévedés lenne koreográfiának nevezni. Hasonló sikertelenség koronázza a szintetizátorra eszkábált zenét és a bárgyú dalokat jegyző Turcsán András és Meskó Zsolt próbálkozását is.
Az egész előadás szedett-vedett, öszszetákolt építmény. Természetesen akad néző, aki ilyen kaliberű előadáson is mulat (de micsoda ünnepet jelenthetne neki a minőség!), és jó musicalt egyáltalán nem könny? összehozni. De mi vehetett rá embereket, hogy nem csak színészi tehetség, de becsületes szaktudás híján ki merjenek állni zenés színpadra? Sok mindent elvállalunk pénzért, de nem mindent. Vagy igen? Mindent lehet? Hol marad az önkritika?
SZ. DEME LÁSZLÓ
