IGAZUL HAZUDNI

Vajon min múlik, hogy egy színpadi mû beépül-e a hazai repertoárba? A kvalitásokon túl mitõl lesz az egyik darab "slágeropera", s mitõl a másik csak a szakma által számon tartott "érdekesség"? S hogyan lehet, hogy teljes irányzatok hiányoznak a palettáról? A Miskolci Operafesztivál egyik alapkérdése ez, hiszen a rendezvény azáltal, hogy nagy súlyt fektet a nálunk ritkán játszott darabok bemutatására, akarva-akaratlanul is feszegeti ezt a kérdést.

S jelzi, hogy mennyire szűk a repertoárunk, hiszen a hazai együttesek évről évre csak a "legnagyobbnak" számító darabokkal vannak jelen. (Kivételt szinte csak Selmeczi György és társulata, az Auris jelent, ők olyan ritkán játszott darabokat is műsorra tűznek, mint Verdi Attilája vagy Rossinitól az Ory grófja.)

Eddig azt hittük, hogy inkább csak az operettjátszás szűkült le teljesen, sajnálatos módon eltüntetve olyan - Krúdy és Kosztolányi által még annyit emlegetett, korábban meghatározó - irányzatokat, mint a társadalmi fricskáit burleszkbe fordító angol, vagy az arisztokratikus hangzást plebejus nyelvöltögetéssel vegyítő francia operett. A mostani fesztivál viszont nagyon erősen szembesített azzal, hogy operajátszásunkban is egész áramlatok/ mozgalmak merülnek ki egy-egy darab színrevitelében. Idén ugyanis Bartók művei mellé a verismo szerzői társultak. Magát az elnevezést is magyarázni kellett, külön előadássorozatot hirdettek tavasszal: miről is szól a bel cantóval a századforduló zenés színházi naturalizmusáért küzdő, az igazság jelszavát hirdető irányzat. Kétségtelenül kockázatos vállalkozás volt Verdi, Mozart, Puccini, Csajkovszkij s a bel canto népszerű szerzői után egy olyan program, amelynek gerincét sosem hallott művek adták, de a fesztivál megmutatta: az előző évek törekvései nem voltak hiábavalóak. A közönség nyitottan fogadta az ismeretlen műveket, a szervezők pedig elmondhatják, hogy tovább erősödött a fesztivál arculata: nemcsak a régió operatársulatainak találkozóhelye Miskolc, de immár a hazai ősbemutatók tudatos felvállalásával hiánypótló szerepet is betölt. S talán hozzájárul a hazai repertoár formálásához.

Ráadásul, tudtak úgy válogatni a verismo darabjaiból, hogy izgalmasan rímeltek egymásra a produkciók: érdekes például, hogy a húsvét motívuma több darabban is meghatározó - a Feltámadástól a Szibérián át a Parasztbecsületig -, sajátos fénytörésbe helyezve a hétköznapi szerelmi sztorikat, de a szibériai rabság vagy a forradalmársors is visszaköszönt egyén és szabadság viszonyát taglalva. Sikerült egy irányzat arculatát elgondolkodtatóan felvázolni. Igaz, a kezdés még azt a vélekedést erősítette, hogy nem véletlen, ha egy mű eltűnik. Alfano Feltámadását az újvidéki Szerb Nemzeti Színház hozta el. Korrekt beállításokkal, erőteljes hangokkal szólalt meg a mű, de a nehézkes dramaturgia, a súlyos, de kevésbé karakteres zene miatt nem igazán tudták közel hozni a Tolsztoj-regényből készült, Magyarországon most először játszott operát.

Két darabot hallgatva-nézve viszont nagyon is érezte a közönség, mennyit veszítünk egy-egy mű hiányával. Az egyik Leoncavallo Bohémekje, amely furcsamód teljesen ismeretlen nálunk. Egyrészt érthető, hogy a témát feldolgozó Puccini markánsabb zenéje lett a befutó, ugyanakkor furcsa, hogy a mai rendezőgárda nem harapott rá, hiszen több évtizede divatja van a történeteket kifordító, fonákjáról bemutató adaptációknak. Leoncavallo zeneileg sem érdektelen feldolgozása pedig a másik oldalról mutatja Murger történetét: míg Puccininál Mimi és Rodolphe szerelme áll a középpontban, addig Leoncavallo Musette és Marcello kettősét emeli főszereplővé. Mimi épp csak énekel egy bájos dalt az első képben, később is csak fel-feltűnik, hogy aztán a záróképet halálával kellőképpen drámaivá tegye. (Ennek a dramaturgiai cserének, úgy tűnik, egyedül a Rodolphot alakító Damir Basyrov nem örült, meglehetősen érzelemmentes játékát nézve valószínűleg jobban szerette volna énekelni ezt a szerepet Puccininál.) A konfliktus nagyjából ugyanaz mindkét darabban, de a Bohémek szövegkönyve sokrétűbb, gazdagabb. Puccininál szinte csak a szegénység, pénztelenség dominál, míg Leoncavallónál például sokkal jobban kidomborodik a polgári életmód és a művészvilág között feszülő ellentét, amely a második felvonásban egy látványos tömegverekedésben csúcsosodik ki. A prágai opera Roman Hovenbitzer rendezésében mai közegbe helyezte a történetet, s ez az első részben inkább csak kötelező divatnak tűnt, sőt kifejezetten zavart, ahogyan Eufemia kis szerepében walkmant hallgatva rock-vonaglott Sylva Cmugrová (aki egyébként majdnem néma szereplőként keményen végigjátszotta a felvonást, jelezve, hogy a rendező odafigyelt a részletekre.)

A Musette-et alakító Denisa Hamarovát látva viszont egyértelmű volt, hogy ez az ízig-vérig mai, karcosan érzékeny alkat kívánja a modern keretet. Elsőre divatos megoldásnak tűnt az is, hogy a harmadik felvonás színpadképének középpontjában tévékészüléken láttunk egy - a még szerelmes, boldog Musette kihívó táncát őrző - videofelvételt, ám idővel egyre sokrétűbben funkcionált az ötlet: a szerelmes pillanatok felidézésével még megrendítőbbé vált a szakítás, amelynek során Marcello darabokra törte a kazettát, hogy aztán később kétségbeesetten és hiábavalóan próbálja újra nézhetővé tenni a felvételt.

Pável Bilek díszlete pontosan tükrözte, hogyan komorul el képről képre a darab: hatalmas falak különböző elrendezésével alakította az újabb színtereket, s a zárókép utcai jeleneténél már teljesen lezárta a színpadnyílást - a térformálással hatásosan éreztetve, hogy hajléktalanként hogyan szorulnak ki teljesen a társadalomból a művészlelkek.

A fesztivál másik nagy felfedezése a hatalmas ovációt kiváltó Giordano-darab, a Szibéria volt. A perditaromantika jegyében született történet ugyan elég didaktikus - noha Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című művének motívumait felhasználva született. Van benne egy kis Traviata, egy kis Manon Lescaut... A luxuskörülmények között élő kurtizán önként és dalolva vállalja a szibériai száműzetést, mert a szegény diák oldalán végre megélheti az igazi szerelmet... De hát operában ugye, fontosabb a zene - az pedig magával ragad. Rögtön indításként melankolikusan édeskés dallammal érint meg a kórus, majd egy vidám dal pezsdít fel azzal a hatásos "trükkel", hogy a ritmust a szereplőgárda veri a színen a "keze ügyébe kerülő" tárgyakkal. S ami igazán szívig hat: a kórus. Meglepetés a hajóvontatók dalának feldolgozása, de nem annyira a felismerés öröme hat, sokkal inkább a rácsodálkozásé: az "Ej uhnyem" Giordanónál ugyanis nem a nehézkes kötélhúzásról szól. Végtelen fájdalmas, leheletfinom sóhajként érezteti a lélekben, testben megfáradt ember megtörtségét, reménytelenségét. S a kórus többi megszólalása is megfog érzékenységével. Nagyon szerethető zene, akár az előadás. A miskolci szervezők nem csupán az ősbemutató tényével büszkélkedhetnek, de azzal is, hogy a Moszkvai Helikon Színház előadásában kiváló produkcióban hozták el a Szibériát, olyan "könnyed" színpadi jelenléttel ható énekesekkel, mint Natalia Zagorinskaya vagy Igor Tarasov. Már a kezdés látványa nyílt színi tapsot váltott ki: aranyba öltöztetett női kórus "ragyogott" elegáns palotabelső fotója előtt, amelyet hatalmas vászonra nagyítottak. A látvány aztán idővel meglepően szellemes megoldással változott: az oldalsó vászonfalak csíkokra voltak szabdalva, s amikor a szerelmes diák gyilkosságot követett el, a női kar aranyszínű helyett immár szürke csíkos rabruhában megjelenve keresztbe-kasba fonta a hatalmas vászondarabokat a színen - s máris ott voltunk a szibériai munkatáborban. A vászoncsíkok nemcsak a börtönrácsokat jelképezték, de fehér ragyogásukkal éreztették a hideg metsző keménységét. S amikor a múlt "visszaköszönt" a kurtizán futtatójának megjelenésekor, akkor értettük meg, hogy a középső palotakép is miért maradt végig a háttérben - a vásznakkal együtt sugallta a látvány, hogy a múlt kötelékeitől nem lehet szabadulni.

Némileg hasonló - a vászonfallal játszó - megoldással "üzent" a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház az ismertebb Giordano-mű, az André Chénier előadásán is. Itt a forradalom kirobbanásakor hullott a palotát jelképező festett vászonfal, s mögötte rideg fémrács feszült. A későbbiekben e szerkezet variálása formált újabb és újabb tereket - végig markánsan érzékeltetve, hogy a forradalom hogyan fordul terrorba. S hogy a forradalmi diktatúra hogyan heréli ki a szabadságot, azt egy a zsinórpadlásról lelógatott, legyilkolt ló külön is szimbolizálta.

Magánélet és politika feszül egymásnak Giordano Fedorájában is. Az opera koncertszerű előadásban csendült fel, s ez is felerősítette, hogy ezen az estén minden a két sztárról szólt, a fesztivál művészeti vezetőjéről, a címszerepet éneklő Marton Éváról, s Giuseppe Giacominiról. Másfél évtizede a Carnegie Hallban énekelték együtt a Fedorát, s ez az est jelentette az idei fesztiválon az egyik "unikumot" - két sztár újratalálkozását egy olyan darabban, amelynek sikere a két főszereplőn múlik. S a két művész "hozta" is, amit elvár tőlük a nagyérdemű - túl a szerep megkívánta életkoron, Marton Éva hörghuruttal, Giacomini ki tudja milyen légzőszervi problémákkal küzdve mutatta meg, mit jelent operadívának, énekesnek - a legnagyobbak közül valónak - lenni.

Mindez persze műélvezet... Ami többről is szólt, az a miskolci Kazinczy Általános Iskola Zsarátnok bábegyüttesének Bartók-estje. Divat szidni a gyerekeket, fiatalokat, hogy mi mindent nem csinálnak, mi minden nem érdekli őket. Ám az fel sem merül, egyáltalán teszünk-e valamit azért, hogy ne csak a divat szippantsa be őket. A Miskolci Operafesztivál a kezdetektől odafigyel a legkisebbekre is - külön programsorozatot szervez számukra. Ezek közül a Zsarátnok fellépése "évadok" sorában is kiemelkedő volt. Tóth László pedagógus évtizedek óta komolyzenei bábfeldolgozásokat is készít tanítványaival. Idén három Bartók-műre, a Cantata profanára, a Magyar képekre és a Keresztszemesekre báboztak a gyerekek. Tiszteletet parancsoló komolysággal, fegyelemmel és átéléssel "dolgoztak" az iskolások, kisdiáktól a felső tagozatosokig. Ők már beszélnek Bartók nyelvén, mert volt elkötelezett pedagógus, aki kulcsot talált a zenéhez és a fiatalokhoz egyaránt. De hangsúlyozni kell, hogy az előadás nem a gyerekek "miatt" hatott, tőlük elvonatkoztatva is megfogta a nézőt. A Cantata befejezése például egyszerű ötletével megrendítő volt: az apóról és az anyóról mozgatóik lassan lefejtették a ruhát, fejfedőt, kendőt, s a lecsupaszított két figura kopjafaként meredt örök mozdulatlanságba. A legtisztább művészet és pedagógia, amit itt láthattunk.

MIKITA GÁBOR