Ezer éve nem látott színészbarátom számára szeretnék letenni egy könyvet a portán. - Mennyire sürgõs? - kérdi a színházi portás, én meg nézek rá bambán, sehogy se értem, miért kérdi. - Csak azért - így a válasz - , mert hónapok óta nem láttam. Nem beteg - nyugtat meg sietve -, csak nincs semmi dolga. Egyik darabban se játszik.

Ez pedig szíven üt. Vajon miért nincs szükség rá? Hirtelen arcok és nevek villannak fel a múltból, nem is tudom, miért éppen ezeket löki felszínre a memóriám, de egyszer csak magam előtt látom Orsolya Erzsit, aztán Bakay Lajost, és ha akadozva is, beindul az emlékpróba. Elém vetíti, ahogy az Ifjúsági Színház 1953-as A kőszívű ember fiai előadásában a zseniális Dajka Margit, aki a közvélekedés szerint Baradlayné szerepére a tökéletes megoldás volt, a premieren azt bizonyította be, hogy ha van valami, ami rosszul áll neki, hát a heroikus ágálás. "Megcsinálni" persze képes a figurát, csak igazán azonosulni nem tud vele. Sőt, ami tőle szokatlan: hamis hangjai, fölös gesztusai vannak. Pár nappal később aztán színre lépett a második szereposztás is. Egy mindaddig kiskaliberűnek vélt színésznő mutatkozott be Baradlaynéként, és a szakma alig hitt a szemének, mert Orsolya Erzsi alakítása jóval inkább illúziót keltő volt, mint híres pályatársának rutinos, hol fakó, hol túl harsány vergődése a szerepben. Dajka alkatának ugyanis egyik meghatározó része a humor, a groteszk iránti hajlam volt, amiből a Jókai-adaptációban fikarcnyi sincs, van viszont pátosz fölös mértékben. Neki, önnön sokszínűségéhez képest özvegy Baradlayné a kényszerű megalkuvást jelentette, színészi eszköztára szűkítését, ami nemigen dob fel egy alakítást. Dajka tudatában volt, hogy azt, ami az ő erőssége, ami eredetiségének a kulcsa, nem használhatja, s amit igen, azon óhatatlanul érződik az erőfeszítés. Ezzel szemben Orsolya Erzsi számára Baradlayné a nagy lehetőség volt, ha tetszik: egy lépés felfelé a kisszerűen obligát szakácsné- és dadaszerepek után, melyeket tisztesen abszolvált, de sosem mutathatta meg bennük, hogy többet és mást is tud. Korábbi, néha rikító eszközeit el kellett vetnie, "spilázásról" szó sem lehetett, maradt tehát valami megrendítő egyszerűség és a megformált figurára is jellemző akaraterő. Tetszett, nem tetszett a protokollosnak: akkor és ott a második szereposztás vált - értékét tekintve - elsővé. Az is kiderült, hogy a "másodikság" nem feltétlenül jelent hendikepet a nem, vagy rosszul foglalkoztatott színésznek: alakulhat úgy is, hogy sértődöttsége helyett ez a helyzet a tehetségét mozgósítja.

Valami ilyesmi történt a Madách Színház lekettőzött Farkasok és bárányokjával is. A vonalas pozitív hősökhöz s így értelemszerűen főszerepekhez szoktatott Ladányi Ferenc túl kis feladatnak találhatta, hogy Osztrovszkij komédiájában ő legyen Csugunov, a züllött zugügyvéd (holott ezúttal megmutathatta volna: karakterformálásra is képes), de annyira nem élt az eséllyel, hogy kedvetlensége szinte lerítt a színpadról. Csugunovot második szereposztásban olyan valaki játszotta, aki addig még epizodistaként sem kvalifikálta magát, egy-két jelentéktelen mondatával majdhogynem statisztaszámba ment, s ezért tőle senki nem várt semmit. Mintha a színházvezetés olyan meggondolásból osztotta volna rá a szerepet, hogy vannak protokolláris szempontból nem fontos esték, kár lenne ezeken Ladányit fárasztani, ilyen napokon akár ő is kitöltheti az űrt. Bakay Lajos azonban másként gondolta: Csugonovja szociológiai tanulmánynak is beillett, kopott volt és kisstílű, mégis veszedelmes, szánalmas, de egyúttal visszataszító is. Mindegy, hogy tudatosan, vagy véletlenül- e, de azt is érzékeltette, hogy ezt a figurát az alkoholizmusa juttatta lejtőre.

Felrémlik az az este is 1952-ből, amikor életemben először és utoljára hármas szereposztással találkoztam. Emlékszem, anyám már délután ötkor rám szólt, hogy menjek, pucoljam ki a cipőmet, mert este engem visz el színházba, és az előadás kivételesen hatkor kezdődik. (Mint kisült, azért, mert így is csaknem éjfélig tartott.) Ő maga (munkaköri kötelességéből adódóan) hetente többször ment színházba, s mivel én még csak tizenkét éves voltam, többnyire nem velem. Ezúttal azért választott engem, mert apám bejelentette, ezt (vagyis a Hamletet) ő már látta a múlt héten, még egyszer nem hajlandó végigkínlódni. - Nem értem - mondta anyámnak -, te is mi a fenének mész megint ehhez. Nincs semmi más? Anyám erre ingerülten rávágta: - Értsd meg, ma van a második szereposztás premierje! És a jövő héten lesz a harmadiké...

Tudom, ma már hihetetlennek hangzik, de a második, meg a harmadik szereposztás bemutatkozása ugyanolyan rangos eseménynek: premiernek számított, mint az elsőé. A plakátra is kiírták, hogy Ungvári, Major, Básti közül ki melyik estén játssza a dán királyfit vagy Gertrudot, s a néző eldönthette, melyikükre kíváncsi. Persze, csak az egyszerű "mezei" néző, mert a szakmának ott volt a helye mindháromszor, kiöltözve, ünnepélyes hangulatban, és a színikritikusok számára magától értetődő volt, hogy ne mossák össze egyetlen cikkben a három szereposztást, hanem mindegyikről külön írjanak. Kellett is, de lehetett is, mert azonos csak a szöveg és a díszlet volt, ők azonban merőben különböző előadásokat láttak. (Bármily fura, a pluralizmust ebben az egyetlen formában megtűrte, sőt kultiválta az ötvenes évek világa.)

Azért persze a bevett gyakorlat akkor is inkább a szerepek lekettőzése volt. Ha a Nemzeti mégis hármas Hamletet állított ki, az csak Major Tamás kivételezett helyzetéből fakadt és alkalmi gigantománia volt: Major meg akarta mutatni, hogy ellentétben a Moszkvában diplomázott s ezért szintén privilegizált Horvai István Madách Színházával, vagy a Magyar Néphadsereg Színházává dezavuált, de művészi erő tekintetében továbbra is versenyképes ex-Vígszínházzal, az ő társulatában három Hamlet és három Gertrud is akad.

Valójában persze nem akadt, de a hármas szereposztás ennek ellenére sok mindenre jó volt. Ungvári Lászlóról például így derült ki, hogy nem olyan korlátlan képességű színész, mint amilyennek 1945 előtti emlékei alapján a szakma látni akarta. A presztízse juttatta neki Hamletet, de korpulens alkatával, lassú tempójával, kimért-rideg modorával képtelen volt illúziót kelteni - ezek a tulajdonságai viszont remekül érvényesültek még ugyanebben az évben, a Fáklyaláng Görgeyjeként. De hát mégiscsak volt valamiféle indirekt harmonikussága a szereposztásnak, hiszen Ungvári mellett Gobbi Hilda volt Gertrud, akiről sok mindent el lehetett hinni, csak éppen azt nem, hogy ő volna a viszályt okozó "vérnőszés" tárgya. A szerep azonban (föltehetően politikai érdemei alapján) "járt neki". S ha a színház maga első helyre tette az Ungvári-Gobbi párost, azt akár a szerénység jeleként is fel lehetett fogni, hogy Major csak második Hamlet volt, de ez a számítás sem jött be, mert göttingai diákként csakúgy, mint trónörökösként szembeötlően túlkoros, sőt öreg volt, ami épp azt tette evidenssé, hogy mint igazgató bármilyen szerepet megszerezhet magának. Ehhez képest vajmi csekély nyereség volt, hogy ő (ellentétben Ungvárival) értette és meg is tudta értetni, hogy mi történik Dániában, de legfeljebb olyan érzelmi telítettséggel, amilyet egy matematikai levezetés követel. Az ő "bóbás királynéja", Tőkés Anna a színpadon nagyjából vele egykorúnak tűnt, amitől a shakespeare-i fikció már eleve látványosan semmivé foszlott. E két, az előzetes hírverés által favorizált szereposztáshoz képest még leginkább a lesajnált harmadik bizonyult már-már autentikusnak. A Nemzetiben addig lenézéssel kezelt (jellemző módon kollégái által "cicafejűnek" csúfolt) Básti Lajos, meg a "polgári színészként" elkönyvelt Makay Margit között már reális volt az életkori különbség: egy negyvenegy éves Hamlet állt szemben a hatvanegy éves királynővel. Közös jeleneteiknek tétje és feszültsége talán nemcsak a két színpadi figura, de két méltatlanul mellőzött művész bizonyítási vágyából is adódott. Básti jóformán csak ekkor, harmadik szereposztású Hamletként (s azután sokáig semmiben sem) bizonyíthatta, hogy intellektus is, nemcsak a legszebb orgánum és a legtökéletesebb beszédtechnika birtokosa. A két Polonius közül is előbbre sorolta az íratlan színházi rangsor Balázs Samut, akitől pedig - mint kiderült - távol áll az idős, kelekótya udvaronc szerepe, ezzel szemben a kevéssé foglalkoztatott (mert karaktere miatt a szerepek nem túl széles skáláján használható) Gellért Lajost telibe találta, sőt megihlette Polonius: a tudálékos fecsegő, a fontoskodó hivatalnok az ő megformálásában karikatúra és hitelesség borotvaélén táncolt. S épp így ítélte az Opheliák közül is az első szereposztásnak, vagyis Szörényi Évának a pálmát a habitüék prekoncepciója, hogy aztán az ő szenvelgő szépelgésével szemben Ferrari Violetta érdes fanyarsága, hangsúlyozott nőiessége győzzön, és neki köszönhetően a második, illetve harmadik szereposztásból derüljön ki: ő Hamlet érzéseinek, sőt érzékeinek is tárgya.

Úgyszintén nem az első, hanem a második szereposztás tette eseménnyé Lope de Vega A hős falu címmel játszott drámáját, a Fuente Ovejunát. "Papírforma" itt is volt: eszerint az arisztokratikus Uray Tivadar, ez a született arisztokratát formázó, elegáns színész lesz az ideális Komtur. Mégis másképp alakult: Uray szenvtelen előkelősége sehogy sem illett egy (noha spanyol és tizenhetedik századi, de mégiscsak) paraszti környezetben játszódó drámába: a néző vérre menő szembenállás helyett azt láthatta, hogy Ovejuna zsarnoka és a nép között a szalonok társalgási stílusa dívik. A másik változatban aztán Greguss Zoltán magafeledten brutális színpadi jelenléte szinte fizikai szorongást keltett, és a didaktikus rendezői koncepció ellenére is átélhetővé tette, hogy miért lázad fel "a hős falu". Rostand Cyrano de Bergeracjának 1952-es, Magyar Néphadsereg Színháza-beli előadásában is az első szereposztást várták revelációnak, de Szabó Sándor csak Cyrano férfias, robusztus voltát tudta megjeleníteni, a többivel adós maradt. A Szabó tehermentesítésére kitalált második szereposztásban a Nemzetiből egy évvel korábban eltávolított Várkonyi Zoltán aztán megmutathatta, hogy milyen is Cyrano valójában: a figura intellektuális fölényéről, könnyed, csillogó, játékos elmésségéről az ő alakításából szerezhetett tudomást a néző. És ott volt a Pécsi Nemzeti Színház 1955-ös Romeo és Júliája is, amely szintén átírta a siker feltételezett forgatókönyvét: Gurnik Ilona kapta meg (mint az akkori társulat No. 1-es színésznője) első szereposztásban a Capuletlányt, és mint tartalék-Júliájától, Vass Évától vártak (korábbi gátlásossága, merevsége miatt) legfeljebb tisztes helytállást. Az eredmény éppen fordított lett: Vass Éva (addigi pályáján először) a köznapias őszinteség hangjait megtalálva már-már modern lányalakot formált Júliából, és Gurnik maradt az érzelmes és "poétikus" sablonnál.

A kettős szereposztásnak tehát kettős funkciója volt a színházi gyakorlatban. Parkolópályára száműzött tagok kaptak esélyt rá, hogy megmutassák, mi az, amit tudnak, sőt másképpen tudnak, mint favorizált pályatársaik, s esélyt kapott a néző is, hogy megértse, éppen nem arról van szó, hogy egyik színész csereszabatos a másikkal - sokkal inkább arról, hogy ugyanaz a darab is merőben másnak tűnik, ha mások játsszák.

NYERGES ANDRÁS

 

NKA csak logo egyszines

1