Elszomorító kiállítás. Engem legalábbis nagyon elszomorít. Ez persze magánügy, és nem érdemelne nyilvánosságot, ha nem lennék meggyõzõdve, hogy nemzedékembõl a legtöbben most hasonló érzésekkel küszködnek. Mármint jó páran azok közül, akik jelen lehettek az eredeti kiállításokon. Mert bárhogy erõlködöm is, nem vagyok képes felidézni magamban a 66-os kiállítás izgalmát. Akkor az olyan volt (gondolom most, negyven év múltán), mintha tiltott gyümölcsöket kóstolgatnánk. Ízlelgettünk persze korábban is tiltott gyümölcsöket, de azok nem a saját kertünkben termettek. Én például többször megfordultam más szocialista országok kiállításain. A legtöbbször Lengyelországban.

Az igazat megvallva ezért én egy kicsit nagyképűen viselkedtem az akkori Ernst Múzeumban. Joggal vélekedtem úgy, hogy a lengyelek jóval merészebbek mind tartalmi, mind formai kérdésekben. Szemtelenebbül szembeszállnak a posztzsdanovi kultúrpolitika irányelveivel. Már a hatvanas évek elején láttam náluk blondelkeretből kiömlő pacnikat, láttam Kantor és Szajna asszamblázsait, láttam happeningeket. Remekműveket és blöfföket. Hátborzongató, ijesztő, taszító, elvtárspukkasztó műveket. Egyszóval túl voltam az első kelet-európai meghökkenéseken, és ezért nem találtam elég bátornak az Ernst Múzeum kiállítását. Azt az anyagot, amelyről azt suttogták a bennfentesek, hogy feltétlenül látni kell, mert az ötvenes évek szocreál tablói, olvasztárjai, bányászai, Lenin-, Sztálin- és Rákosi-életképei után az első olyan kiállítás, amelyet nem zsűriztek "fentről", nem vettek górcső alá főideológusok és az egyedül üdvözítő szocialista realizmus prófétái. Mert ebből a szempontból a 66-os kiállítás valóban egyedülálló esemény volt a pártállam képzőművészeti életében.

Most azzal a szándékkal léptem be az Ernst Múzeumba, hogy jóváteszem ifjúkori vétkeimet, és maradéktalanul átadom magam az izgalmaknak. Egy megváltozott világban megpróbálom felidézni a negyven esztendővel ezelőtti élményt. Merőben történelmietlen kívánság, amely nem számol az idő múlásával. Természetesen nem az egyes művek öregedtek meg. A kiemelkedő képek és szobrok ma is ugyanolyan erővel hatnak, mint annak idején. Lakner László Rembrandt-tanulmánya, vagy a Forradalmárok kivégzése most is torokszorító élmény, a Menekülő pedig a magyar pop-art kiemelkedő darabja. Berki Viola Kioszkja üde és magától értetődő, puritán szépségében olyan, mintha tegnap készült volna. Karátson Gábor két képe (Az ország, Születés előtt a hegyekben) a kiteljesedett életműben is fontos helyet foglal el, és kiemelkednek a tekintélyes mennyiségű kínálatból Bak Imre, Keserű Ilona, Fajó János, Misch Ádám munkái, Harmati Ádám Egy buddhista halálára, Deim Pál Szentendrei kereskedők jelvénye, Németh Géza Megkötözve I. című képe, Bányai József Kuporgó című vörösmárvány miniatűrje és Asszonyi Tamás Magdolna című, gyengédséget sugárzó faszobra. A kiállított műtárgyak együttese veszítette el azt a hatást, amely annak idején a fiatal és bátor alkotók meg a látogatók cinkos összekacsintásából jöhetett létre.

Lakner László: Rembrandt tanulmány

A Stúdió megalakulásának gyökereit az enyhülés éveiben, az első Nagy Imrekormány nyitottabb kultúrpolitikájában kell keresni. Közvetlen elődje, a Fiatalok Képzőművészeti Alkotóközössége 1954- ben alakult meg. Ez a tény, meg a Stúdió viharos küzdelmeinek, a hivatal packázásaitól kísért kudarcainak, nyertes és vesztes csatáinak története mindenképpen indokolttá teszi Keserű Katalinnak a katalógus bevezetőjében írott szavait: "Kiállításunkat (...) az 1956-os forradalom emlékének is ajánljuk, s mindazoknak, akik a magyarországi diktatúrákkal szemben életükkel, aktivitásukkal a szabadság tudatát és útjait örökítették ránk." A Fiatal Képzőművészek Stúdiója nem jöhetett volna létre 1956 nélkül. Az 56-os események után mind a kultúrpolitika irányítói, mind a képzőművészek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a régi módon nem folytatható az addigi intézményrendszer működtetése. A puhulni látszó diktatúra újjászervezi a művészeti szövetségeket, köztük a Magyar Képzőművészek Szövetségét is. Egyszerre próbálják megnyerni és ráncba szedni a művészeket. Támogatnak, tűrnek és tiltanak. A korábbinál nagyobb kultúrpolitikai hatalmat kap a Képzőművészeti Alap, de időben mindkettőt megelőzi a Fiatal Képzőművészek Stúdiója, amely már 1958-ban megrendezi - ugyancsak az Ernst Múzeumban - első kollektív kiállítását. Az évente megrendezésre kerülő kiállítások rendszeres nyilvánosságot biztosítanak a pályakezdő művészeknek.

Az 1966-os és 67-es kiállítás gyökeresen különbözik egymástól. A cenzúrázatlan 66-ost hatalmas felhördülés és súlyos retorzió követi. A hivatal őrjöng, dühöng, a bírálók egy része lelkesedik, üdvözli a stiláris gazdagságot, a másik tábor kemény hangon elutasítja a szocializmus ideológiájától idegen törekvéseket. A Magyar Ifjúság a kiállítás után cikksorozatot indít a művészi szabadságról. A rebellis fiatalokat szigorúan megbüntetik. A szélsőségeseket eltiltják a további szereplésektől, a Stúdió vezetőségét leváltják. Kapkodás, káosz, zűrzavar az egyik oldalon, elkeseredett küzdelem a művészi kifejezés liberalizálásáért a másikon. Egy évvel azelőtt kerül sor a Stúdió következő kiállítására, hogy a Varsói Szerződés tagállamai megszállják Csehszlovákiát. Természetesen visszaállítják a zsűrizést, amely valójában a cenzúra egyik változata; a zsűri tagjait "eligazítják", hogy minden "veszélyes" (értsd: formalista, nonfiguratív, absztrakt, dekadens, a szocialista életérzéstől idegen stb.) művet el kell utasítani. A zsűri nem indokol, csupán válogat. Bizonyos műveket, bizonyos tendenciákat, illetve bizonyos alkotókat kizár. Van, akinek egyes műveit elutasítják, de más munkáival részt vehet a kiállításon.

A 66-os kiállítás retorziója nem azonnal következett be. A liberalizmus látszatát meg kell őrizni. Egy teljes évet várt a hatalom, hogy felelősségre vonja és leváltsa a "művészi válságban" lévő Stúdió vezetőit. Rossz nyelvek szerint megvárták az egyes kollégák feljelentéseit. Megvárták, amíg belülről megindulnak a támadások, kiéleződnek a személyes ellentétek, a hatalmi harcok, amelyeket leegyszerűsítve az absztraktok és figurálisok szembenállásának szoktak nevezni. Sokan tilalmi listára kerülnek, mások a konszolidáció jegyében egzisztenciálisan is lehetetlen helyzetbe kerülnek, időszakos vagy végleges pályaelhagyókká válnak. A hatvanas évek végére a pártállam sokkal kifinomultabb eszközökkel képes arctalanná formálni a művészetek egyes ágait, mint azt korábban tette. A Stúdió is elszürkül; a belső és külső támadások gyümölcse nem is 67-re érik be, az igazi eredmény csak egy évvel később, a 68-as bemutatkozáson mérhető le: ez lesz majd a Stúdió történetének legunalmasabb és legjellegtelenebb kiállítása.

Mindezt azonban a mostani kiállítás alig képes sejtetni. A 66-os anyagnak hiányzik a jó egyharmada (megsérültek, elvesztek, nem kölcsönözhetők, vagy a művészek holléte is ismeretlen), a 67-esből pedig kizárólag az annak idején elutasított műveket mutatják be. Pontosabban ezek közül is azokat, amelyek 2006-ban még fellelhetők. Tovább kuszálja a helyzetet, hogy bizonyos művek nem szerepeltek az elutasítottak között a korabeli jegyzőkönyvben, "de a művészek emlékei szerint kizsűrizték". A kiállítás címe is megtévesztő: nem csupán tiltott és tűrt műveket láthatunk, akad jó néhány olyan is, amely joggal sorolható a támogatott kategóriába, sőt, egyenesen megrendelésre készülhettek. Ez egyáltalán nem volna baj, amennyiben a kiállítás rendezői arra vállalkoztak volna, hogy - ha töredékesen is - az összképet, az egykori esemény sokarcúságát mutatják be. De erről eleve lemondtak akkor, amikor úgy döntöttek, hogy a 67-es kiállítás helyett most csak az onnan kitiltott munkákat állítják ki. Ez pedig semmiképpen nem nevezhető a Fiatal Művészek Stúdiója 1967-es kiállításának.

Szomorúságunkat mégsem a kiállítás felemássága, a be nem mutatott képek hiánya okozza elsősorban. Sokkal inkább a látható művek mögött felsejlő belső küzdelem. A küzdelem hol a tiltott formákért, hol pedig az érvényesülésért. A megfelelni akarás, az öncenzúra kísértete. Amely benne munkált minden alkotóban, aki az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években Európának ezen a felén élt és dolgozott. Csak itt van jelen szüntelenül az a drámai küzdelem, amely a vonalak, formák mögött rejtőzik. Amely néha leválik a műalkotásról, tőle függetlenül van jelen, valahol a háttérben, vagy a szemlélő és az alkotó tudata alatt. Nem a silány, vacak munkákban, életképekben, a valóság közhelyeit ismételgető, vagy dagályos giccsekben, amelyekért dicséret járt, amelyekre díjakat lehetett kapni. Csakis az elhivatott művészek igazi, őszinte műveiben. Akik a közlendőjük számára keresték azt a formát, előadásmódot, amellyel még be lehet surranni egy nyilvánosságot, érvényesülést, megélhetést jelentő kiállításra. Az Ernst Múzeum kockázatos és reménytelen vállalkozása azért érdemel dicséretet, mert azt mutatja meg a mai látogatóknak, milyen küzdelmet vívtak önmagukkal és feletteseikkel azok a hajdani fiatal művészek, akik egy sötét korban keresték a világosságot.

BALOGH GÉZA

*A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1966-os és 1967-es kiállítása, Ernst Múzeum

 

NKA csak logo egyszines

1