Az 1956-os események ötvenedik évfordulóján sokan, sokféle emléket idéznek fel. Az emlékek néha fakulnak, néha nem úgy hangzanak el, ahogyan azok valóban lezajlottak. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy számunkra is és az utókor számára is tényszerû adatok világítsák meg a történteket. Szerencsére megszületett egy nagyszerû könyv, amibõl megtudhatjuk, hogy a zenével foglalkozó, azt aktívan mûvelõ, kiváló magyar tehetségek a történelem viharában hogyan álltak helyt, hogyan vitték a magyar zene jó hírét a világban a legnehezebb körülmények között is.

Ahogy elkezdődött

Csobádi Péter (a zenekar első intendánsa): "Tízezrek voltak Bécsben, és persze mindenki a Kärtner Strassén sétált. Összetalálkoztam Kertész Istvánnal, Kulka Jánossal és Rozsnyai Zoltánnal. Ez megint a sors. Ez a három karmester 1953-ban vagy 54-ben részt vett Rómában egy karmesterversenyen. Akkor egy kicsit liberálisabb világ volt, kiengedték őket. Rozsnyai nyerte az első díjat, Kulka a másodikat, Kertész a harmadikat. Erről a Magyar Nemzetben cikket kellett írnom. (...) Szóval élt már a kapcsolat. Rozsnyai azt mondta: Ťitt nyüzsögnek a zenészek, csináljunk egy zenekart!ť ŤJó, csináljunk! ť Azt hiszem, Kertész Istvánnak volt egy tantija Bécsben, aki a Gürtelen lakott. Ott ültünk össze a konyhában és megalapítottuk a magyar zenekart, aminek még neve sem volt, semmi. Rozsnyai Zoli látnoki, fantáziadús fiú volt, akinek rajongását nagy szkepszissel hallgattuk. Ugyan, az utcán szaladgálnak, lágerben vannak, hangszerük sincs! De előtte egy vízió lebegett, hogy ő bizony megalakítja ezt a zenekart, majd Doráti segít! (...) Elkezdtünk rohanni, akihez lehetett. Elmentem a bécsi angol követség sajtóattaséjához. Vezető diplomaták voltak, mi meg az utcáról, ronda szakadt kabátban, szegényen. Még szerencse, hogy lehetett akkor kapni nylon inget. Azt este ki lehetett mosni, reggelre megszáradt, és nem kellett vasalni. Pár schillingbe került, mindnyájan ezt vásároltuk. (...)

Rohantunk összeírni a zenészeket. Mindenki tudott valakiről. Beindult a riadólánc. Egyszer csak volt vagy kétszáz nevünk. (...)

Sikerült elérni, hogy a Bécsi Rádió termében próbajátékot tarthassunk. A próbajátékhoz kellett egy független grémium, amely a zenészeket meghallgatja. Ugye mi magyarok szeretjük a luxust, hát ki volt a bizottságban: Herbert von Karajan, Karl Böhm, Professzor Gamsjaeger, a Musikverein igazgatója és Professzor Seefehlner, a Konzerthaus igazgatója. A négy legmagasabb bécsi zenei szaktekintély. (...) A meghallgatáson kézről kézre adták azt a hegedűt, ami ott volt. Volt olyan, akit elküldtek, de azt mondtuk, ezek az óriások döntenek. Mi abba nem szóltunk bele. Ott nem volt az, hogy ŤZolikám, csinálj valamit!ť Ezek az urak kiválasztották a száz zenészt, aki nem felelt meg, továbbutazott. A zsűritagok el voltak ragadtatva, hogy milyen jók a magyar zenészek. (...)

Egy szép napon kapok egy telefont, hogy jöjjek be az Amerikai Nagykövetség kultúrattaséjához, és lehetőleg hozzak még magammal egy vagy két zenekari tagot. Rögtön! Megint felvettük rossz kabátjainkat és berohantunk az amerikai követségre, ahol egy szigorú, hivatalos úr közölte, hogy megérkezett a zenekar első hivatalos büdzséje, írjuk alá. És kiszámolt az asztalra százezer dollárt! Egy dollárért egy előkelő szállodában reggelit lehetett kapni, és hat dollárért lakni! Ezt készpénzben kiszámolták az orrunk elé, csak alá kellett írni egy papírt, és mehettünk haza. Még táskánk sem volt, csak begyűrtük a pénzt a kabátunk zsebébe, fel voltunk dagadva, mint a malacok. Hazavillamosoztunk és elkezdtünk gondolkodni, most mit csináljunk ennyi pénzzel. Volt száz tagunk, de se frakkjuk, se zoknijuk, se cipőjük. Először is fel kellett öltöztetnünk a zenekart, hogy zenekarnak nézzen ki. Másodszor a kétharmadának nem volt hangszere, úgyhogy a százezer dollárt nagyon gyorsan, elővigyázatosan, de nagyon hamar ki kellett adnunk, mert már ki volt tűzve májusra a koncert a bécsi Konzerthausba."

A folytatás

1957. május 28-án a bécsi Konzerthausban megtartották az első hangversenyt, melynek dirigense Rozsnyai Zoltán, szólistája Starker János volt. A műsor: Haydn: Gdúr "Üstdob" szimfónia no. 94, DvorĄak: h-moll csellóverseny ( op. 104 ), Bartók: Divertimento, Kodály: Galántai táncok. 1957. június 21-én bemutatkoztak a bécsi Musikverein nagytermében. A dirigens Rozsnyai Zoltán, a szólista: Yehudi Menuhin, Kapossy Andor. Közreműködött az Osztrák Rádió Kórusa és a Mozart-Sängerknaben. A műsor: Beethoven: Egmont-nyitány, Bartók: Hegedűverseny, Kodály: Psalmus Hungaricus. A hangversenyt az Eurovízió egyenes adásban közvetítette.

Még ebben az évben öt nagy koncertet adtak, majd a könyv hiteles lexikális adatai szerint 2001-ig bejárták Európát és Amerikát, minden előadásuk hihetetlen sikert aratott, és nemcsak a politikai érdekesség miatt, hanem mert olyan magas színvonalú, tökéletes interpretálást produkáltak, hogy a világ valamennyi nagy zenekarával felvették a versenyt.

A magyar muzsikusok, akik zömmel a Magyar Állami Hangversenyzenekar, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és a MÁV Zenekar tagjai voltak eredetileg, kiváló képzéssel és már elég zenekari gyakorlattal a hátuk mögött hagyták el az országot 56 után, a lelkesedésen túl ezek a tények is hozzájárultak ahhoz, hogy igen hamar sikerült nekik egy nagyszerű együttesben összeforrni.

A könyv első harmadában az alapító zenekari tagok rövid interjúk keretében mondják el országuk elhagyásának körülményeit és a zenekarba kerülésük történetét.

A Szőke Cecília által szerkesztett kötetből részletes információt kaphatunk nemcsak az első időszak nehézségeiről, hanem azokról a nagyszerű emberekről, akik segítségére voltak a magyar muzsikusoknak. Hosszú a sor, hiszen a lelkesedés - főleg eleinte - sokakat a zenekar mellé állított, de azután, ahogyan ez már lenni szokott, csak a legkiválóbb személyiségek maradtak. Közöttük is első helyen kell említeni Yehudi Menuhint és Doráti Antalt. A két zseniális világnagyság haláláig a Philharmonia Hungarica legfontosabb támogatója, segítője és művészi munkája magas színvonalon tartásának biztosítója volt.

Természetesen Szőke Cecília nem tudott volna jó munkát végezni, ha nem állnak mellé a zenekar egykori alapító tagjai, akik a csodálatos archív anyagokat rendelkezésre bocsátották: Köves Iván (csellóművész, fotóművész, író, felsőoktatási intézmények előadója), aki az egyik koronatanú és 41 fotóalbum tulajdonosa, valamint Kuster András (brácsaművész), a zenekar archívumának megalapítója, gondozója, akinek az évtizedek alatt hihetetlen szorgalommal, alapossággal és szakértelemmel gyűjtött dokumentációja adja a zenekar történetének hitelét.

Itt kell megemlíteni a könyv egyik legérdekesebb részét. Doráti Antalt (1906-1988), aki a zenekar tiszteletbeli elnöke volt 1957-től 1988-ig s karmesterként az együttes magas színvonalú művészi munkájának egyik meghatározó egyénisége haláláig, nos, Doráti Antalt szinte minden muzsikus megemlíti a riportokban, de talán még ennél is érdekesebb azoknak a leveleknek a közlése, amiket Doráti írt abban az időszakban, amikor a zenekar végleges letelepedési helyet kapott az NSZK egyik ipari városában, Marlban. E levelek dokumentumértéke nem csak abban áll, hogy bizonyítják a világhírű mester sokfelé tett lépéseit a magyar zenekar érdekében. Talán ennél is fontosabbak azok az írásai, amelyekben Doráti részletesen taglal olyan szakmai kérdéseket, hogy a művészeti vezetésnek előre elkészített műsortervvel kell rendelkeznie, egy vendégszereplésnek milyen műsorrendje kell legyen, a vendégkarmesterek kiválasztásában milyen szempontokat kell figyelembe venni, hogy mennyire fontos az előre elkészített próbarend, a rendszeres, szisztematikus gyakorlás. Részletesen foglalkozik a költségvetésekkel, a zenekar hangszerekre lebontott összeállításával, a turnék adta feladatok megoldásával. Hivatkozik a saját, sokszor bizony erősen agresszív próbamódszereire, de ezeket a következőképpen indokolja: "Maguk pedig gondoljanak arra, hogy egy 33 éves, nem könnyen csinált karriert állítok a legtisztább szándékkal a maguk szolgálatába. Valószínűleg nagyon sokszor igazam lesz abban, amit mondok - néha nem. A fontos az, hogy a problémák megvitatása ne fordítsa fel sem a belső, sem a külső rendet, és hogy a konstruktív munka teljes nyíltsággal és egymásba kapcsolandó tudásoknak és autoritásoknak természetes egyensúlyával menjen végbe." A Doráti-levelekben felmerülő gondok, valamint a zenekar Marlban kapott otthona, és az évek során egyre csökkenő anyagi támogatás, a turnék okozta feszültségek, a zenei sikerek ellenére évről évre felmerülő egzisztenciális nehézségek kísértetiesen hasonlítanak a rendszerváltást követő hazai problémákra. Az elmúlt tizenhat évben a nálunk is kisebb-nagyobb intenzitással előkerülő anyagi gondok a kulturális, illetve a zenei életben azt bizonyítják, hogy hiába vannak világszerte zseniális vezető művészek, és százával, ezrével kiváló muzsikusok, ha a társadalom nem képes támogatni őket. Pedig tulajdonképpen nem őket támogatja, hanem az egyetemes emberi kultúrát, ami minden országnak, az egész globális világnak csak hasznára válhat.

Doráti mellett Yehudi Menuhin állt az első percektől haláláig a zenekar mellé, kezdve attól, hogy az első hárfát ő vásárolta az együttesnek, s hogy rendszeresen vállalt szólófellépést velük. A könyv bőségesen szemezget az évtizedek alatt megjelent kritikákból, újságcikkekből. A számtalan, szuperlatívuszokban bővelkedő beszámoló és Menuhin munkásságát méltató írás mellett álljon itt két idézet a zseniális hegedűművésztől, a kiváló embertől. Egy Marlban rendezett koncert után (1962. május) Menuhin ezt írta a város aranykönyvébe: "Bartók ma - azt hiszem - elégedett volt a zenével és az emberekkel." 1989-ben pedig ezt mondta: "Ha csupán egy mesés zenekar lenne - márpedig az -, az is nagy dolog lenne. De ez a zenekar egyben jelkép is. A békébe és szabadságba vetett remény jelképe."

A zenekar feloszlása

Hiába a sok siker, vagy az évek során egyedülálló produkció, mint például a Doráti vezényletével lemezre rögzített összes Haydn-szimfónia, vagy a többi kiváló koncert, turné, lemezfelvétel, mindennek ellenére a zenekar fenntartása egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A két Németország egyesítése után másra kellettek az anyagi erők, a zenekar, amely immár 43. életévébe lépett, nem az volt, mint a kezdetek idején. Az emigrációba kényszerült magyar muzsikusok egy része már nyugdíjba vonult, néhányan más együtteseknél kerestek biztos egzisztenciát, sok volt a más országokból érkezett vagy német zenész, így a név sem felelt már meg az eredeti felállásnak.

A Westdeutsche Allgemeine Zeitung 2001. február 13-án "A kultúra csöndben hal meg" című cikkét így kezdi: "A marli Philharmonia Hungarica leépítése keserű, annál is inkább, mivel az érintettek sok engedményre készen álltak. A Ruhr-vidék mint kultúrtáj? Ha pénzről van szó, ez csak üres szólam. A marli együttes, akárcsak a Bambergi Szimfonikusok vagy a Bayreuthi Ünnepi Játékok, az államtól függő gyermek, aki egykor, a hidegháború idején magyar muzsikusok emigráns zenekaraként illett a politikai képbe, ma pedig már nyilvánvalóan csak terhet jelent."

A Neue Züricher Zeitung 2001 februárjában "Keserű végkicsengés" címmel többek között ezt írja: "Az 1956-os magyarországi felkelés után menekült muzsikusok által alapított, 1959 óta a német Marlban székelő Philharmonia Hungarica története véget ért. A hosszan tartó anyagi nehézségek következtében a zenekar fizetésképtelenné vált. (...) A szubvenciós csapokat mindenütt elzárták, de sajnos nem azért, hogy valahol másutt kinyissák, hanem azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy fokozatosan annyira elzárják, amennyire csak lehet. Eközben akadémiák, konzervatóriumok és színésziskolák fáradhatatlanul képzik a művészi utánpótlást. A művészetoktatás magát múlja egyre felül: fantáziagazdagsággal, aktivitással, gondossággal. Már csak a világ lélegzetelállítóan magas színvonalú zenei versenyei is ezt bizonyítják. De mi legyen ezzel a mindenütt felbukkanó tarka tehetségsereggel? (....) Talán a legfőbb ideje lenne, hogy a szövetségi kulturális miniszter foglalkozzon ezzel a kérdéssel. Mert ha néha arról panaszkodnak, mennyire megfogyatkoztak utcáinkon, tereinken a verklisek, akik ifjú korunkban olyan sok zenei élménnyel ajándékoztak meg bennünket, mint a valahai dicsőséges fürdőhelyi zenekarok: végül is az utcai muzsikusokat nem feltétlenül a főiskolákon kell direkt erre a célra kiképezni."

A Frankfurter Allgemeine Zeitung 2001. március 24-én ezzel a címmel jelentette meg a hírt: "Elkésett kitüntetés - A Philharmonia Hungarica díja." Íme a kezdő mondatok: "Az Európai Kulturális Alapítvány Európai Kulturális Díjjal tüntette ki a Philharmonia Hungaricát Ťa népek közti megértés és az emberi jogok érdekében kifejtett több évtizedes követszerepéért. ť (...) Lehet, hogy ez posztumusz kitüntetés lesz, mivel a zenekart a feloszlatás fenyegeti. (...) A szövetségi kormány olyan zenekart foszt meg a támogatástól, amelyet nagy európai intézmény tüntet ki érdemeiért: szegénységi bizonyítvány a szövetségi kultúrának."

Volt egy zenekar és van egy könyv

A Klasszikus és Jazz Kiadónak és vezetőjének, Retkes Attilának köszönhetően a magyar zenei kultúrtörténet egy eddig kevéssé vagy egyáltalán nem ismert része olyan kiváló kötetet kapott, amely minden kultúra iránt fogékony olvasó számára különlegesen értékes információ-tömeget jelent, a zenei szakma pedig lexikális adatok sokaságát, valamint ama magyar muzsikus generáció életének és zenei tudásának részletes ismertetését, amely az 56 utáni évtizedekben a magyar kultúra és szabadság hírnöke volt több mint négy évtizeden át.

Köszönet a könyv létrehozásában segítséget nyújtó Gádor Ágnesnek, Szirányi Gábornak, dr. Zipernovszky Kornélnak, Práczky Istvánnak, a megjelenést támogató állami és magánszervezeteknek.

Az Philharmonia Hungarica című, igen reprezentatív kötetnek helye kéne legyen minden könyvespolcon.

(Klasszikus és Jazz Kiadó)

LÁSZLÓ ZSUZSA