Nagyon régóta szerettem volna eljutni az edinburghi fesztiválra: vártam az izgalmas lehetõséget, hogy képet kapjak a kortárs színházról, elsõsorban a kísérleti színházról. Most, amikor végre sikerült, s beszámolok róla, elõre kell bocsátanom, hogy egészen másképpen is nézhettem volna a fesztivált, hiszen a hihetetlen mennyiségû elõadás közül részben véletlenszerû, mit láttam és mit nem. (Mint a derék szervezõk kiszámították, ahhoz, hogy valaki minden egyes programot megnézhessen, 5 évre, 11 hónapra és 16 napra lett volna szüksége.)

A Fringe (a szó egyik jelentése: a széle valaminek, azaz a kísérleti színházra utal) éppen hatvanadik születésnapját ünnepli, ennek ellenére az öregedésnek semmiféle jelét nem mutatja, sőt egyre dinamikusabb és fiatalabb. A bolygó legnagyobb fesztiválja ebben az évben augusztus 3-tól 28-ig került megrendezésre a szépséges skót fővárosban. Mint az információkból megtudhatjuk, a fesztivál évről évre növekszik. 2006-ban 28 024 előadást, 16 990 előadót, 1867 műsort vártak, melyek közül 177 ingyenes volt, s 36%-uk világpremier, 4% brit premier, 10% európai bemutató volt. 2005-ben majdnem 1 340 000 jegyet adtak el a négy hét alatt - a tíz évvel ezelőttihez képest szinte megduplázódott a szám. Idén már több mint másfél milliónál tartanak. Több mint 260 helyszínen zajlottak az előadások - s akkor még nem beszéltünk az utcáról, az utcai játékokról.

A fesztivál teljesen nyitott és "demokratikus": nincs művészeti vezetője, senki nem válogat, bárki benevezhet, természetesen a saját anyagi kockázatára. Az előadóhelyek a legkülönbözőbb jellegű, típusú és méretű épületet, alkalmi és nem alkalmi, izgalmas színházi teret jelentenek. A város igen felkészült: a hatalmas látogatósereg soha nem válik nyomasztóvá, ritka a sorban állás, a tömegközlekedés kitűnő - csak egyetlenegyszer hagyott cserben, este 11 után.

Black Watch - National Theatre of Scotland
fotó - Manuel Harlan

A fesztivált egyéb kulturális események is kiegészítik: ilyen a köznapi nevén Tattoo, a skót katonazenekarok esti koncertje a várban, a skót whisky-reklám keretében az ingyenes szabadtéri filmvetítés, a farmerek piaca, vagy az országos iskolai színjátszó verseny következő évi meghirdetése (Shakespeare és Tom Stoppard egy-egy darabjának előadására mintegy 30 000 diák részvételét várják a szervezők), s természetesen kiállítások, hangversenyek és sok egyéb program. S akkor még nem is tekintettük át Edinburgh teljes augusztusi kínálatát, hiszen a Fringe csak egyike a fesztiváloknak: mellette 12-én nyílt meg a Könyvfesztivál, melynek nem kevésbé jelentős vendégei voltak, mint Harold Pinter, Wales, Arnold Wesker, de volt színházi és operafesztivál, melynek keretében óriási sajnálatomra nem láthattam már Peter Stein Troilus és Cressida rendezését. És augusztusban zajlott a filmfesztivál is.

A Fringe program vaskos kötete elkülönítve közölte a műfajokat: a gyermekműsorokat, a komédiákat, a tánc- és mozgásszínházat, a zenét, a musicalt, az operát és a prózai színházat. A valóságban persze éppen az az érdekes, hogy a különböző műfajok rendkívüli mértékben egymásba játszanak, keverednek, gyakran szinte elválaszthatatlanok egymástól. A színpadon képviseltette magát napjaink informatikája, a blog is, s ha politikai irányultságot keresünk, több előadásnak is témája az iraki háború, szemlátomást ez az aktuális politikai esemény foglalkoztatta a leggyakrabban a színházat.

Mondanom sem kell, rendkívül feszült lettem, amikor megláttam ezt az óriási választékot, amelyből mégiscsak választanom kellett, hiszen egy hét alatt nem nézhettem meg mintegy 1800 előadást. Úgy próbáltam válogatni, s erre épül beszámolóm is, hogy minél többféle műfajban, s minél többféle országból, kultúrából nézzek meg előadást, miközben néhány jellegzetes angol vagy amerikai műfajjal feltétlenül közelebbről is meg akartam ismerkedni. Ez utóbbiakhoz tartozik a stand-up comedy, jóllehet sejtettem, hogy nem lesz könnyű megértenem, és nem feltétlenül a nyelvi nehézségek, inkább a kulturális háttér miatt: a rendkívül árnyalt köznapi utalásrendszert nyilvánvalóan csak nehezen vagy egyáltalán nem követi az, aki nem ebben a kultúrában él, ahogy nyilvánvalóan bizonyos szójátékokat sem tud értelmezni.

Választásaimat mégsem bántam meg, minden általam látott előadás érdekes volt, némelyik kiemelkedő, s közben nagyon izgalmas, változatos helyszíneken jártam. A népes közönség tagjai valamennyi előadáson (még a hip-hop színházban is!) különböző életkorúak voltak, úgy tűnt, viszonylag különböző társadalmi rétegekhez is tartoztak, bár nyilvánvalóan a középosztály (beleértve az alsó-középosztályt is) dominált. Sokszor érkeztek a szülők kisgyerekekkel, sőt csecsemővel is. Igen sok mozgássérült fordult meg Edinburghban, az ő fogadásuk is zökkenőmentes volt, az akadálymentesítésben nálunk lényegesen előbbre járnak. Az előadások előtt a gyülekező közönség fegyelmezett, jellegzetesen brit sorban várakozott. Az időnkénti hosszú sorok csak eleinte voltak ijesztőek, mert hamarosan kiderült, hogy valamennyi helyszínen kényelmes ülőhelyek vannak a nézők befogadására, s a sor végén állót sem éri különösebb hátrány. Az előadásokat szinte kivétel nélkül kifogástalanul szervezték, több magyar kísérleti színház szokásaival ellentétben nemcsak pontosan kezdték, hanem a közönséget néhány perccel korábban már beengedték a nézőtérre, s ha bármiféle változás történt, arról igen pontosan tájékoztatták. Kivételt talán a két park jelentett, ahol esti előadásokat láttam, azok viszont annyira hangulatosak voltak, hogy megbocsátottuk a kapkodást. (Az egyikhez, amely az időpont miatt természetesen zárt kapuval fogadta a gyülekezőket, hiszen az angol-skót parkokat estére bezárják, az utolsó percben érkezett egy hátizsákos hölgy, aki gyorsan odaszólt, hogy elszalad a kulcsért. Valaki érdeklődött, hol van a pénztár, ahol jegyet vehetne még, mire a hölgy: "Mindjárt jövök, én vagyok a pénztár.") A közönség tájékoztatására a programban előre megadták (ezt sok más helyen is megteszik, kivéve nálunk) az előadás időtartamát is.

Elsősorban az angolszász színház képviseltette magát, de a világ minden tájáról érkeztek előadók. Magyar vonatkozásként a Budapest Kíséret című produkciót olvastam a programban, Firefly Productions néven, valamint a My Chair - Your Self (Az én székem - a te éned) című produkciót a Scallabouche Theatre Company előadásában angol nyelven. Egyébként nemcsak végtelenül sokféle műfajban, hanem színvonalon, stílusban adtak elő a legkülönbözőbb életkorúak - természetesen nagyon sok fiatal. Minthogy az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban egyaránt nagy népszerűségnek örvend az iskolai színjátszás, népes számú diákcsoport is képviseltette magát - kitűnő tanulási lehetőség, hiszen a fiatalok nem "csak" játszanak, hanem például marketing tevékenységet is folytatnak: plakátot nyomtatnak, közönséget toboroznak maguknak. Sokan az utcán is bemutatkoztak, hogy délutáni, esti előadásaikra becsábítsák a nagyérdeműt, egyénenként is megszólítottak embereket Edinburgh központjában. Persze nemcsak a fiatalok tettek így, hanem igen sok más előadó is, amitől a város nagyon elevenné vált.

Az utcát artisták, tűznyelők és alkalmi művészek is ellepték. Ők a műsoruk végén a kalapjukban gyűjtötték a gázsit: sok jó színvonalú rögtönzött utcai mutatványt láthattunk. S ami mindegyikhez hozzátartozott az ügyesség mellett, az a humor, a szellemes szórakoztatás, lehetőség szerint a közönség bevonása is.

A sok egyéb színházi műfaj között a színházterápia egyik formáját képviselte a High Streeten - délutáni előadása előtt - naponta fellépő "Integrated Theatre", egy jótékonysági szervezet támogatásával működő csoport: egészséges emberek és Downkórosak énekelnek és mozognak egyszerű koreográfiára együtt - a fogyatékkal élő fiatalabb és idősebb emberek számára ez az ének és mozgás igen sokat jelent.

A látottak közül számomra két előadás mutatkozott a legizgalmasabbnak: a Black Watch, a fiatal National Theatre of Scotland előadásában, és a Soweto Gospel Choir. Az előbbiről a fesztivál végeztével már azt is elmondhatom, hogy egyértelműen a legsikeresebb előadás volt, mely számos díjat is nyert: a legjobb előadásét, a legjobb társulatét, sőt a darab szerzője és főszereplője is elismerést kapott.

A Black Watch Gregory Burke drámaíró műve, és a cím egy skót katonai alakulat nevére utal, amely egység igen kemény frontokon harcolt, utoljára az iraki háborúban. Döntően a glasgow-i munkásosztály nyelvén szólalt meg (szemlátomást az angol közönség számára sem volt mindig könnyen érthető). Az előadás helyszíne az Edinburghi Egyetemhez tartozik, eredetileg katonai kiképzőterem volt: a közönség a terem két oldalán foglalt helyet, az előadás középen, illetve a két másik oldalon folyt - emelvényeken is. Már jó előre jelezték, hogy helyenként igen hangos zene és sztrobikus fények fogják kísérni a darabot. S valóban, az előadás rendkívül dinamikus, gyors váltásokkal dolgozott, egy kritikus egyenesen akciófilmhez hasonlította. Az igen erőteljes akusztikai hatások összetett zenei elemekre, hangeffektusokra épültek, a hagyományos skót népzenétől és katonazenétől kezdve a háborús bombázást idéző zajokig, s nagyban hozzájárultak, hogy a nézők beleéljék magukat a háborús hangulatba. A cselekmény több idősíkon játszódott, a katonák hazatérése után, a jelenben, a helyi pubban (három bajtárs nem tért haza, egy öngyilkos merényletben életüket vesztették), ahol a fiatal, középosztálybeli drámaíró megjelenik, hogy rávegye a leszerelt katonákat, mondják el tapasztalataikat. A valóságban sem történt egészen másképp, mert a szerző interjúk alapján készítette a darabot. A cselekmény szerint a drámaíróval ellenszenvező, kemény munkásgyerekek, katonák lassanként állnak kötélnek; a színpadi jelennel váltakozva, flashbackek formájában látjuk katonaéletüket a sorozástól, az iraki háborút, melyet gyűlöletesnek tartanak, majd az egység szerintük elhibázott beolvasztását egy másik katonai alakulatba. A tizenegy színész fantasztikus erővel jeleníti meg a katonák alakját, sok humorral, iróniával és öniróniával; még káromkodásoknak sincs híján a szöveg. Világuk, életformájuk, értékrendjük, skót hazafiasságuk, bajtársiasságuk, a feletteseikhez való viszonyuk mellett a darab hangot ad annak a nagyfokú kiábrándultságnak, melyet az elhibázott háború és a rossz hadvezetés okoz. A bajtársak megmagyarázhatatlan halála (terrortámadás áldozatai) és az egység megszüntetése nyomán a leszerelés mellett döntenek. Mint a skót identitására, történelmére büszke hadosztályparancsnok mondja, "több száz évig tart, amíg egy katonai egységet megteremtenek, a szétverésére azonban néhány év is elég". A kemény üzenetet csak megerősíti a darab és az előadás zárása, a bajtársak halála, illetve a szinte a kegyetlenség színháza határán járó búcsúztatásuk jelenete. Hiteles, kitűnő színészi játék, s minden más is együtt van: egyszerűségükben remek díszletek és jelmezek, a koreográfia, a hanghatások egysége segítette elő ennek a kiváló előadásnak a létrejöttét, mely a téma aktualitása ellenére is elkerülte az egyszerűsítéseket, a sémákat, s képi világában is igen eredeti módon közvetítette a katonák, illetve a helyenként manipuláló média világát. Az akciófilm s a történelmi visszaemlékezés narratív elemei, valamint a dokumentumok, a bonyolult akusztikus hatások nemcsak John Tiffany rendező, hanem munkatársai, a hangmérnök, a koreográfus munkáját is dicsérik.

A Soweto Gospel Choir a dél-afrikai kultúrát jelenítette meg előadásában. Nem csupán a gospeleket énekelte el gyönyörűen, hanem elénk varázsolta, el is táncolta azt a kultúrát, azt a hitet, amelyből ezek a dalok fakadnak. Csodálatos, színes jelmezeik, izgalmas hangszereik, kiváló dobosuk (aki mellékesen remek táncos is) a hagyományos és a modern gospel zenét egyaránt elénk varázsolta. A szereplőknek érezhetően szívügyük, amit csinálnak, nem csupán énekelnek, hanem egy ügyet képviselnek. Mint szórólapjuk jelzi, előadásaik bevételét jótékonysági célra, az AIDS elleni küzdelemre ajánlják fel, mely betegség hazájukban nyilvánvalóan igen súlyos gond. A hangverseny egyébként egy valamikori templomban volt, amely ma hangversenyterem. Az előadás végén a közönség hosszan ünnepelte a kórust.

Másik érdekesség két Beckett-előadás volt, két-két egyfelvonásos. Nemcsak az évforduló miatt voltam kíváncsi rájuk, hanem már csak azért is, mert sok évvel ezelőtt első találkozásom BeckeTt-tel a Némajáték I. volt, egy kicsi párizsi caffé théâtre-ben, s azóta is maradandó élményként őrzöm. Az első előadáson egymást követően játszották a két Némajátékot két fiatal színész közreműködésével. A színészek teljesítménye magas szintű képzettségre vall, egyetlen hibás gesztusuk sem volt. Mégsem jelentettek maradéktalan élményt: nem láttam indokoltnak a második jelenet zenei aláfestését, amelyre nincs szerzői utalás, másrészt a bohóctréfák mögött hiányoltam azt a mélységet, azt a tragikumot, amely pedig sajátjuk. Inkább hasonlítottak helyzetgyakorlatra, annak ugyan kitűnőek voltak, mint kiérlelt drámára.

Egészen mást jelentett a másik előadás két egyfelvonásosa, amelyeket egy pince jellegű, de színpaddal és tökéletes technikai berendezéssel rendelkező, sajátos hangulatú helyiségben láttam. Itt is szerencsés volt a két darab párosítása, hiszen a Rockaby-nak (Altatódal) női, a Krapp’s Last Tape-nek, (Az utolsó tekercs) pedig férfi a szereplője, s mindkettő központi magva a szereplőnek a magnóról megszólaló hangja és a közeledő halál perspektívájából felvillanó elmúlt élet pillanatai. Az utolsó tekercs abszurd cselekedeteivel és monológjaival szemben az Altatódal a hintaszéken monoton ritmusban himbálódzó, fekete estélyi ruhás nő költői szépségű monológfoszlányaiból áll. Az idős szereplő mindössze egyszer-egyszer ejti ki a "tovább" szót, egyébként végig felvételről szól a hangja. Szinte végtelen ringatózásának szomorúan lágy ritmusa a szövegére rímel. A maga eszköztelenségével megrendítő színpadi jelenlétet teremtett a színésznő. Az utolsó tekercset egy csodálatos színész, drámaíró előadásában láttuk, aki a jelenet tragikomikumát egyszerűségében, sok humorral és nagy drámai erővel jelenítette meg. Az egyik recenzió így aposztrofálta: "Mesteri színház... Mr. Beckett békében nyugodhat..."

Black Watch - National Theatre of Scotland
fotó - Manuel Harlan

Említettem a stand-up comedyt. Kettőt láttam ebből a műfajból. Frankie Boyle The Voice of Black Americája (A Fekete Amerika hangja) a szerzőnek a köznapi életről és politikáról, társadalmi szokásokról szóló igen harsány, látszólag rögtönzött elbeszélései, úgymond mindennapi személyes élményei. A komikus egyrészt mindennapi történeteket mesélt igen köznapi nyelven, másrészt az én ízlésemnek túlzottan is bevonta a nézőket: egy-egy személyt kiválasztott, s kérdés(eke)t tett fel neki. Ki-ki másképpen reagált, örömmel vagy kevésbé, de szinte mindenki belement a játékba. A showman megjegyzéseivel fűszerezte a megnyilvánulásokat. (Mélyen megbántam, hogy a második sorba ültem, de végül is örömömre nem kerültem bele a show-ba, mely a végére hangos tetszést aratott.) Frankie Boyle még a műsor közepe táján megkérdezte némi malíciával, van-e a nézők között amerikai, s a jelentkező hölgytől azt is, mióta van Skóciában. Az előadás végén odafordult hozzá, megértett-e mindent. A hölgy úgy találta, hogy nagyobb részét követte. Nyilván azért, mert majd egy éve itt dolgozik, mondta elismerésképpen Boyle.

Kevésbé volt kioktató Sarah Kendall, a harmincas évei elején járó, ausztráliai származású, szintén igen népszerű komikus - az ő műsora intellektuálisabbnak hatott, s a közönséget kevésbé agresszívan, inkább csak általában szólította meg, ilyenkor bárki válaszolhatott, közbeszólhatott. Rögtönzésnek tűnt (nyilvánvalóan nem az volt), de a személyesség, a közvetlenség, az élet dolgaira való szellemes reagálás ezúttal is alapvetőnek bizonyult. Kendall az átlagember közérzetét fejezte ki, egyszerre tudott személyes és általános lenni. A járművektől kezdve a fürdőszobáig minden kérdés előfordult, de közben a show az anekdotákon túlmenően nem volt képes egységes egésszé válni. Kendall is szókimondó volt a magánélet, elsősorban természetesen a szexualitás terén, kritikus a társadalmi és politikai kérdésekben. A közönség ezúttal is önfeledten szórakozott.

Két előadást láttam az Aurora Nova nevű, talán leginkább a Trafóhoz hasonlító helyen. (Sajnos nem tudtam megnézni ugyanott a Laing pszichiáter Knots [Csomók] című művéből készült mozgásszínházi produkciót, mely díjat, elismerést is kapott, s nyilván nagyon érdekes.) Az Aurora Nova egy korábbi templomban működik, több előadóhelyen. Elsőként a német Renegade kísérleti mozgásszínház produkcióját láttam, Streetlife (Utcai élet) címmel. Egészében meglehetősen közel állt a ma divatos street arthoz, annak nem egy eleme jelen volt az előadásban, így például a computeres grafika. A táncon kívül az előadás más vizuális elemei is izgalmasak: a rendező a színpad mögött lévő vászonra vetít, s a valós tér mögött egy virtuális teret is létrehoz. A két tér időnként igen szellemes módon egybe is olvad, egymásba is játszik. A hip-hop zene kedvelőinek bizonyára még nagyobb élmény az előadás zenéje. Gyakran alkalmaznak iróniát, öniróniát mind a díszletrajzokban, melyek a város ikonjai, mind a vetített képekben, mind az alakok ábrázolásában.

Az utcai élet előadásának kezdetén a homályos színpadon egy kartondobozt látunk, melyből két kar nyúlik ki, s mozog a zene ritmusára. A háttérből vonat zaja hallatszik. A következő epizódban a doboz helyén hajléktalankülsejű férfi ül, s utcai zenész módjára trombitál. Megjelenik egy fiú is, aki várost épít: kartonokat ragaszt fel a színpad hátsó vásznára: az egyszerű, de igen ötletes grafikákon házak, telefonfülke s a szemlátomást nagyon lerobbant város egyéb kellékei. Ugyanerre, a színpad teljes szélességét elfoglaló vászonra vetítenek is. A szürkeségben, a vászonra vetített fehér lapokra rímelve, fehér bundában megjelenik egy fiatal lány, ő is ennek az élhetetlen városnak a kelléke, lakója: a prostituált. Alakját a férfi körülrajzolja, és a kontúrok köré vetítődik az utca. A lány - tánca végeztével - az egyik járókelő (jövendő kuncsaft?) karjába ájul.

Strandon látjuk a napszemüveges szereplőket, köztük az idegent is. A Friedrichstrasse megállót (nyilván utalásként az egykori kelet-berlini falra) már képregényként látjuk a vásznon. Felgyorsul a zene, s a képregény színessé, főképpen agresszívan pirossá változik. A jelenet végére viszszatér a dobozból kinyúló kéz, aztán valamennyi szereplő dobozzal a fején táncolni kezd, bevásárlókocsikkal, mint egy szupermarketben, majd a lány gázmaszkot ölt, s a háttérben gépsorra emlékeztető kivetített kép jelenik meg. A jelenet végén leomlik a hátsó fal, s a színpadon négy bevásárlókocsit látunk dobozmaradványokkal, a lány a sötétben összekuporodva ül, a trombitás hang nélkül játszik.

Ugyanitt láttam a The Hairdresser in the House (Fodrász a házban) című ír előadást is a Barabbas Productions előadásában, melyet Írország egyik legkiemelkedőbb együtteseként említenek. Ez az érdekes ötletre épülő program volt az egyetlen, amelyik csalódást okozott. A szereplő valódi fodrász (Raymond Keane), s annak kitűnő, de bohócnak, komikusnak ígéri magát. Érdekes ötletre épít: felkér egy önként jelentkező nézőt, hogy vágassa le a haját, s közben beszélgessen vele, meséljen magáról. Az egyetlen probléma az adott estén az volt, hogy a vállalkozó hölgy szemlátomást semmi érdekeset nem kívánt elmondani, ráadásul igen halkan beszélt, helyenként egyenesen érthetetlenül motyogott, bár kétségkívül sokat sejtetően érzékeltette, hogy lenne mit mondania. A "fodrász" nem volt képes a helyzet kezelésére, maga is lehalkította a hangját, aminek következtében a közönség igen unalmas 50 percet töltött el. Csak a vendég volt elégedett, aki jó frizurával távozott. Valószínűleg szerencsésebb kuncsafttal érdekes is lehetett volna ugyanez az ötlet.

Egy másik színházi-kulturális központban néztem meg a dél-koreai Hyundai Puppet Theatre & Patron Company Puppet City (Bábváros) című előadását, amelyet valamennyi korosztály számára hirdettek. Érdekes bábkultúrát ismerhettünk meg. A viszonylag kisméretű bábokat többnyire feketébe öltözött bábosaik kísérték a színpadon, a koreai zenét és táncot mutatták be egy kis történet keretében.

Hogy ne csak a hagyományos bábkultúrát ismertessék meg a közönséggel, egy manhattani kirándulás ürügyével modern koreográfiát is alkalmaztak. A bábosok valóban mesterien mozogtak, táncoltak, énekeltek "együtt" a figurákkal, sőt a dobnak is nagy szerep jutott, a bábok is gyakran "doboltak" - mindig nagyon különös, szép hangzásokat csaltak ki a hangszerekből. A hat bábos a rövid epizódokban hol külön-külön, hol kettesével (egyikük a fejet és a kezet, a másik a törzset) mozgatta a bábokat, olykor a bábos lábához erősítették a bábfigura lábait. Előfordult, hogy zsinórok segítségével felülről mozgattak figurákat. A Puppet City közönségének valóban igen vegyes volt az összetétele, a gyerekeken kívül például szellemi fogyatékosokat is vittek csoportosan a színházba. Mindenki élvezte az előadást, bár talán a felnőttek tudhatták leginkább értékelni a produkció egyedi báját, a bábosok bravúros tudását.

A Zoo Nation együttes Into the Hoods című előadásának középpontjában is a város állt. Már a cím is szellemesen ironikus, a wood és a hood egybemosása: ezúttal nem a mesebeli erdőben téved el a két gyerek, hanem a nagyon is társadalmi külvárosban, a szegénynegyedben. Az alaptörténet szerint egy színes bőrű és egy ázsiai kisgyerek együtt megszökik az iskolai óráról, s a Piroska és a farkas meg a Hamupipőke egyes sémáinak parodisztikus modernizálásával, kitűnő hip-hop táncosok segítségével egy modern külvárosi bérház közelébe, a "Ruff Endz estate", körülbelül: "Csúff uccai lakótelep"-re kerül. Stephen Sondheim musicaljének felhasználásával a fiatalok valóságos társadalmi problémákra utalnak, de természetesen a mesének kellemesen szórakoztatónak kell lennie, s hasonlóképpen végződnie is.

Ismét egészen más világba vitték a nézőket a japán Yamato szamuráj kardosok. A zeneszerző Masa Ogawa alapította a csoportot 1993-ban, s 1998-ban díjat is nyertek Edinburghban. (Ogawa Madonna több lemezének elkészítésében is közreműködött.)

Klasszikus dobokat szólaltattak meg, melyeket a hagyományoknak megfelelően, évszázados fákból készítettek. A Tarantino- féle Kill Bill filmekből ismert japán vívómesterek - két nő is van közöttük - színházi cselekményre építik fel kiváló vívójeleneteiket, illetve az öt dobos az elképesztő Taiko dobjátékot, amelyet más ütőhangszerek is kiegészítenek. A fantasztikus hangzásvilág, az egészen bravúros ritmus és mozgás lenyűgözte a közönséget.

A végére hagytam két előadást, amelyek talán legérdekesebb eleme a helyszín, a környezet volt. A Finding Marina, (Marina megtalálása) az esti Royal Botanic Gardenben játszódott. A ceyloni kultúrát bemutató epizódok a botanikus kert más és más helyszínén zajlottak, az együttes tagjai mintegy körbe kísérték a nézőket. Egy jótékonysági alapítvány segítségével a cunami katasztrófáját ottani gyerekek segítségével, színészek, táncosok egy meglehetősen egyszerű mesén, modern Romeo és Júlia történeten keresztül mutatták be. Felvázolták a jelenlegi legfontosabb társadalmi, politikai problémákat: a törzsi eredetű belső harcokat, az árvíz rombolását, a gyerekek igen nehéz sorsát, a gyerekkatonák tízezreit a különböző hadseregekben, és a gyerek prostitúciót. Az utolsó jelenet hátterében, mely a mesének megfelelően happy end volt, a kivilágított edinburghi várat látta a közönség.

A másik történet, a Shakespeare-re rímelő, s ezúttal igazi erdőben, illetve parkban játszódó A Midsummernights Tree (Szentivánéji Fa) egy magánparkban került esténként színre, s a szerelemről szóló cirkuszi mesében egy kitűnő akrobata társulatot, a La Clique-et, láttuk.

Igen eltérő műfajok, nagyon színvonalas, érdekes színház, sokszínű kultúra. Hátha egyszer majd hozzánk is több jut el belőle!

FRIED ILONA

 

NKA csak logo egyszines

1