Bulandra Színház

Fenséges és fojtogató, nehéz és szakrális illat. A tömjénszag elõször alattomban belopózik, majd lassan megüli az egész nézõteret. Kényelmes és méltóságteljes a tempó, a szemkápráztatóan ünnepélyes ortodox esküvõi szertartás - amennyire meg tudom ítélni - a vallási elõírások szigorú betartásával ráérõsen hömpölyög a színpadon. Hacsak azt nem tekintjük hibának, hogy a kisszámú, a színpadot mégis betöltõ tömegbõl sokáig hiányzik valaki. A kulcsszereplõ, az ifjú férj. Az utolsó pillanatban aztán elõkerül, alvóköntösben, kócosan és álomtól gyûrött képpel tûri, hogy a helyére állítsák, bájos arája mellé.

Bárgyú pofával bámulja az ujján lévő jegygyűrűt, szemmel láthatóan fogalma sincs róla, hol van és miért. Aztán egyszerre leesik neki az egész: szándéka ellenére megházasították! Egy módon menekülhet csak a kínos szituációból - ha felébred. Szerencsé(jé)re ugyanis csak álom volt az egész díszes ceremónia. Olyasfajta rémálom, amit mind ismerünk: a történetszövés túlságosan, veszélyesen valószerű, ideig-óráig akár kellemesnek mondható. Aztán egy váratlan fordulat mindent tönkretesz, a másodperc töredéke alatt kisiklik az egész, és mi levegő után kapkodva, izzadtan ugrunk fel az ágyban. Vágyálom és rémálom mesteri módon, szétszálazhatatlanul keveredik a színen.

Nem, nem emlékszik rosszul a kedves olvasó: Gogol Háztűznéző című színművében valóban nincs ilyen jelenet. Hiszen a tragikomédia férfi hőse éppen azon dolgozik tiszteletre méltó kitartással, hogy a nagyszerű esemény semmiképpen ne következzék be. Jó ideig persze mintha árral szemben küzdene: közvetett vagy közvetlen módon kérők, barátok, rokonok egész hada mindent megtesz azért, hogy végre kiházasítsák, ezzel beteljesítve az élet által rámért feladatot. A kiházasítás nem képzavar - a román előadásban a vőlegény jobban kéreti magát, mint a kiszemelt feleség... Hogy Jurij Kordonszkij rendező ezzel a fiktív jelenettel kezdi az előadást, sokat, szinte mindent elárul arról, mi minden vár ránk a következő három és fél órában. Az eredeti drámaszöveg csak kiindulópont. Kordonszkij és színészei kibővítik és feldúsítják a textust - zenével, látványos színpadi akciókkal. Ami pedig mindenekelőtt hitelesíti ezt a módszert, az a játszók kivételesen erőteljes jelenléte.

A szöveggel való bánásmód példaértékű. A mindig a szövegből következő cselekvések kifogyhatatlan ötletessége révén egyfelől végtelen szabadságot sugall, másfelől egy óramű kérlelhetetlen szigorával halad előre a maga útján. Jóval több ez egyszerű szoros olvasásnál. Mintha a három évvel ezelőtti próbaidőszakban rendező és dramaturg sztetoszkóppal tapadtak volna a szövegtestre, hogy minden felhangot és félhangot, a legfinomabb elmozdulásokat is precízen feljegyezhessenek. Ezek a haszontalan csekélységek a kész előadásban aztán rövidebb, de inkább hosszabb és még annál is hosszabb történetbokrok gyökereivé, hiánytalan életrajzok élvezetesen szószátyár vázlataivá lettek. A végeredmény nem csupán meggyőző, de egyenesen lehengerlő: egy olyan gazdagon cizellált, minden ízében kidolgozott, kiemelkedő szakmai színvonalon szórakoztató produkció született, amelyet öröm nézni és öröm részesévé lenni - legalábbis a nézőtér sötétjében.

Mihai Mădescu semleges, ferde síkok labirintusszerűen összekapcsolt sorozatát helyezi a színpadra díszlet gyanánt. A szürke, hátulról átvilágítható falak mögött kisebb-nagyobb ikonokon orosz szentek titokzatos, megnyugtató szépséget sugárzó arcvonásai ragyognak fel időről időre. A falakon meglepő helyeken ajtó- és ablaknyílások. Szükség is van ezekre: megannyi első osztályú búvóhely hallgatózásra és leskelődésre. A seszínű, kiábrándító háttér előtt szinte világítanak Maria Miu részletgazdag, Gogol korához hű, nem mellesleg csodaszép jelmezei - gondolok itt a szertartást celebráló pap öltözékére vagy a házasságszerzőnő jellemábrázoló ruhájára.

Andreea Bibiri, Razvan Vasilescu és Cornel Scripcaru

Nem csak a ruhák, a bennük sürgő-forgó színészek is kiragyognak a monokróm háttérből. Kordonszkijnak sikerült megtalálnia a tökéletes egyensúlyt a torz vonásokkal elrajzolt karikatúra és a mikrorealista jellemábrázolás között. Ilyen szempontból nincsenek főszereplők és epizodisták: mindenki protagonista, hiszen az őt körülvevő mikrovilágot, a többiekkel fenntartott viszonyrendszerét bámulatos megjelenítő erővel képviseli és illusztrálja. Nem látványos, teátrális (és ettől hamis) gesztusokra kell itt gondolnunk. Fjokla Ivanovna (Mariana Mihuţ) valódi házasságszerző gép: mire kidobják az ajtón, már vissza is mászik az ablakon. Köztiszteletben álló intézmény, erőszakos, ám lelkiismeretes nőszemély, aki hiúsági problémát csinál abból, ha nem tud tető alá hozni egy esküvőt. Egyszerű barátból vetélytársává válik Kocskarjov: Răzvan Vasilescu túlmozgásos, túl hangos, fárasztóan idegesítő karakter. Az a típus, akire jobb ráhagyni a dolgokat, úgy hamarabb szabadul az ember - akár egy nem kívánt házasság árán is. Podkoljoszin, a megházasítani kívánt udvari tanácsos Oblomov-hasonmás: Cornel Scripcarut figyelve elképzelhetetlen, hogy ezt a hiú és öntelt, csetlő-botló figurát bármi is érdekelné az alváson kívül. Az ifjú feleségjelölt, Agafja (Andreea Bibiri) törékeny, bűbájos teremtés, aki, hogy a kérőknek tessék, rongyokkal tömi ki blúzát - mellbőségét növelendő. Szívszorító látvány, ahogy a csillogón megterített lakodalmi asztal mögött magába roskadva egy dalt kezd énekelni oroszul, miután rájön, hogy reménybeli férje megszökött. Nagynénje (Irina Petrescu) rezzenéstelen arcán látni, hogy őt már nemigen lepheti meg bármi ebben az életben. Az öt kérő bravúros kabinetalakításokat hoz, megannyi miniatűr portré. Személyükben a férfinem színe-java felvonul, sőt annyian vannak, hogy a második felvonás elején komplett kamarazenekart tudnak kiállítani. Miközben az eddig felsoroltak az érzelmeket teljesen kizáró presztízskérdést csinálnak a lánykérésből, Dunyaska és Sztyepan, a két szolgáló észrevétlenül kerül közel egymáshoz. Szerelmük nem didaktikus tanulságféle, moralizáló ellenpélda, hiszen Ana Ioana Macaria és Şerban Pavlu az egészbe jól illeszkedő, apró és esetlen gesztusokkal teremti meg a színen egy valódi szerelem születésének történetét.

A bukaresti Bulandra Színház előadása, amely a Budapesti Őszi Fesztivál keretében a Katona József Színházban volt látható, attól nagyszerű, hogy a filigrán ötletek megkérdőjelezhetetlen módon, szándékosan lelassított, mégsem unalmas tempóban kapaszkodnak össze egymással. A történet és a karakterek iránti odaadó figyelemből, gyengéd szeretetből építkező kiváló produkció.

JÁSZAY TAMÁS

 

NKA csak logo egyszines

1