Trafó

AMilan után egy újabb, fiatal táncosra írt szóló Frenák Páltól, a Tra-ce. Alig akad koreográfus, aki ennyire ösztönösen és pironkodás nélkül gyûrné bele önmagát, rejtett titkait egy másik táncos testébe. Egyes alkotók a színészre írják a szerepet. Koreográfusok a táncosra. Frenáktól ez oly távol áll, mint Makó Jeruzsálemtõl. Õ önmagára ír - amit speciel más táncol el. Szólóira ez módfelett igaz. Akik a szerencsés kiválasztás folytán társai ennek a szigorúan önmegvalósító-önfeltáró expedíciónak, rendkívül nyitott, befogadó, kiváló technikával és fizikai adottságokkal bíró mûvészek. Tudni, hogy estérõl estére nem õk maguk meztelenednek le (többnyire képletesen) elõttünk a színpadon, hanem az, akit végeredményben nem is látunk: Frenák, a koreográfus. Õ van most is Várnagy Kristófban.

A legfőbb kérdés persze az, képes-e a táncos - most éppenséggel Várnagy - a koreográfus által megélt, felélt és "kiköpni" kész töredéket (Simone Weil szavaival, "ami személyes, és ami szent") önmagán átúsztatva hitelessé formálni a színpadon. Nem csak hitelesen megformálni, mert ez kevesebbet takar. Hiszen Várnagy is, mint Újvári Milán, a tavaszi bemutató kiszemeltje, szinte gyerekfejjel megy neki az egyszemélyes feladatnak. És noha elsősorban technikai kihívást jelent ez a számukra, azért mégiscsak egy sokat megélt öreg róka hangján kell megszólalniuk, aki kor szerint akár az apjuk is lehetne. Ha Frenák ilyen fiatal előadókra bízza magát, akkor ez a föloldhatatlannak tűnő ellenhatás jobbára ott fog vibrálni a produkciókban. Ami az egészet tekintve elsülhet jól is, ezt ne feledjük.

Mindenesetre Újvári Milán tavasszal rendesen iparkodott, hogy megbirkózzék Frenák személyes terhével. Izmai jól bírták a súlyt, fiatal lelke kevésbé. Még éretlennek tűnt egy belső kataklizma mélységeinek megmutatásához. Magas a léc most is, de Várnagy átviszi, és hozza Frenákot. Igaz, neki könnyebb dolga van, mint a társának: a koreográfus jókedvéből találta meg. A Tra-ce ugyanis játékosan üdítő darab, épp csak annyi komolykodással meglöttyintve, hogy ne ragadjon bohózatba, ami Frenák eddigi munkásságát végiggondolva helyre kis meglepetés lenne. Az azért leszűrhető, hogy a Tra-ce nem feltétlenül időtálló mű, sokkal inkább a Budapesti Őszi Fesztiválra realizált rövid rutinmunka, mindazonáltal élvezetes, komikus és szabad. Várnagy Kristóf egész egyszerűen brillírozik benne. Bámulatra méltóan hajlékony és lendületes táncos, csontjai szinte gumiból. Katonás fegyelemmel hajlik a koreográfus keze alá, mégsem szürke, gépies végrehajtó. Arca van, hetyke és kicsattanó fiatalsággal.

fotó - Koncz Zsuzsa

Az előadásnak szokásszerűen nincs felvezetése, csak berobban, mint egy Molotov- koktél. Egy merész irányváltásokkal száguldó görkorcsolyás helyett (Milan) most egy békalábakon caplató fickó alakját kell kihámoznunk a sötétből. Léptei ritmusra, hangosan cuppannak a műanyag táncszőnyegen, ahogy körbe-körbe jár, aztán megáll egy jelzésszerű kifutó végén, és tipikusan frenáki, feszesen gyürkőző mozdulatokkal megkísérel kivetkőzni önmagából. A szuggesztív belépőt humorra élesített, egymásba folyó miniatűr etűdök váltják. A táncos a darab során többször visszatér erre a pástra, ahol a koreográfus mindannyiszor a játékos arcát fordítja felénk. Várnagy hol önmagába gabalyodik, és a nyaka mögött visszanyúlva a saját száját fogja be, a másik kezével pedig megpróbálja letépni a rakoncátlan "támadót", hol bokszmeccset imitál, és megfontolt ütésekkel pofozza a nagy semmit. Rajzfilmfigurákra jellemző, túlgesztikulált hevességgel autót vezet, vagy a szellentését hessegeti széles csapásokkal fenéktájról. Békalábbal népi táncol, tudományosan golfozik, fellegekben repdes.

Frenák persze most is belerondít a nemi szerepekbe. Táncosára egyrészes, mintás női úszódresszt ad, amit - újabb csavarintás - Várnagy a darab elején még legyűrve, fecskeként hord. Később úszószemüveget és úszósapkát vesz fel hozzá, e mögé dugja fanyar reakcióit: menő manó átváltozik. Egyébként e két kiegészítőben valószínűleg újabb Frenáktoposzt köszönthetünk. A Mennono című szólóban használt kellékek visszatértek. Kötél is van, mint mindig, a táncos hintaként ring rajta, onnan szemléli azt a filmbetétet, amit az úszómedencét jelző négyszögre vetítenek a padlón egy víz alatti ketrecben kiutat kereső aranyhalról. Olyan ez, mint egy magasles, és ő bizony magamaga lelki bezártságát látja visszatükröződni alant.

Mintha egy szűk cellaablakon törne át a fény. Bent akkor van esély a túlélésre, ha a verejtékező test minél többet felszippant belőle. A táncos, mint egy képzelet szülte fogoly, hosszú perceken át gyömöszölifúrja be magát a fénysugár szoros útjába - de ez már egy másik elégikus jelenet. És legalább annyira megfoghatatlanul szép, mint az "úszómedencés" monológ, ahol Várnagy végig a földön fekve, összezsugorodó- nyújtózó pózokban (ez nem ám valami kókler úszásimitáció!), az egyesülés szándékával szinte önmaga is "folyékonynyá olvad".

Mesterien bevilágított tér (Tommy Trzaskus), a digitalizált világ jeleit sűrítő zene (Fabrice Planquette), korrekt videotechnika (Nemes Viktor) - mindez Freznák esetében már kötelező. De vajon összejönnek-e a féktelen bohócságok a gondolatébresztgetéssel? Ha akarom, igen, bár az összbenyomás valami megfejthetetlen okból hiányjelet is rögzít. Talán mert Frenák nem ajtóstól jött a házba, amint szokta? És nem borította ránk mindenestül az asztalt, ahogy elvárnánk? Lehet.

Visszafogott volt, olyan úriemberes. Mint aki csak ennyit akart. Slusszpassz.

KRÁLL CSABA

 

NKA csak logo egyszines

1