Budapest Bábszínház

Josef Krofta, a világhírû cseh bábrendezõ sokszor, sokféleképpen megrendezte már Shakespeare többrétegû vígjátékát. A legújabb változat a felszabadult játékosság jegyében született: a rendezõ (Miloslav Klíma dramaturgi közremûködésével) ezúttal megszabadult a mû mélyebbre ásó pszichológiai rétegeitõl és az athéni embervilág tündérré tükrözhetõ királyi párjától. Nem érdekelték az ûzött ifjak párkapcsolati problémái, sem álom és valóság filozófiai megközelítése. Tündérei megelevenedõ márványszobrok, a hatáskörükbe kerülõ emberpárok tehetetlen bábbá válnak, majd emberként ébrednek újra.

Krofta összesen négy bábot használ, a szerelmesek megkettőzésére, Zuboly megússza egy embertestére illesztett szamárfejjel. A bábok és az őket színes ruhában élőben játszó, tündérként fehérben mozgató színészek kapcsolatának filozófiai vonatkozásait boncolgatni értelmetlen és fölösleges. Ez a Szentivánéji álom elsősorban szórakoztató előadás, rengeteg humorral és néhány logikai bukfenccel. Nem tudjuk meg belőle, miért haragszik Titánia Oberonra, sem azt, hogy kicsodák is ezek az athéni fiatalok, és milyen kapcsolatban állnak egymással (nyilván szerelmesek, legalábbis ezt állítják). Három mesterember darabot próbál, de rejtély marad, hogy miért, és milyen alkalomra... Ebben az előadásban nem is fontos. Talán nincs is semmilyen alkalom. Csak játszanak, mert játszani jó, és mert valójában erről szól az egész: a színház csodájáról, a játék öröméről. Már Jaroslav Milfajt díszlete is "színház a színházban": hófehér kerti színpadot látunk, kétoldalt lépcsővel, zenélő nimfák márványszobraival. Ide érkeznek meg a mesteremberek, kiosztani a Pyramus és Thisbe rettentő szomorú történetének szerepeit. Az előadás tehát egy színházi próbával indul és tulajdonképpen a kész produkcióval fejeződik be: Krofta a "színházjátszást" helyezi a középpontba. Itt ugyanis nemcsak a mesteremberek játszanak, hanem mindenki más is.

Semjén Nóra és Kemény István

Az alvó fiatalok báb-alteregóival pajkos tündérek játsszák el az egész szerelmi kavarodást: nem azonosulnak velük, hanem játsszák, sőt túljátsszák őket. Óbégatnak, affektálnak (emberi világ tündérszemmel), közben folyamatosan reflektálva a saját, illetve a többiek tündérszínészi teljesítményére. A Demetriust "szinkronizáló" Kemény Istvánnak különösen jól áll ez a "kint is, bent is" játék: hősszínészi pózból egy pillanat alatt vált át metsző iróniába. A négy fiatalt jelző bábok merevek, nehezen mozdíthatók. Az egyik pár kettétört tandemkerékpáron ül, a másik golfütőtartóból kandikál elő: fejük, karjuk szögletesen mozdul olykor, miközben a tündérek úgy furikáznak velük, mint a gyerekek a kisautóval. Egész történetük nem más, mint könnyed komédia, unatkozó tündérek gonoszkodó, ám valójában tét nélküli játéka: egyetlen célja, hogy minél jobban szórakozzon a néző. A tündérek ugyanis nemcsak a saját örömükre, hanem elsősorban nekünk játszanak. Mint ahogy nekünk játszik Oberon is, ez az öntelt, hiúságában megsértett óvodás. Egyszer a varázshatalmú tündérkirály szerepében tetszeleg, máskor búgó hangú popénekest alakít, de ha azonnali hatást akar elérni, nem riad viszsza az altesti humorral fűszerezett burleszktől sem. Fő attribútuma egy hosszú, hófehér szőrmefallosz, amelyet olykor sálnak, máskor mikrofonnak használ. A főiskolás Gémes Antos pengeélen egyensúlyoz közönségesség és elegancia között: maximálisan kiaknázza a jelmezben rejlő lehetőségeket, de egy pillanatra sem lépi át az ízléshatárt, játéka nem válik otrombasággá. Oberonja, ez a szívvel-lélekkel komédiázó, szeretethiányos pojáca az előadás egyik mozgatórugója.

Ő az, aki megrendezi és eljátssza nekünk a "Titánia megbabonázása" című szcénát, míg segítője, a pajkos Puck (Ellinger Edina) ebben az előadásban - a Zuboly fejére szamárfejet bűvölő magánakciótól eltekintve - inkább csak végrehajtója, nem irányítója a "tündérségeknek".

A vidám tündérszínház Titánia (Radics Rita) ébredésével véget ér. Felébrednek a szerelmesek is, a színpad két oldalára ültetett báb-másukat nézegetik, majd ugyanott folytatják, ahol az álom előtt abbahagyták: golfoznak, bicikliznek, cívódnak, affektálnak. Nem változnak, mint ahogy nem változik Oberon és Titánia sem: összeborulásuk se nem szerelem, se nem szexuális vágy, legfeljebb az utóbbi jelzése - bár ez inkább tűnik a két színész közti "kémia" hiányának, mint rendezői koncepciónak.

Radics Rita és Schneider Jankó

Zuboly, a szájhős műkedvelő is felébred, és letámolyog a lépcsőn: épphogy le nem kési a saját produkcióját. Mert már csak ez van hátra: Pyramus és Thisbe szomorú históriája az izgága Zuboly (Schneider Jankó), a lámpalázas Dudás (Pályi János), és a kétségbeesetten rendező Vackor (Ács Norbert) előadásában. Bumfordi hármasuk a bohóctréfák és a burleszkhumor teljes eszköztárát felvonultatva csetlik- botlik végig az első próbától a premierig vezető rögös úton, hogy a végén megmutathassák, mit tudnak. Mi, nézők, pedig nevetünk, kacagunk, röhögünk, mert halálosan komolyan csinálják. Valódi szerelmet próbálnak játszani valódi tragédiával egy olyan előadásban, ahol a szerelem, bár az egyik leggyakrabban emlegetett szó, nagyon-nagyon távol áll a szereplők valódi viszonyaitól.

Pyramus és Thisbe belehal a szerelembe, mi pedig szívből röhögünk rajtuk, mert ez is csak színház, "álom, semmiség". Ezúttal könnyű, játékos, pihentető álom: el is száll, amint felébredünk.

GIMESI DÓRA

 

NKA csak logo egyszines

1