Holdvilág Kamaraszínház

Az ezredik éjszaka - a mese éjszakája. Az Életet megszólító, az életért szót emelõ meséé. De a Holdvilág Kamaraszínház színpadán ezúttal nem Seherezádé, hanem Djordje Leboviè - a nemrég elhunyt neves szerb drámaíró - mond mesét. Vagy talán nem is õ. Talán mi magunk álmodjuk ezt a történetet magunkról, magunknak.

Matinéelőadás. Matinéközönség gyülekezik a - hajdani Világ mozi helyén évek óta működő - kis színház előcsarnokában. Ünneplőbe öltöztetett gyerekek kergetőznek otthonosan a folyosón. A felnőttek nemigen szólnak rájuk. Beszélgetnek, nevetgélnek. Mintha mindenki ismerné egymást. Mintha a színházi előcsarnok falait dekoráló színes gyerekrajzok teremtették volna ezt a kicsit kopott, bensőséges világot. És persze ebben a "fordított világban" egészen rendben van az is, hogy a játék nem az előadás kezdetét jelző csengőhanggal, hanem jóval előbb veszi kezdetét. Lebovič csetlő-botló hősei játszani hívnak és gondolkodni.

A nézőtérre boruló sötét közös álomba csal valamennyiünket. A Mesélő (Máté Krisztián) intésére megelevenednek a panoptikumi figurákként felsejlő árnyalakok: a szeleburdi Hep (Tandary Zsuzsanna) és a megfontolt Hap (Haik Viktória). Ketten vannak? Vagy négyen? Hiszen a háttérben jól látható, hogy magzati pózba dermedve ott szunnyad - mintegy kagylóba zárva - mindkettejük gyermeki énje: a kicsi Hep (Balatoni Dóri) és a kicsi Hap (Richolm Orsi). Néma szereplőkként ők is fontos részesei lesznek a történésnek: emlékekkel csalogatják, kalandra csábítják, reménynyel hitegetik, ösztönzik és gúnyolják "az emberélet útjának felén" sötétlő erdőbe jutott hősöket. Akik számára - mellesleg - nem jelent különösebb megrázkódtatást Dante mitikus erdeje. Ami végtére is érthető, hiszen hamarosan kiderül, hogy az elmúlt húsz esztendő során minden héten egyszer - menetrendszerűen - át kellett vágniuk e rengetegen. Lebovič bagatellizálná a kalandot? Egyszerűen kitágítja a mese határait. Ideiglenesen áthelyezi a mesét a valóságba.

A gyermek Hep (Balatoni Dóri) és a kicsi Hap (Richolm Orsi)

Hep és Hap, a két suta, nemtelen és kortalan jó barát húsz éve morzsolják közösen megszokott mederben folydogáló életük apró örömeit és bánatait. Mint mindenki, titkon ők is a nagy pillanatra várnak, amely kiemeli őket ismerős, biztonságos, unalmasnak vélt világukból. Csodára, mely célt, lendületet és távlatot ad létezésüknek, és majd nagybetűkkel írja be nevüket ama bizonyos Legfőbb Könyvbe. S lám, Hap kitartóan ismételgetett kérése ezen a mesebeli, ezredik éjszakán meghallgatásra talál.

A Varázsló (aki nem más, mint a Mesélő!) egyetlen nemes cselekedet képzeletbeli véghezvitele árán kész teljesíteni Hap kívánságát.

Igen ám, de megtalálni az egyetlen és legfontosabb célt, a legigazabb és legtökéletesebb megoldást - ez meghaladja mesebeli hősünk képességeit. S úgy tűnik, a megfontolt, tömzsi Hap nincs egyedül e korántsem mesei dilemmával. Nem akar hibázni, nem akarja elkapkodni a döntést, jóllehet csak egyetlen éjszaka áll a rendelkezésére, s élete a tét. Végül csaknem rajtaveszt, s csodás megmenekülése nem csak számára szolgál bölcs tanulsággal. Hap próbatétellel kikövetelt jutalma: az Élet maga. A folytatható és folytatni kívánt Élet, apróbb-nagyobb örömeivel, fárasztó és boldogító rítusaival és szertartásaival. Lebovič úgy véli, az egyetlen üdvözítő tett illúzió. De a legigazabb nemes cselekedettel felér a legparányibb nemtelen cselekedet tagadása. Az író nem akarja meghökkenteni, megbotránkoztatni, átértékelni és átértékeltetni velünk a világ dolgait. Igaz, szórakoztatni se akar. Egyszerű alapkérdéseket tesz fel. S mi, gyerekek és felnőttek, ámulva ülünk a nézőtéren. Ennyi? Bonyolult konfliktushoz, pergő cselekményhez, meghökkentő fordulatokhoz szoktatott szemünk és agyunk izgatottan keresi az egyszerű képlet mögötti rejtett összefüggéseket. Aki ezen a ponton csalódottan hátradől, az kimarad a játékból. Az Ezredik éjszaka katarzisa ugyanis - a hagyományos színpadi játék tradícióira fittyet hányva -, nem csupán a megszokott találkozási pontokon működik. Ez a katarzis folyamatos.

Nem először tapasztalom ezt a fajta katarzist a Holdvilág Kamaraszínházban. A közös játék funkcióját átértékelő, korokat és szerzőket összekötő, igényes előadások sora vall évek óta ugyanarról. Nem kis része van ebben a társulat vezetőjének, Koltai Juditnak, aki jelen esetben az előadás rendezőjeként és látványtervezőjeként, mozgásszínházi hagyományaikhoz híven teremt átélhető, varázslatos látványt a színpadon. A mozdulatok, gesztusok, a szereplők testbeszéde a szöveggel egyenrangú, fontos, szerves összetevői az előadásnak. A világítás, a hanghatások, a darabért és a darabról szóló zene (Dagda együttes), s utoljára, de nem utolsósorban az ihletett színészi játék igazi élmény felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt.

Zárszóként ide kívánkozik a színháznak a 2006/2007-es évadra szóló, Karinthytól kölcsönzött jelmondata, mely így hangzik: "Újrakezdeni mindent, mindig, az illúziók és káprázatok ezerszer ledöntött légvárát fölépíteni ezeregyedszer - hát nem ennyi az egész?"

Talán ennyi...

KELLER ZSUZSA

 

NKA csak logo egyszines

1