Korántsem ismétlés, hanem az egyértelmûen lelkesen fogadott tavalyi kezdeményezés organikusan fejlõdõ folytatása. A tendencia nem változott, ám a kínálat jelentõsen bõvült a koncerteket illetõen. A kísérõ rendezvényekhez is mindkét évben megtalálták az utat az érdeklõdõk: a szûk szakma a zenetudományi elõadásokhoz, a nagyközönség a kiállításhoz.

Az idei Ősbemutatók című nyitókoncertre (szeptember 7.) öt zeneszerző kapott felkérést, másnap rangos vendégzenekar lépett fel: Mariss Jansons vezényletével az amszterdami Concertgebouw, majd két alkalommal ugyanazt a műsort játszotta el a rezidens, a Budapesti Fesztiválzenekar. Az érdem az együttes művészeti vezetőjéé, és a Magyar Mahler Társaság életre hívójáé: Fischer Iváné.

Nem túlzás azt állítani: telt házat vonzott valamennyi program. Kiválasztottnak érezhetik magukat, akik mindhármat hallhatták.

A Concertgebouw Zenekar felvételeit időről időre hallhatjuk rádióműsorokban is. A név változatlan, jóllehet fennállása centenáriuma (1988) óta a "Királyi Zenekar" cím is megilleti. Játékuk színvonala változatlan, sőt, az interpretációjuk hagyományőrző, mert hosszú időn keresztül mindig egyazon vezető karmester irányításával dolgoztak. Mégis - vagy talán épp ezért - megkülönböztetett élmény élőben hallani a felvételekről ismert együttest. Nem gyanakvásból, hiszen nyilvánvaló: a varázslatos interpretáció aligha a technikai trükkök eredményeként jött létre.

Mariss Jansons vezényletével egészen különleges hangzás töltötte be a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. A műsor kezdő száma talán gesztus: Beethoven Egmont-nyitánya hazánkban afféle "in memoriam 56", kiváltképp aktuális volt az évforduló közeledtével. Az idén 80 esztendős Hans Werner Henze kompozíciójának (Sebastian im Traum) magyarországi bemutatója a nyitókoncertre rímelt, majd Mahler I. szimfóniájának négytételes verziója szerepelt a második részben. A monumentális vonóskar hangzása lenyűgöző, elsősorban annak a tónusnak köszönhetően, amelynek hallatán "zenekari kultúrát" szokás emlegetni. Ünnep volt a koncert, az első hangtól az utolsóig, beleszámítva a ráadásokat is. Titkokat keresni meddő fáradozás, legfeljebb apró sajátosságokat figyelhetett meg, aki jól rálátott a zenekarra: szokatlan a fafúvósok elhelyezkedése, amennyiben a fuvolák mögött a fagottok, a klarinétok pedig az oboák mögött foglaltak helyet. Jansons irányítása elegánsan lényegre törő; a kidolgozott produkciók nem igényelnek aktuális instrukciókat - mégis, érződik az állandó-éber jelenlét, mert semmit nem bíz a megszokásra vagy a rutinra.

A harmadik est meglepetés-ajándéka Mahler vendégjátéka volt; gépzongorafelvételek jóvoltából hallhattuk rekonstruált játékát. Alig hittünk a fülünknek, amikor - évszázadnyi távlatból - zongorán hallhattuk a dús felrakású zenekari anyagokat. Nem kis feladat lehetett Frankó Tünde számára a komponista zongorakíséretével énekelni. Aki jelen volt, soha többé nem tudja úgy hallgatni a IV. szimfónia dal-fináléját, mint korábban... Mahler játékát négy gépzongoratekercs őrzi - két tétel csendült fel Hans Schmitz "előtét"-gépzongoráján. Érdekes volt eljátszani a gondolattal: milyen lenne az utóbbi idők zeneirodalma, ha minden szerző azt (és csak azt) írná le, amit ténylegesen hall - s ha azt (csak azt) vetné papírra, amit maga is meg tud szólaltatni...

Szaladt az idő - akármeddig elhallgattuk volna a "szellemzongoristát" - de jött a monumentális V. (cisz-moll) szimfónia! Tény: öttételes, mintegy 70 percnyi. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy időérzékelésünk rendkívül képlékeny, mert e kompozícióval, ebben a Fischer Iván varázsolta előadásban korántsem tűnt soknak, hosszúnak. Olyannyira sajátja a mahleri muzsika, hogy a hallgató boldogan rábízhatja magát, vezesse a szólamok, témák-dallamok dzsungelében, az emberi érzésvilág labirintusában. Hihetetlen empátiával kelti életre a hangulatok polifóniáját, s éppen ezért a sokszoros rétegezettség sohasem kelt kaotikus hatást a zene bármely szintjén, hanem a szinte feltérképezhetetlen bőség gazdagságának örömével tölt el. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az előadást, a nyitótétel kezdetén felötlött jelző tűnik mindvégig találónak: felkavaró. Minden pillanat katarzis közeli. Olyan ez a zene, mint Rilke rózsája, boncolgatással nem jutunk közelebb a lényegéhez. Ilyenkor elnémulnak a kritika konkretizáló szavai, és átadják helyüket a néha közhelygyanús megállapításnak: ezt hallgatni, hallani kell. Szívesen rábólintunk: bizony, a Budapesti Fesztiválzenekar - világklasszis.

Fischer Iván remélhetőleg összkiadást készít Mahler szimfóniáiból. Nem azért, mert nincs elég interpretáció a nemzetközi hanglemezpiacon, s nem is azért, hogy még egy sorozat álljon rendelkezésre öszszehasonlító interpretációanalízisekhez. Inkább annak dokumentálására, hogy az élő előadás atmoszférája (pontosabban az, amit általában a hangversenyeken érzünk) képes "átjönni" a felvételen.

Jó időzítéssel, az idén is jelent meg újdonság a Mahler Ünnep idején: a II. (Feltámadás) szimfónia, Birgit Remmert és Lisa Milne szólójával, a Magyar Rádió Énekkara közreműködésével. Ott is ugyanez a hangvarázs. Elemezgető boncolásnál tanulságosabb lehet a partitúrával történő zenehallgatás tapasztalata: vannak olyan előadások, amelyek azt az érzetet keltik, hogy a hallgatásuk során urtext-kiadványban rekonstruálni lehetne azt a kottaképet, amelyből játszottak, míg máskor épp fordítva történik: "megvilágosodik" megannyi instrukció értelme. Ez utóbbi igaz Fischer Iván felvételei, így az új album esetében is.

A végére hagytam, mert a legnagyobb horderejűnek tartom, a nyitókoncertet, ahol Mahler a-moll zongoranégyes-tétele után öt magyar szerző műve következett. "Mintavételezési" szándékkal sem lehetett volna találóbban kiválasztani öt különböző karaktert! A felkérők gesztusa, hogy nem "Mahlerrel kapcsolatos" darabokat kérnek - viszont némely szerzőé éppen az, hogy az ősbemutató környezetének figyelembevételével komponált.

Matthias Kadar számára a széles körű megismerés lehetősége kínálkozott. Tárogatóversenyének szólistája, Kiss Gy. László formátumát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a tapsot követően azonnal altszaxofonnal a kezében foglalt helyet a pódiumon.

Méltó volt a kiválasztásra Gyöngyösi Levente, aki nem sokkal operája bemutatása után ismét az érdeklődés reflektorfényébe került. Baritonszólóra és kamaraegyüttesre írt, személyes hangvételű darabja esetében megint feléledt a fesztiválzenekari koncertek régi tapasztalata: az énekes közreműködők/ szólisták teljesítménye csak kivételes esetekben méltó a hangszeresekéhez.

Orbán György kórusművei olyannyira népszerűek, hogy az utóbbi évtizedekben mindinkább vokális kompozíciókkal gyarapítja életművét. E felkérés nélkül valószínűleg nem született volna meg vonószenekarra a Canto di Primavera. A szöveg nélküli kifejezési lehetőség hatására módosul Orbán zenéje, más típusú szálakból kell készíteni a "varrottast". Háttérbe szorul a ritmikus elem, ám feltűnő a táncos lejtések gyakorisága. A folyamatok továbbvezetéséről más eszközök gondoskodnak, melyeknek köszönhetően szinte nincsen nehézkedési pontja a darabnak. Más természetűek a kontúrok, így a dallamanyagon belül a tematikus fordulatok csak reliefszerűen emelkednek ki.

Vajda János sok műfajú életművében egyedi kompozíciónak számít a zongorára, fúvósokra és nagybőgőre szánt Rapszódia, amely műfajával, formájával, hangszerelésével és anyagkezelésével egyaránt a szerzőnek a múlt nagy mestereihez való tudatos kötődéseiről árulkodik, ugyanakkor invenciózus, ízig-vérig aktuális játszani- és hallgatnivalót kínál.

Ad nominem Mahler - ezt a címet adta új művének Láng István. A par excellence zenekari komponista számol a kamarazenekar játékosainak szólista-rangjával. Az eredmény: első hallásra értékként regisztrálható darab, amely bővelkedik újszerű hangzásokban anélkül, hogy azokat öncélúan alkalmazná. Néha azon elmélkedünk, hogy egy-egy oeuvre-ön belül nehéz lenne elhelyezni valamely darabot - ezúttal arra mutathatunk rá, hogy a szimfonikus gondolkodás megannyi tapasztalata biztosítja az aranyfedezetet. Ez a hangzáskép aligha születhetett volna meg a 7 szimfónia és további nagyzenekari darabok előzményei nélkül.

A felkérés és az ősbemutató ünnepi kerete megkülönböztetett figyelmet biztosított az újdonságoknak. A Budapesti Fesztiválzenekar komolyan vette a bemutatás felelősségét, és korántsem valami "missziót" teljesített. Jó szívvel tanulta meg és átélten adta elő a műveket, amelyek így akadályok nélkül jutottak el a hallgatósághoz. Az igazi haszon és nyereség az lenne, ha továbbra is műsoron tartanák e kompozíciókat (általánosabban: mind több mai magyar művet).

Hiszen a külföldön is elismert magyar együttes képes lenne ráirányítani a figyelmet olyan hazai zenei értékekre, amelyek más módon aligha kerülhetnének ki a nagyvilágba. Ezt nevezhetnénk, a szó legjobb értelmében, missziónak.

Felismerve és nagyra becsülve az eddigi teljesítményeket, várjuk a Budapesti Mahler Ünnepek folytatását.

FITTLER KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1