A hatvanas években virágzott amatõrszínházi mozgalom legendája erõsen él még most is a szakmai köztudatban, a mai annál kevésbé. Az alternatív színházi törekvések, némi fogalmi zûrzavart keltve, valahogy háttérbe szorították. Kezdetben a figyelemre méltó vagy éppen jelentõs amatõrszínházi elõadásokat nevezték (vagy õk magukat?) alternatívnak, amolyan eufemizmusként, az amatõr fogalma ugyanis a közbeszédben (a szakmaiban is) nemritkán a dilettáns szinonimája, amelynek ellentétpárja a profi, vagyis professzionális.
Valójában a fogalmi tisztázatlanság kétségtelenül létező dilemmáját feloldani nem oly nehéz, mint amilyennek látszik, csupán a kategorizálás szenvedélyét kell némileg visszafogni. Az amatőr helyett a műkedvelő terminust használva például nehéz ellentétpárt találni. Ha a professzionálist tekintjük annak, ezzel egyszersmind azt is állítjuk, hogy a profi színházcsináló - szemben a műkedvelővel - nem kedveli a művet. Mert bármily furcsán hangzik is ekként lefordítva, a műkedvelő fogalma mégiscsak valami olyasmit takar, hogy az illető kedvtelésből űzi azt, amit. Márpedig ez jó esetben minden művészi produktum létrehozójáról feltételezhető. Az ellentétpárokat tán jobb is mellőzni, s inkább az előadás létrehozásának célja felől közelítve megragadni az alternatív és amatőr avagy műkedvelő - de nevezik öntevékenynek is - színház különbségét. A döntő úgy hiszem az, hogy az ellenállhatatlan közlésés kifejezésvágynak, tehát a közönségre gyakorolt hatás elérésének van-e primátusa a munkában, vagy inkább a játszók (s a nézők) közössége adja az alkalmat és egyben a célt a színházcsináláshoz. A határok persze így is nehezen meghúzhatók. Kiváló hivatkozási alapot kínált ehhez a Kaleidoszkóp Versfesztivál keretében október elején megrendezett Magyar Művek Szemléje, a Magyar Szín-Játékos Szövetség által szervezett találkozó, amely e szféra ma is létező, markáns voltát, erejét, rendkívüli sokszínűségét demonstrálta meggyőzően.
A műkedvelés tüneményes példája volt a tiszaszentimrei Játékos Játszók (már a nevük is csupa öröm) előadása, A királyné kedvence című produkció. A társulat érdekessége, hogy nők játsszák a nadrágszerepeket is, s a legfiatalabb szereplő is jó ötvenes, a derékhad azonban hetven- nyolcvan éves. Mivel ritkán játsszák az előadást, csupán a maguk és szűkebb pátriájuk örömére, egy-egy meghívásnak eleget téve, s csak alkalmanként a mostanihoz hasonló fesztiválokon, súlyos szöveggondok mutatkoztak, és mégis, csak úgy sütött a játékból a színház megtartó ereje. Az az elementáris életöröm és játékos kedv, amiért érdemes lenni.
A műkedvelő társulatok vonzó sajátossága, hogy bennük a különböző generációk nemhogy békésen megférnek egymással, de példaértékűen dolgoznak, játszanak együtt. A hajdúnánási NaNá Színház Hajdú rege című előadása az ilyen közösségteremtő együttműködés igen szép példája. A hajdúság letelepedésének történetét feldolgozó, Marth Ildikó írta és rendezte játék helyi értéke nyilvánvaló: saját közegében minden előadás ünnep, a hajdúsági közösségek múltjukkal való találkozásának s e múlt megőrzésének, továbbadásának ünnepe. A játék pátosza azonban a dramaturgiai hiányosságok s az alakítások egyenetlensége ellenére nem hagyja érintetlenül a kívülálló nézőt sem; az összetartozás-érzés magával sodorja a kívülálló nézőt Budapesten, a Merlin Színházban is, a politikai széthúzás havában különösen.
Ugyancsak ifjak és "vének" szemlátomást harmonikusan együttdolgozó csoportja, a szombathelyi Ferrum Színpad adta elő Zalán Tibor Ne lőj a fecskére! című darabját, ám itt a hangsúly a játszók közösségéről már érezhetően átkerült a mű interpretációjára, s nagyjából az is érzékelhető, ki az, aki közlésvágyát a Színművészeti Egyetemen tovább képezve magát próbálja majd kiteljesíteni.
A diákszínpadok közül két kitűnő előadással találkozhatott a Magyar Művek Szemléjének közönsége (amely fesztivál egyébként minősítő, ami azt jelenti, hogy a felkért zsűri arany, ezüst és bronz minősítést adhat a produkcióknak). A kecskeméti Délibáb nevű középiskolás csoport Weöres Sándor Psychéjét dolgozta fel. A tizenéves lányok s az egyetlen fiú szemérmes- szemérmetlen őszintesége lenyűgöző hitelességgel vall a férfi-nő kapcsolattal való ismerkedésről - a rendkívül ízléses játék erotikus kisugárzása a maga természetességében cseppet sem zavarba ejtő. A fiatal néző a játszókkal együtt, felszabadultan szembesül saját érzékeivel, vágyaival, gondolataival, az idősebb pedig megfiatalodva csodálkozik rá egykori önmagára. A másik, ugyancsak arany minősítést kapott diákelőadást pozsonyi magyar egyetemisták hozták létre. Az Ember embernek farkasa című Forgách András-darab közösen létrehozott interpretációja mindenekelőtt szellemes ötleteivel, egyszerű megoldásaival, s a megszólalások tisztaságával hat. Szinte a semmiből, egy pamlagból és néhány dobozból, ládából pillanatok alatt teremtenek helyszínt, s váltanak gyorsan, snittszerűen. A gesztusok rendkívüli találékonysággal reflektálnak olykor a szövegre. "Észre sem vettem, elmúlik az élet" - mondja az egyik szereplő, s "Ez fáj" - szisszen fel mindjárt, mert az őt fésülő partner meghúzta a haját. A pátoszt ekként az irónia oldja, a játszók személyisége, erős jelenléte mégis folyamatos feszültséget képes teremteni.
Ugyancsak egyetemisták, a veszprémi Feleselők vitték színre Szilágyi Andor A bárány megkísértése című darabját, amely a borbélyhoz záróra előtt bevetődő, még jelentéktelen, kissé gátlásos kisemberben a majdani Führerré válás lehetőségét mutatja meg, kitűnő arányérzékkel, félelmetes pontossággal. A gyanútlan borbélyt s a frusztrált, súlyos személyiségzavarral küzdő szobafestőt, a Hitler néven később hatalomra jutó fiatalembert két kitűnő színész: Erdei Gergő és Ács Tamás játssza. Előbbi a borbélyüzlet fölötti lakásból időnként csőpostán leszóló édesanyjának természetesen nem hallható megszólalásait is képes a reflexiói által megérzékíteni, utóbbi pedig pusztán a tekintetében képes felvillantani a jelentéktelen külső mögött megbúvó világpusztító ambíciókat. Kitűnő kettős az övék. A tükörben - amely ha volna, a doboz negyedik, láthatatlan falán, vagyis a nézőtér felől mutatná képmásukat - úgy gusztálják a fodrászolás eredményét, s próbálgatják rendkívül szellemes megoldással Wolfi arcához a bajusztípusokat (az oly ismertté lett Hitler-bajuszt is), hogy a nézőtér felé meredő tekintetük csak önnön tükörképüket látja, a nézőével nem találkozik. Színészi bravúr és hátborzongató hatás - ez lehet az előadás summázata, ha eltekintünk a dramaturgiailag teljesen fölösleges, és színészileg is problematikusan megoldott keretjátéktól.
A rendkívül széles színskálán megvan a maga tisztes helye a repertoárt játszó körmendi Kastélyszínháznak, amely "állandó" társulattól láttunk már sikerültebb produkciót ennél a mostani Oszlopos Simeonnál, a Vinczénét játszó Simon Mária azonban így is figyelemre méltó színészi teljesítményt nyújt.
És megmutatkoztak ezen a fesztiválon olyan tehetségek is, mint például a zalaszentgróti Garabonciás Színpad egyszemélyes Petőfi-interpretációjában, A helység kalapácsában Fegyverneky Levente, akiknek útja minden bizonnyal a hivatásos színjátszás felé visz. Még akkor is, ha adott esetben mindenekelőtt a tetszeni akarás dominált, az előadó tobzódott a játék örömében, megmutatva, megszólaltatva, karakterizálva mindent és mindenkit, akiről-amiről beszélt, még a tenyerén fölhorzsolódott bőrt is. Amíg a néző számára ez nem terhes, addig nincs baj, az idő s a tapasztalás majd lekoptatja remélhetőleg a felesleget.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
