Deutsches Theater

Acímben feltett, látszólag egyszerû kérdésre kétezer év óta lehetetlenség kielégítõ választ adni. Amikor Margit a széptevést kitartóan mûvelõ Faustnak szegezi e néhány szót, az profi szónoklattal felel. A retorikai kurzusokon kötelezõ olvasmánynak bátran kiadható beszéd velejét elsõre nem könnyû felfogni. Némán tûnõdünk a kétfenekû szpícset hallgatva: most akkor széna vagy szalma? A testben-lélekben egyaránt feltüzelt Margit sem tud mit kezdeni a furmányos, a korszerû panteisztikus vallásosságot sugalló válasszal, így kételkedve, hogy valóban jól értett- e mindent, újra rákérdez.

Michael Thalheimer, mifelénk három évvel ezelőtti Liliomja óta némelyek által botrányosnak kikiáltott német rendező színpadán Faust nem adhat mást, csak mi lényege: válaszát szóról szóra elismétli. Újra meg újra, vagy fél tucatszor. Ugyanazt persze nem ugyanúgy mondja. Nem csak azért, hogy mindez ne hangozzék szimplán. Hanem hogy Margit végre megértse: mindenre hajlandó érte (no meg hogy végre abbamaradjon a nyaggatás). Mondja először józan középhangon, majd elismétli türelmes lassúsággal. Csöpögteti negédesen, aztán elgügyögi, mint egy ostoba kölyöknek, később izzó dühvel köpködi-hörgi a fennkölt szavakat, végső kétségbeesésében tán még el is mutogatja a pár tucat sort. Mondani sem kell, teljesítménye meggyőzi a gyanakvó Margitot. Ahogy Thalheimernek és csapatának a teljesítménye is meggyőz minket. Szűk két órában nem egyszerűen lenyomják a torkunkon a Goethe megírta módon alighanem eljátszhatatlan, vagy politikailag korrektül fogalmazva: nehéz német emberiségkölteményt, hanem felfedezőivé, (újra)olvasóivá avatják a nézőt. A rendezőnek és Oliver Reese dramaturgnak a szövegen végzett munkája egyszerre virtuóz és életveszélyes teljesítmény. A tragédia első részében hoszszabb- rövidebb időre feltűnő egész sereg szereplőt, tucatnyi helyszínt, fölös történetszálacskák garmadáját, előjátékot és égi prológot mind törlik a rendezői példányból. Thalheimer az egész, olvasót-színházcsinálót oly sokszor elrettentő monumentális konstrukciót (illetve annak a lelkiismeretesen kipreparált, újrarajzolt körvonalait) mindössze hét színész vállára helyezi. A radikális döntést látványosan igazolja az eredmény: a nagy formátumú színpadi egyéniségek szuggesztív erőteret képesek létrehozni, és ami fontosabb, működtetni az előadás időtartama alatt.

Talán nem kövez meg érte senki, nem tudok szabadulni a gondolattól: ez az "új" Faust kortárs német dráma lett Thalheimer kezében. A Faust az lehet a németeknek, ami nekünk Madách Tragédiája. Szakrális szövegtenger, szcenikailag gyakorlatilag kezelhetetlen mennyiségben, amelyhez csak nagy ritkán mer nyúlni egy-egy karakteres rendezőegyéniség. (Úgy hiszem, hogy pusztán tekintélytiszteletből nem érdemes egyiket sem műsorra tűzni. Csakis akkor, ha a színházcsináló a kifejezés olthatatlan kényszerét érzi-tudja magában.) A Deutsches Theater előadása mintha egyetlen fűszálat emelne fel és nézegetne elgondolkodva a Goethe által gondozott buja mezőn. Margit bármi áron történő meghódítása növekszik központi, egyedüli kérdéssé ebben a változatban. Amitől igazán nagyszerű a dolog: a világdráma ennek ellenére mégsem sérül, egyetemessége még nyilvánvalóbb lesz. Olaf Altmann egyszerűségében pontos játéktere, Olaf Freese világításterve tökéletesen illeszkedik a rendezői elgondoláshoz.

Az előadás első fele gyakorlatilag a proszcéniumon zajlik: Faust és Mefisztó mögött óriási, fekete szelvényekből épült henger forog komótosan körbe-körbe. Ha már Madáchot említettem, ekkor mintha a rideg űrben látnánk lebegni a hősöket. Az alig érzékelhető - színészi és színpadtechnikai - mozgások, az emelkedett goethei szöveg zanzájának józan, minden pátosztól megfosztott előadásmódja hipnotikus hatású. És amikor már mindez tovább nem fokozható, a szelvények mögött fény gyúl, eddig láthatatlan réseket fedve fel. A fény lassan elvakít, a Deep Purple belopakodó, majd egyre hangosabban szóló Child in Time-ja végül dobhártyát szaggató hangerőn szól. Utazunk. Majd hirtelen megérkezünk. Margit hálószobája lesz a következő, s a zárlatig egyetlen evilági helyszín. A feltáruló óriási kör közepén gondosan megvetett ágy ragyog: az ágynemű anyagának meg a fényeknek is köszönhetően szinte égeti a szemet. A fekete hasábok a magasban folytatódnak. Az ágy fölöttmögött, elérhetetlen távolságban kereszt kezd világítani. (A feszület majd a derekánál "kettétörik" Margit halálának pillanatában. Aprócska színpadi jel: a forgó néhány centit elmozdul - s máris egy világrend, egy/az egész élet omlik porrá szemünk előtt.) Ahogy a szöveg, a díszlet sem beszél mellé: megelégszik a lényeg leglényegével.

Szemmel láthatóan szigorú a szerkezet, az összhatás mégsem rideg. Ez köszönhető egyfelől a színészek színpadi erejének, másfelől a produkciót átható hol finom, hol kegyetlen iróniának. A játszók egytől egyig kiválóak: letisztult, gondolkodó és gondolkodtató, a textust szüntelen értelmező dikciójuknak köszönhetően az évszázados szöveg új élettel telik meg. Faust Ingo Hülsmann tolmácsolásában szép és hibátlan emberpéldány. Magányos és esendő, s közben mégis csodálni való. Azért, mert olyan, mint mi. És azért, mert mi sosem lehetünk olyanok, mint ő. Tűhegyes minden mozdulata és roppant energiákat sugároz mozdulatlansága. Világos, hogy joga van, sőt valójában egyetlen lehetősége leszámolni a tudományok mindegyikével. Sven Lehmann Mefisztója gyakorlati szakember. Épp ettől lesz ördögi a Faustnál legalább másfél fejjel alacsonyabb, alattomos figura. Elsőre tán izgágának tűnik, valójában inkább kéjenc ragadozó, aki szeret játszadozni áldozatával, mielőtt elpusztítja (például amikor Horst Lebinsky túlkoros Tanítványával hosszan elcseveg, Faustnak kiadva magát). Annika Kuhl háztartásbelinek öltöztetett Margitja jámbor, szánni való teremtés (Michaela Barth jelmeze, mint a többi esetben, itt is szigorúan funkcionális, ettől hatásos). Faust később óvatosan betakargatja szerelmesét, majd néhány másodperc múlva tökéletes átváltozás döbbent szemtanúi leszünk. Margit elmázolt szemfestékkel, ügyetlenül szétkent rúzzsal mászik elő a párnák közül: a látvány megrendítő, nem nevetséges. A lány saját közelgő tragédiáját vetíti előre, amikor "csábító" külsőt ölt magára az imádott Férfi előtt. A szomszéd Márta (Isabel Schosing groteszk humorral átitatott alakításában) közönséges nőszemély. A fehérmájú perszóna nem épp megfelelő gardedám a tapasztalatlan Margit számára. Utóbbi a bátyjától sem várhat sokat: fölényes és nagyképű ez a Kill Bill betétdalát fütyörésző fráter (Henning Vogt). Az ő szájából fenyegetőbbek a Margitot megátkozó mondatok is.

A jellemek megformálása, a szövegkezelés, a színpadtechnika használata szigorúan visszafogott, s közben mégis látványos. Thalheimer értelmezése büszkén és szándékosan nem világít be a monumentális költemény minden zugába. Amit viszont vállalt, azt várakozásokon felül teljesíti. Hiányérzetem egyetlen kérdésbe sűrűsödik. Mikor láthatjuk Budapesten Thalheimer Faustjának második részét?

JÁSZAY TAMÁS