Egri Gárdonyi Géza Színház
Lassan negyedszázada készült el Bacsó Péter filmje, mely nem kis szenzációt jelentett a maga idejében. Noha a nyolcvanas évek elején a kitelepítés, az internálás, az ötvenes évek kemény diktatúrája már távolról sem számított tabunak, a filmes cenzúra még élt és virult, ráadásul a cenzorok mintha nem értették, vagy legalábbis nem szerették volna a tréfát. Erre látszik utalni, hogy míg a parabolisztikus, komolyabb hangvételû, a rendszert nem is annyira sorok (vagy inkább képkockák) között bíráló filmek kisebb-nagyobb kompromisszumok árán bemutatásra kerültek, addig a hatalmat kinevetõ, kinevettetõ, szatirikus hangvételû alkotások könnyen dobozban találhatták magukat. Gazdag Gyula mai szemmel oly ártatlan filmje, a Bástyasétány 74. majd csak a Te rongyos élet után kerül mozikba, Jeles András kevéssel késõbb készülõ Álombrigádja kénytelen megvárni a rendszerváltást, de alig néhány éve csak annak is, hogy Bacsó legendává nemesedett alkotása, A tanú kikerült a dobozból.
A Te rongyos élet (mely a fentiekkel ellentétben zöld utat kapott) sok vonatkozásban ikerdarabja A tanúnak. Ugyanarról a korról beszél, ugyanabból az alkotói álláspontból, ugyanúgy nem hősök, áldozatok vagy bűnösök, hanem a történelmi forgatagba belekeveredett átlagemberek szemszögéből. De míg A tanú ezen keresztül magát a mechanizmust próbálja megmutatni, élesen stilizáltan, végletesen karikírozva (s a hatalmat képviselő Virág elvtárs talán emlékezetesebb figura is, mint a főszereplő Pelikán elvtárs), addig a Te rongyos élet egy emberi történetre koncentrál. Sziráky Lucy és társai története tragikomédia, ahol az emberi drámának súlya van, szükségképpen a szatíra éle tompul valamelyest. A film legemlékezetesebb, legjobb, s annak idején leginkább felhördülést kiváltó jelenetei azok, amelyekben az egyéni sors töredékei (annak tragikus vagy akár komikus pillanatai) úgy ábrázoltatnak, hogy egyúttal elvont, átvitt értelemben a korra is komikusan vagy éppen ironikusan reflektálnak. Ilyen az a jelenet, amikor Matura százados fürdővel kínálja a meleg vízről már csaknem leszoktatott, könnyű prédának vélt Lucyt, aki azonban a felhevült férfit operettek éneklésére kényszeríti (így énekelt először együtt magyar filmben, ráadásul ruhátlanul, elnyomott és elnyomó), vagy az, amelyben Kiptár tanítót ledarálja a cséplőgép (vagyis az a mechanizmus, melynek maga is része). Noha vannak a filmnek gyengébb pontjai (elnagyolt mellékszereplői, sablonjai, kabaréízű jelenetei), Bacsó Péternek talán ebben az alkotásában sikerült leghatásosabban és legerőteljesebben emberi sorsokon keresztül megragadnia, görbe tükörben ábrázolnia egy történelmi kort.
|
S ez az, ami miatt egyáltalán nem abszurd ötlet színre vinni a Te rongyos életet; ha a történet elmondásának politikai gesztusa vagy egyes jelenetek aktuális pikantériája már nem is érzékelhető, maga a történet működik, a poénok csattannak, Sziráky Lucy sorsa megérinthet, ráadásul a cselekmény linearitása könnyen átvihető színpadra. A kérdés csak az, az alkotók teljesen lemondanak-e arról, hogy elmondjanak valamit a megidézett sorsokon keresztül magáról a korról, a diktatúra természetéről is, s pusztán egy színvonalas szórakoztató előadás létrehozására törekszenek-e, vagy megpróbálják sajátos, a filmtől eltérő színházi eszközökkel kissé megemelni a történetet, s személyesebben mesélni arról a rendszerről, arról a világról, amelyről szólt és amelyben született az eredeti mű. Az egri Gárdonyi Géza Színház előadása többnyire beéri az előbbivel; a bemutató furcsasága éppen az, hogy gyengéi, problémái leginkább ott mutatkoznak meg, ahol kitörési pontot találhatna, ahol elemelhetné és ironikussá tehetné a történetet.
Csizmadia Tibor rendezése többnyire szakszerűen felmondja a cselekményt. A sztori nem sokat változott a film óta, igaz, van figura, amely kimaradt (mint Zimányi főszerkesztő), s van, amely kevésbé válik hangsúlyossá (például Samoday báró), de a történet főbb vonalai, csomópontjai megegyeznek. Az egykori poénok most is poénok, a szereplők sorsa most is megérinthet. Ám a film más eszközökkel dolgozik, mint a színház: a jelenetek szükségszerűen pergőbbek, a színészi tekintet, mimika közelebb jut a nézőhöz, ráadásul egy nyolcvanas évek közepén készült film mind esztétikai, mind politikai értelemben bátrabban lehetett provokatív, mint egy napjainkban készülő vidéki színházi előadás (ez utóbbi okai természetesen nem esztétikai eredetűek, de e kétségtelen ténnyel nem árt szembenézni...). Mindezt tudomásul véve, el lehet fogadni, hogy a díszletek csúnyák és jelzésszerűek, hogy egyik-másik jelenet beállítása meglehetősen sutának tűnik, hogy Lucy és Matura fent említett duettjüket ruhában éneklik el, s általában azt, hogy a színészi szuggesztivitás érvényesülésének megvannak a maga korlátai - de jó lenne ezek helyett kapni valamit. Olyasvalamit, ami a színház sajátjából, nyelvének stilizáltságából következik, ami összetettebbé, reflektáltabbá tehetné a történetet, s pótolhatná azt a hatást, amelyet a film a maga "egyszerűbb", naturálisabb, direktebb eszközeivel kiváltani képes.
Ilyen lehetne maga az operett. Ha ez túlnőne az előadásban önmagán, ha az "operettország" asszociációs körét megidézve ironikusan ellenpontozná a játékot, rögtön megteremtené annak másik rétegét, viszonyítási pontot, görbe tükröt tarthatna a cselekménynek. Csizmadia Tibor rendezésében súlyt is kap az operett, hiszen a betétdalok végigkísérik a játékot, a színházi jelenet primadonnája, bonvivánja, táncoskomikusa és kara jelen van csaknem minden jelenet előtt és után, ám valószínűleg a legrosszabb történik velük, ami csak történhet: jeleneteik nemhogy nem ironikusak, asszociációra késztetők, de még csak nem is értelmezhetőek. Félve írom le: úgy tűnik, mindössze azért vannak ott, hogy kitöltsék a lassabb díszletváltozások idejét, és hogy az ismert dallamok megidézésével tapsra késztessék a közönséget. (A közönség pedig tapsol. Nemcsak a dalok után, hanem szinte mindig. Akkor is, amikor a színházi jelenet perspektívát vált, s szükségképpen legördül a függöny. Akkor is, amikor a dilettáns zenészként magát produkáló arisztokrata hölgy szerepében Járó Zsuzsa - egyébként igen színvonalasan - dilettáns szólót ad elő. Jó, ha lelkes a közönség, de kevésbé jó, ha lelkesedése szinte független attól, amit lát, ha bizonyos színházi helyzetekben, a látottak legcsekélyebb értelmezése nélkül, amolyan pavlovi reflexként üti össze tenyerét. Nem gondolom, hogy a színház népművelő kurzusokat hivatott helyettesíteni, de azt igen, hogy ízlésformáló erővel bírhat - jelen esetben ezért is érzem végképp szerencsétlennek azt, ha a rendezői szándék a slágerbetétekkel megvalósított tapsra késztetés volt.)
Egyebekben a maga szűkebbre szabott keretei között korrektül bonyolódik az előadás. Az egri társulat van annyira kiegyensúlyozott, hogy a kisebb szerepek is súlyosabb kompromisszumok nélkül kioszthatóak, a poentírozás megfelelő, az előadás a betétek ellenére sem esik szét. A főbb szereplők magabiztosan töltik ki a szerepek körvonalait - Bozó Andrea (Lucy) a politikával mit sem törődő, a színházba két kézzel kapaszkodó, emberségét és tartását a mostoha körülmények közt sem elvesztő színésznőét, Mészáros Máté (Matura) a közönséges, buta, de a lehetőségekhez képest emberséges századosét, Schruff Milán e. h. (Kiptár) a naivan jó szándékú, a történelemből keveset felfogó, rajongó tanítóét, Kaszás Gergő (Guthy) az öntelt, gyáva, erotomán rendezőét, Gál Kristóf (Samoday) a kitelepítettek vezérévé avanzsáló, a történteket lezserül kezelni próbáló ifjú arisztokratáét -, de nem rendelkeznek azzal a kisugárzással, személyességgel, szuggesztivitással, amellyel a film és a színház lehetőségei közti különbségeket áthidalhatnák.
Ez a személyesség és szuggesztivitás hiányzik az előadás egészéből is. Félreértés ne essék: színház látható itt, hiszen minőségi rendező minőségi színészekkel, minőségi alapanyagból dolgozik. Épp ezért okoz csalódást a produkció: ennyi minőségi "anyaggal" gazdálkodván jóval magasabbra lehetne helyezni a lécet.
URBÁN BALÁZS
