Lényegileg változott meg a viszony Sánta Ferenc mûvéhez, Az ötödik pecséthez a 2006 novemberében bemutatott nemzeti színházi adaptáció által. A mû parabolajellege értelemszerûen megszûnt, hiszen manapság a legkönnyebben éppen a múlt rendszer mûködési mechanizmusát taglaló megnyilatkozások kapnak teret, széles nyilvánosságot. Ettõl persze mint modell még mûködhet érvényesen - és mûködik is - a diktatúra és a mindenkori hatalomnak kiszolgáltatott kisember viszonyát pszichológiai és morális aspektusból közelítõ példázat. Ám jelen, múlt és félmúlt, a regény születésének ideje - a hatvanas évek -, a II. világháborús történelmi kulisszák s az itt és most bizarr idõjátékot eredményez az elõadásban, különös távlatokat nyitva a gondolkodás számára.
A tükör megint mintha megelőlegezné a képet, mintha a valóság tükrözné a színház által mutatottat. Igaz, az árpádsávos lobogók nem az elmúlt őszön kerültek elő a történelmi süllyesztőből, már Göncz Árpádot is ilyeneket lengetve fütyülték ki évekkel ezelőtt a Kossuth téren. 2006 novemberében azonban döbbenetes azt a gyűlöletbeszédet, azt a kíméletlen, cinikus logikát hallgatni a színpadról (is!), amelylyel a Rátóti Zoltán játszotta intelligens, megnyerő külsejű, kellemes modorú civilruhás okítja Miklós Marcell nyílt tekintetű, árpádsávos karszalagot viselő, egyenruhás ifjú nyilasát (aki civilben tanárember) a lélektani hadviselés lényegéről, s az emberek megfélemlítésének, a hatalom megtartásának céljáról, módozatairól.
A hatvanas években az akkori történelmi közelmúltból, 1944-ből kölcsönzött kulisszák ijesztően maiak. A képes beszéd momentán indokolatlanná, szükségtelenné vált, ám ez nem jelenti azt, hogy mindenről beszél is a társadalom, mindenről, amiről kellene. Arról a szellemiségről például, amely a nyilas hatalomátvételt lehetővé tette ’44-ben, s amelyhez mai jobboldali politikai erők (nem csak szélsőségesek) - jobb híján - mint történelmi gyökerekhez kötődnek. A baloldaltól a múltja tisztázását követelő társadalom egy része mintha éppen elfelejteni igyekeznék azokat a bűnöket, amelyek Magyarország II. világháborús részvételéhez fűződnek. A Sólyom László által aktuálpolitikai gesztusként meghirdetett morális válság valójában innen eredeztethető. Ahol markáns parlamenti politikai erők is megkérdőjelezik a fasizmus elleni harcot mint értéket - lásd az évtizede kanyargó Ságvári-vita -, ahol a Turul-szobor sorsa komoly vita tárgyát képezi, ahol háborús bűnösöket rehabilitálnak, ott valóban súlyos értékválság van, s ebből következően morális válság is. Az ötvenes évek meg- és elítélése a köztudatban úgyszólván evidencia, miközben a Horthykorszaké s a Szálasi-éráé hovatovább egyáltalán nem az.
|
Az ötödik pecsét legizgalmasabb kérdése Jordán Tamás rendezésében valójában nem is a Gyurica órás által felvetett dilemma - bár itt kezd érdekessé válni az addig lassan, komótosan csordogáló beszélgetés a kocsmai törzsasztalnál -, hogy tudniillik az agyongyötört, kiszolgáltatott, ám tiszta lelkiismeretű, bűntelen rabszolga sorsát választaná-e az ember, vagy inkább a lelkiismeretet nem is ismerő, kegyetlen zsarnokét, sokkal inkább a bűn mibenléte és megítélése. A Mertz Tibor játszotta, cseppet sem félelmetes, cseppet sem veszélyesnek vagy agresszívnek tűnő hadirokkant, a fizikailag a Donkanyarnál, mentálisan valószínűleg már korábban megnyomorodott fényképész, aki nyilván őszinte meggyőződésből jelenti fel a kocsmaasztalnál zsörtölődőket a nyilasoknál, feltehetően nem bűnnek, hanem éppenséggel jó cselekedetnek tartja tettét. Ő, akinek határozott az értéktudata, aki az asztaltársaságból egyedül választja határozottan és egyértelműen a bűntelen rabszolga sorsát, nem kerülhetne olyan dilemma elé, mint az általa följelentettek, hogy tudniillik az életükért cserébe megpofozzák-e félholtra vert sorstársukat vagy sem, hiszen ő nem követett el bűnt, nem vétett a hatalom ellen, az ellen a hatalom ellen, amely félholtra verte egyik alattvalóját, s választás elé állította a többit. Az ő ilyetén "bűntelensége", hogy még csak szóban sem lázadozik a nyilas uralom ellen, mi több, följelenti annak "ellenségeit", a hatalom fennmaradásának feltétele és biztosítéka.
Az ötödik pecsét előadásán nincs esély katarzisra. Nemcsak azért, mert a humánumot mint értéket preferáló néző ugyanannak a kínnak van kitéve, amit Benedek Miklós emberi méltóság teljes Gyurica órása él meg a bújtatott zsidó gyerekek élete és az emberroncs megütése közötti választással (akkor is, ha a gyermekmentést vázolni hivatott jelenet dramaturgiailag meglehetősen esetlen, miként egyébként a többi törzsvendég családi hátterének felvillantása is). Hanem mert bűn és érték mibenlétéről a színházon kívüli jelen időben ugyanúgy nincs közmegegyezés, mint a színpadi történet jelen idejében.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
