Trafó

Terrorizmus, robbantások, öngyilkos merénylõk, ártatlan áldozatok, a mindennapok félelme - sokkoló, gyomorszorító, napi aktualitású téma. Az Árvai György vezette alkotócsoport ezt a témát dolgozta fel. A Temps D’ Image (Eljött a Képek Ideje) címû fesztivál keretében, annak záróakkordjaként bemutatott Pre-actio a címhez hûen a szörnyû akció elõtti pillanat- és állapotsort mutatja.

A mű a Kollektíva haláltrilógiájának harmadik, befejező része. A halál ennek megfelelően most is centrális, ráadásul most sem természetes. Első darabjukban, az Angyaltárban az abortuszt választották témájukul, a másodikban egy magát éhhalálra ítélt öngyilkos hatvankét napját rögzítették hatvankét percben, ez utolsóban pedig egy öngyilkos terrorista felkészülésének utolsó stációit követik nyomon (ötvözve ezzel mintegy a gyilkosságot és öngyilkosságot).

A térben, ahová belépünk, és amely feketeségével olyan, akár egy hatalmas kripta, a padló teleszórva különböző nemű, korú és bőrszínű emberek, az áldozatok fénymásolt fotóival és neveivel. Kifejezetten zavaró, rossz érzés ezeken a fényképeken taposni (amikből, bevallom, kettőt ki is menekítettem). Ha Árvai azt akarta, hogy fájjon ezeknek az arcoknak a látványa, akkor ez sikerült - letaposásuk, besározásuk kicsit bűnössé, cinkosokká tett minket is. A gesztus rendkívül erőteljesen érzékelteti a kiszolgáltatottságot, a védtelenséget, az emberi élet törékenységét, semmibevételét, értéktelenségét a nagypolitika szemszögéből.

Gergye Krisztián - fotó: Jókuti György

A térben ezenkívül öt, szimmetrikusan elhelyezett, toronycsonkot idéző fekete téglatest van, amelyek egy templom alaprajzát adják ki - mintegy mementóul. Az egymással szemben lévő toronycsonkpárok egyike az előadásbeli terrorista performance- szerű felkészülését mutató videobejátszás hatalmas monitorául szolgál felülnézetből, a másik az összeégettösszeolvadt tárgyak almáriuma, a centrális ötödik pedig egy sajátos színpad, amelynek a négy sarkára rögzített monitorokon szintén videoinstallációk futnak. Ezek először reklámmontázst mutatnak - a tökéletes nők és férfiak szexista világát (ezt robbantja majd fel Gergye Krisztián terroristája öngyilkos merénylőként a testére erősített robbanószerkezettel), aztán terrorista robbantások képei villannak fel. Olykor idézetek futnak a képernyők alján, az Emberi Jogok Nyilatkozatának első cikkelyétől eredeti búcsúvallomásokig, egy terroristától, egy Hamasz-vezetőtől, Meinhoftól idézett gondolatokig. (Csak néhány példa: "Aki a terrorizmus eszközével él, az elveszti a jogát, hogy tárgyalópartnerként tekintsék." Vagy: "A terroristák csupán rákényszerülnek ezekre az akciókra, akciójuk csupán válaszreakció egy olyan világ működésére, amely valójában ugyanezekkel az eszközökkel él, csak rejtettebben, képmutatóbban.") Az egymással ellentétes nézetek súlyos dilemmák hordozói: elítélendő bűntény-e a terrorizmus, vagy szükséges rossz, s a cél szentesíti-e eme eszközt? Az öngyilkos merénylő megvetendő gyilkos, vagy mártír, fanatizált őrült, vagy családja megélhetéséért önmagát nagyon is józanul feláldozó, életét kiárusító szerencsétlen? A két toronymonitoron előbb egy férfi szisztematikus habzsolását, lucullusi lakomáját látjuk felülnézetből, ahogy a négy fő részére megterített asztalnál terítékről terítékre vándorolva tömi magába az étkeket. A pusztulásra érett fogyasztói társadalom kritikájának, szatírájának vélnénk ezt a "reklámblokk" után, későbbről visszatekintve azonban átértékelődik a jelenet, az orgia egy öngyilkos merénylő utolsó vacsorájává lényegül. Majd egy fürdőszobában látjuk viszont ugyanezt az alakot, amint belövi magát, s leborotválja mellkas- és fanszőrzetét.

Több helyütt egy-egy digitális óra viszszaszámlálója jelzi az idő fogyását, a robbanások pillanatáig fennmaradó perceket - a színpad monitorain lévő kijelző egyenesen a mi előadásbeli fiktív halálunkhoz számlál vissza, ahhoz a pillanathoz, amikor Gergye Krisztián mint terrorista megnyomja majd a kioldó gombot.

Gergye Krisztián az előadás egyetlen élőben is színre lépő szereplője. Elmélyülten koncentrált minden gesztusa, mozdulata - olyan, akár egy saolin pap. A fent említett hosszas, szertartásos készülődése után, amit mi a vágás nélküli, egyetlen beállításból felvett videobejátszáson keresztül látunk, egyszer csak kiválik közülünk. Teljesen pőrére vetkezik, akkurátusan összehajtogatja holmiját, majd felhatolva a felrobbantandó célhelyére, a középső toronyra, ugyanolyan akkurátusan és szertartásosan testére erősíti a robbanószerkezetet - utolsó pillanatait éli.

Gergye megfeszülő izmai, elszánt tekintete mindent elmond a probléma öszszetettségéről. Általa valóban közelebb kerülünk egy az ajánlóban ígért más mentalitáshoz, gondolkodásmódhoz. Az ő feszültsége, eltökéltsége, elbizonytalanodása, megtorpanása és összpontosítása sűrítményét adja a terrorista lélektanának és mechanizmusának. Az ő koncentrált jelenlétén keresztül valóban megsejtjük, milyen lehet az a bizonyos öngyilkos merénylet előtti utolsó stáció. Gergye lélekállapotok olyan dimenzióit tudja tánccá komponálni, amit csak kevesen.

Az előadásban a materiális és a szakrális keveredik. Árvaiék mégsem avatják szentté a terrorista alakját (erről az előcitált borzalmak közepette nem is lehetne szó), csupán az ő szemszögén, érzésvilágán keresztül mutatják a szörnyű eseménysort. Nem kell különösebb váteszi képesség ahhoz, hogy megjósoljuk, az előadás erősen megosztja majd a közönséget.

MARIK NOÉMI