Komédium

Filmrendezõ színházi látomása. Le sem tagadhatná. Snitteket futtat egymásra. Fénnyel, sötéttel vág, montíroz. Egy díszletelem, az elfordított téglalapablak segítségével csodálatos portrét függeszt az elõadás falára: a nõi képmás az üveg vásznán tükrözõdik.

De miért csak Ingmar Bergmannak tisztelegne - amiként az alcím-ajánlás hirdeti - az időben megállított hosszú óra, az Imitáció képsora? Hiszen egy labdátlan, lassított teniszjelenet végén elhangzik: Látták-e Michelangelo Antonioni kultuszfilmjét? Emlékeznek: a Nagyítás... - és egy néző vissza is hajítja a semmi-labdát. Ha Federico Fellini egy pillanatra bedugná nagy fejét a Komédium Színház nézőtéri ajtaján, kukucskálna is egy darabig, mert az iróniafok (s talán a Blaskó Borbála tervezte egyik-másik mozgássor) jólesően ismerős lenne neki. A zene ecsetje olyan hangokat is felfest, amelyek orosz mozgóképmestereket juttatnak eszünkbe. Számolhatók tovább is az intarziák.

Tisztelet Bergmannak?

Tisztelet a filmnek, a filmművészetnek. A világ pergő filmjének, a filmként pergő világának.

Két nő.

Szofi Manberg, a középkorú nagy színésznő, a szerepekben és szerelmekben elvirágzott kétes sztár az egyik. Suttogásig, sikolyig beteg. Dér Denisa Szofijának élet- és idegfáradtsága a remegő szájszél mosolyából diagnosztizálható. Heroina a XIX. század végéről, borvörös jászaimariban: jelmezben, mely a világirodalom minden férj- és gyermekgyilkos szerepéhez megfelelne. Meg is ölte sorban az ágyékából születetteket. Vagy a meg nem születetteket, a magzatokat? Vagy csupán a folyton visszasettenkedő gondolatot, hogy lehetne lánya, fia - de akkor mi lesz a pályával? A szerelmekkel?! Vele?! Dilemmájába hol belemerevül, hol belekaszál a szobornő. Dér Denisa arcán üdvözült kárhozottság. Nagy alakítása az is Manberg művésznőnek, hogy (és ahogy) vállalja és csodálja saját - csontig, ínig, méhig, agyig fájó - tetteit. Mellette fehér ravatal, letakarva. A nyilván még mezítelen halott kilógó karja hullamerev.

Nagy-Kálózy Eszter és Dér Denisa

Panka, az ápolónő a másik. Az idegzet betegét szakképzett nővérre kell bízni - de Szofi Manberget Pankára?! Akinek Kálmán az ideálja? Dér András a tulajdonnevek csupasz drótvégein is nagyfeszültséget vezet a kompilált-költött-tördelt, vendégszöveges szövegbe. Nagy-Kálózy Eszter a hófehér, keményített kórházi öltözék alatt még mindig gyönyörű, a negyvenhez közeledve is lágykemény asszonytestet tartogat. Ő maga csacsogja el ezt pazar gesztusok közepette, mintha szemérmesszabadszájú levelet fogalmazna egy női magazinnak. Beszél, beszél, a színtelenség ezer turpis-buta színével, mert nem bolondulhat bele férj- és család-délibábos magányába. Később a divatcolor, a narancssárga fiatalító jelmezét önti magára. Nagy-Kálózy a fehér/narancssárga kis nőt ráuszítja az elkékült ruhájú betegre. Megleckézteti. Megleckéztetné. A hófehér/ narancssárga illúzió-élet Kálmán doktor megkaparintásában reménykedő, elfúló fúriája számon kéri a skarlát/kék nagy karriert. A még mindig szülni akaró (aki helyett Kálmánnak majd más szül) felelősségre vonja a gyilkosan terméketlent. A halacska kivetné a tengert.

Csakhogy az okoskodó, az erőfitogtató nem látja erőtlen korlátoltságát. A bomlottban viszont maradt mag az épből. Az örökösen fecsegő megszólaltatja a betegségében elnémultat. Kezdetét veszi a rendezői kéz, a filmrendezői szem által artisztikussá finomított női pankráció. Egymás virtuális legyilkolása. Amit Dér színpadra visz, nem is film: mikrofilm. Kontinuus érzékeny precizitás. Látástól vakulásig folyik a kölcsönös szemnyitogatás: nézz magadra, mennyire nem az vagy, akinek hitted, hiszed! Nem tudás vagy program, inkább ösztön vagy automatizmus vezérli a nőket. Majdnem egymás elpusztításáig. Majdnem az egymásba szeretésig. A csatározás végén szomorú, de realisztikusabb világképű létet köszönhet egyik a másiknak, másik az egyiknek. Az együttre jön a külön.

Dér Denisa és Nagy-Kálózy Eszter közeledve- távolodva, méregetve-táncikálva, farkasszemet nézve és háttal fordulva mérkőzik meg az absztrakt ringben. Félhomályos hátsó zug az ápolt menedéke, kivilágított fülke biztonságát élvezi elöl, az ellenoldalon az ápoló. Hangok, színek, akkordok, vészes neszek, csendek, fények, sötétek fenekednek egymásra. Panka laptopba pötyög (kórjelentést a külvilágnak, Manberg úrnak), Szofi hagyományos íróeszközzel jegyezget (Pankáról is). Egymás ellen írnak. A leletek pozitívak. Az előadás kartotékjában ott van a pozitívok negatívja is. Rétegződés. A rétegek is rétegekben. Imitáció (utánzás, mímelés, hamisítás, szólam-elmozdítás. Vajon beleérezzük- e az Imitatio Christi, a "Kövessetek!" teológiájának szenvedés- és üdvtörténeti magasztosságát is?)

A színésznő szárítókötélre csipeszezi a kelléktárát: a külsőségeket, emlékeket. Azt, ami ő volt, ami belőle maradt. Az ápolónő felhalmoz, kupacol: még minden jó lehet valamire. Dér Denisa és Nagy- Kálózy Eszter összjátéka hibátlan - mivel a két szerepformálás önmaga centrumáig is eljutott. Dér meg-megáll; stílusa törtségből, szaggatottságból, rándulásból, vijjogásból tevődik össze. Nagy-Kálózyé a nonstop rohamok lendülete; ettől van még nagyobb hatása a stopjainak. Tennivalóikban akad egy kis rendezői "megművészkedés". A folytonosan húzott-vont tüll leplekről például lemondanánk. Isszák ugyan a reflektorok változó hangulati kisugárzású színfényeit, de sokat nem tudatnak, a mögöttestől el nem távolítanak, a filmes asszociációk nem belőlük kelnek.

A díszlet egészében sem tökéletes. Mintha a kicsi színpadon nem lenne elég hely a perszónák fészkeinek mívesebb - a szép munka megkívánta, még szebb - kidolgozására. Ám a csatamező kellős közepén fehérlik egy fürdőkád. Ez volt a ravatal is. Ez lesz - égnek állva, négy lábára égő gyertyát emelve - az asztal-oltár. Hajó, lélekvesztő, hullámsír. Hatalmas mázas cserepe embervirágoknak. Lefordítva: börtöne az alája zártnak. Felfordítva: fehérre perzselt sertés, égre meredő végtagokkal súlyosuló áldozati állat. S még mi minden! Antropomorfizált és animalizált tárgy. Nélkülözhetetlen perszóna.

A Fiút, a szakrális/barbár ceremónia ministránsát Dér Zsolt játssza. A ravatal ágyékkötős holtjából támad elpusztíthatatlan életre. Két nő, két anya ("anya"...!) halottja. Kiolthatatlanul. Dér Zsolt pantomimikus adottságai elsőrangúak, néma képzőművészeti és filmes jel-emberként éppúgy a vízió nélkülözhetetlen harmadikja, mint ritka megszólalásaikor vagy hangszeres betétszámaival. Bőségesen porciózza a humort (amely a tragikus tónusú példázatos játék másik két színészének legpokolibb pillanataiból sem hiányzik). Szerepe részben illusztratív, bizonyos dokumentáció azonban szükséges az Imitációhoz.

Pilinszky János Felelet című versével írta meg Ingmar Bergman-hommage-át (filmes szaklapban, a Filmkultúra hasábjain jelent meg először, 1971-ben). Dér András és a Komédium estjének alkotóközössége ugyancsak az "Ellátogatsz a legbelső szobába" szándékával, mottójával végzi művészi lélekmunkáját - de ők kérdéseiket vetítik ki a közönségre.

TARJÁN TAMÁS