Szegedi Focus Mûhely

Találós kérdés: hány olyan drámaírót tud megnevezni, aki színpadi karrierje mellett komponistaként, zeneelméletészként és grafikusként is nevet szerzett magának? A szerzõk felsorolása feltehetõen nem tölt meg oldalakat. Egy internetes forrás - nem is biztos, hogy túlzón - egyenesen odáig megy, hogy a nyugati civilizáció történetében egyetlen ilyen alkotót ismerünk.

Az 1929-ben született Bogusław Schaeffer eddigi életművét érdemes címszavakban áttekinteni: több mint negyven színdarab szerzője, közel húsz kötetet publikált a modern zenéről, emellett négyszáznál is több zeneművet jegyez szerzőként, köztük szimfóniákat és operákat. Schaeffer helyzetének pikantériája, hogy muzsikuskörökben kizárólag zenei munkásságát ismerik (el), míg a színházi szakma szinte csakis jelentékeny kortárs drámaíróként tartja számon. A szemellenzős látásmód ellen Schaeffer közvetett módon maga tiltakozik, amikor arról beszél, hogy mint drámaíró a komponistaként nyert tapasztalatait igyekezett átültetni a színház világába. Zeneszerzőként a lengyel kísérleti zene egyik atyjaként tartják számon, aki a hatvanas évek eleje óta híres olykor extrém zenei próbálkozásairól. A darabírás mintegy véletlenül csatlakozott főtevékenységéhez: sokáig kikapcsolódásképpen, szigorúan az asztalfióknak rótta sorait. Egyes működési területei között a szigorú határ megvonása már csak azért is nehézkes, mert több olyan művét ismerjük, amely a zenei kompozíció, a szöveges színház, valamint a gesztusalapú teatralitás elegyét kívánta megteremteni. A zenei szerkesztésmód színpadi művei esetében az értelmezés egyik, ha nem a legfontosabb kulcsát jelentheti.

Így van ez a tizennyolc jelenetből álló, Kacsa című groteszk metakomédia esetében is. Precíz szerzőnk az egyes jeleneteket zenei tempójelzésekkel látta el, megkönnyítve (vagy inkább megnehezítve?) a rendező dolgát. A szerző által meglehetős lényeglátással színházi kollázsnak nevezett munka ugyan időnként felkerül kisebb- nagyobb hazai társulatok repertoárjára, közismertnek mégsem mondanám. Legutóbb az egyelőre arculatát kereső, szegedi kötődésű Focus Műhely fiatal társulata mutatta be - kis híján hozzátettem, hogy parádés szereposztásban. Az érkezéskor a kezünkbe nyomott szórólap máris megtéveszt: one-man show-ról beszél, miközben már a nyitójelenetben hárman vannak a színen. És hogy a három színész hány szerepet játszik el a szűk másfél óra alatt, arról végképp nem mernék nyilatkozni. A folyamatos reflexió, a saját (színpadi és civil) szerepekre, valamint a másik két közreműködő létezésére, személyiségére való reagálás, no meg a teremben jelen lévő közönséggel történő szüntelen kapcsolattartás hajszolja egyre őrültebb fordulatok felé a nem létező történetet. Valódi narratíva nincsen, az előre beharangozott témát, miszerint a szereplők annak a megfejtését keresik, mitől lesz a showman showman, bízvást érthetjük jóval tágabban. Schaeffer darabja a színpadi lét magyarázására törekszik játékos-ironikus formában, szakmabeliek és civilek, színészek és nézők számára egyaránt könnyen emészthető módon.

Bogusław Schaeffer

A rendező, Benkő Imola Orsolya komolyan veszi a darabból világosan kiolvasható szerzői instrukciót: (itt) a színész a legfontosabb! Messzemenőkig hagyja tehát a három játszót érvényesülni. Nehogy félreértsük - nem a rendező ötlettelenségét vagy (az ő esetében korai) kiégettségét minősítő "színészszínházat" hoz létre. Apró, delikát ötletek, diszkrét de pengeéles megoldások színesítik az aktorok színpadi létezését. És segítik is őket meg a nézőket. A születése körülményeit, apjával kapcsolatos élményeit fontoskodva elmesélni igyekvő showman evidens módon nyúl Esterházy Péternek a hasonló témát száz oldalakon taglaló Harmonia caelestiséhez, vagy a tiltott olvasmány után kutakodó, Kafka-regényből szalajtott titkos ügynök tudálékos képpel böngészi a telefonkönyvet és így tovább. A szegedi Bábszínház színpadának méreteiből adódóan parányi fekete dobozban játszanak a színészek, körülöttük-fölöttük néhány könyv himbálózik damilra fűzve. Nincs is szükség egyéb jelzésre, a tér kellően megfoghatatlan a nagy ívű elméleti probléma fejtegetéséhez, miközben a szükséges pillanatban villámgyorsan bír konkrét lenni.

A teoretikus felvetés pedig így hangzik: mi történik a színésszel a színpadon? Könyvtárnyi szakirodalom sem tud meggyőző válasszal szolgálni e kérdésre, a félelmet és lehetetlent nem ismerő Showman azonban vállalkozik a válasz megadására. Aki tudja, csinálja. Aki nem tudja, tanítja. A kettő együtt nem megy: hősünk már az első lépések megtételekor kudarcot vall, ám ügyefogyott csetlése-botlása egyrészt szeretetre méltó, másrészt kivételesen röhögtető élmény. Az előadás végére talán már meg is feledkezünk róla, hogy az egomán Showman kezdetben önnön élettörténetén keresztül igyekezett feltárni saját működési mechanizmusát. "Arra kérnek, hogy csak és kizárólag magamról beszéljek, s az én szépséges hivatásomról, a showmankedésről, én meg valami idióta drámai viszontagságokba bonyolódom." Időbe telhet, míg leesik a tantusz: az önként vállalt, szórakoztató pokoljárás értünk, nézőkért (is) zajlik. A folyamat, az úton levés, a makacs kérdezés, a csupa nagybetűs JÁTÉK válik a hol hosszabb, hol rövidebb (ál)filozófiai szösszenetekkel, szóviccekkel és az abszurd humor legjavával gazdagon fűszerezett szöveg főszereplőjévé. (Az alapanyagon alig változtattak, a néhány pontosítás, átgondoltan beillesztett aktualizálás csak frissebbé tette az előadást.) Ha már játék, akkor azt illik komolyan venni: a jelenetek (látszólag) ötletszerűen kezdődnek és végződnek. Rendre akkor szakadnak meg, amikor - a hagyományos színházi elvárások felől nézve - épp kezdenének izgalmasabbra fordulni.

Az előadás attól lesz kirobbanó erejű, hogy a rendező és három színésze az elsőtől az utolsó pillanatig magabiztosan egyensúlyoz a ráció jéghideg és a téboly nevetséges világa, a filozofikus-transzcendens és a földhözragadt hangvétel között, a realizmus és a szürrealizmus vékonyka határvonalán. A Showman szerepében Seres István. A fiatal színész színpadi teljesítménye minden elismerést megérdemel: a hangszálait, a mozgását, a gesztusait, a mimikáját játszi könnyedséggel szabja formára nem csupán jelenetről jelenetre, de egyik másodpercről a másikra. Ezerarcú gumiember, akit kizárólag a közönség szeretete éltet. S a publikum hálás is neki kivételes kunsztjaiért, szuggesztív jelenlétével eleve megnyerni látszik a csatát. A másik két szereplő méltó partnere Seresnek. Pap Erika és Balog József mindvégig kivételes alázattal működik közre. Ha kell, a fiú fiktív szüleit alakítják, máskor a hálátlan közönséget vagy a féltékeny szaktársakat. Takkra váltanak személyiséget és hangulatot, és amikor kell, képesek észrevétlenül beleolvadni a sötét háttérbe.

Az abszurd humor a biztos pontjait veszített világban már önmagában nyerő választásnak tűnhet. Csak kevesek tudják azonban megmutatni egyszerre a könnyen elviccelhető felszínt és a mélyben felcsillanó értelmet. A szegedi Focus Műhely előadása ebbe a szűk elitcsoportba tartozik.

JÁSZAY TAMÁS