Tolosa Észak-Spanyolországban fekszik, a Bilbao, San Sebastian és Pamplona által alkotott háromszög közepén, a Pireneusok délnyugati lejtõjénél, egy festõi völgyben. Lakossága kétnyelvû, spanyolul és baszkul beszélnek, akárcsak Vascongadas (baszkul Euskadi) autonóm tartomány többi részén. 1256-ban a portugál uralkodó, X. vagy Bölcs Alfonz emelte városi rangra, és sokáig fontos szerepet töltött be Kasztília és a Navarrai Királyság határán.

Gazdag múltjának köszönhetően számos történelmi emlékkel büszkélkedhet. Kicsi és gazdag város, mindössze 18 000 lakosa a földrajzi adottságok miatt aligha tudna terjeszkedni. Ideális környezet egy fesztivál megrendezéséhez. Éppen akkora, hogy fontos legyen számára minden kulturális esemény, legyen az kórusfesztivál, vagy bábos seregszemle. Mindkettőnek komoly hagyománya van, ez utóbbi 2006-ban huszonnegyedik alkalommal került megrendezésre. Egyszer jártam már itt, négy esztendeje, amikor a hasonló rendezvény középpontjában Magyarország állt; akkor négy magyar együttes, illetve szólista szerepelt, és egy szép kiállítás reprezentálta hazánkat. (Az eseményről a Criticai Lapok 2003/3-4. számában számoltam be.)

Most a spanyol és a portugál nyelvterület, vagyis Ibéria és Latin-Amerika bábművészetének bemutatására vállalkoztak a fesztivál szervezői. Hatalmas és istenkísértő feladat: a spanyolt húsz országban a legszerényebb becslések szerint is több mint százmillió ember beszéli anyanyelveként, a portugált még többen, két országban, Portugáliában és Brazíliában mintegy százhatvan millióan. Hatalmas kultúrák, amelyek térben és időben hol egymással párhuzamosan, hol más-más hatásoknak kitéve és egymástól elszakadva fejlődtek. A helyzetet tovább nehezítik a helyi adottságok, vagyis a baszk nyelv és kultúra jelenléte. A baszkok Nyugat-Európa egyetlen nem indoeurópai népe, amelynek eredete máig bizonytalan. Számos nyelvjárásra oszló nyelvük állítólag az ókori ibér nyelv leszármazottja. Mindenesetre a nyelvekben járatos külföldi számára idegen, egzotikus hangzású és megfejthetetlen. Mint Euskadi tartományban mindenütt, Tolosában is példamutató pedantériával kezelik a kétnyelvűséget. Ez nemcsak az utcanévtáblákon és az üzletek feliratain nyilvánul meg, de valamennyi kiadványuk, így a fesztivál műsorfüzete és a kiállítás katalógusa is spanyol és baszk nyelven egyaránt tájékoztatja az érdeklődőt. Ennek van egy hátránya is: harmadik nyelvre már nem mindig futja, a spanyolul nem, vagy gyengén tudó külföldi vendég kénytelen kérdezősködni és találgatni a látottakat illetően.

A világ teremtésének színjátéka - Portugália

A rejtélyes Titirijai ’06 elnevezés nem is olyan rejtélyes a magyar olvasó számára, legalábbis ha némi jártassággal rendelkezik a betlehemes bábtáncoltatás tárgykörében. A titiri szó ugyanis meghonosodott a nyelvünkben, egy nagyon egyszerű mozgatási technika elnevezésére szolgál. Meglehet, hogy a spanyoloktól került hozzánk - talán itáliai és francia közvetítéssel -, mert a titeres már a XIII. században bábjátékot jelentett spanyol földön. A szó eredete, mint annyi más a bábtörténetben, bizonytalan; egyes vélemények szerint a nézőt csalogató síp "titi- titiri" hangjára utal, mások a görög tüttosz (kicsi), illetve titürosz (utánzó, mókázó) szóból származtatják. Katalán változata a titelles. Cortés gyarmatosító seregében, 1524-ben már voltak bábosok, akiket így neveztek, az 1600-as oriolanai zsinat pedig már szigorúan megtiltotta Krisztus, Szűz Mária és a szentek ábrázolását a titerosnak nevezett bábokkal. A spanyol bábjáték másik, valószínűleg itáliai eredetű fajtája a retablo; erről 1611- ből való az első írásos feljegyzés, de egyes feltételezések szerint ennek egyik válfaját láthatta Cervantes is, aki a Don Quijote 25. és 26. fejezetében leírja a kóbor lovag kalandját Pedro mester bábszínházában.

Latin-Amerika húsz országából nyolc (Argentína, Brazília, Costa Rica, Ecuador, Kolumbia, Kuba, Mexikó és Venezuela), Spanyolország tizenkilenc autonóm régiójából tíz (Andalúzia, Aragónia, Euskadi, Galícia, Kasztília, Katalónia, Madrid, Murcia, Navarra, Valencia) szerepelt a találkozón, összesen huszonkilenc produkcióval. A gazdag programot Portugália múltat idéző, rekonstruált előadása, valamint két "egyéb" kategóriába sorolható együttes, a várnai (Bulgária) és a libereci (Csehország) bábszínház szereplése egészítette ki. A november 25. és december 3. között tartó eseménysorozatot két körülmény tette különlegessé: Tolosa 2006- ban ünnepelte városi rangra emelésének 750. évfordulóját, továbbá most és itt rendezték meg spanyol földön először a 79 éves Nemzetközi Bábművész Szövetség, az UNIMA Végrehajtó Bizottságának ülését, illetve Tanácsának beszámoló küldöttgyűlését. Előbbi testület tizenöt tagját a fesztivál teljes tartamára vendégül látta az UNIMA Spanyolországi Központja.

Az eddig elmondottak alapján talán sejthető, hogy a kilencnapos program meglehetősen zsúfolt volt. Azt is előrebocsátom, hogy nem a fesztivál volt a találkozó legérdekesebb része. A találkozó ezúttal is jóval többet ért a látottak némelyikénél, hiszen a világ minden tájáról és valamennyi földrészéről évente (VB-ülés) vagy kétévente (Tanács) összejövő emberek beszélgetnek, vitatkoznak a kultúra, a művészet és a mindennapi élet dolgairól. Meg persze az éppen látott előadásokról. A fehér asztalnál lefolytatott kötetlen és jóízű diskurzusokat aligha képes felülmúlni egy átlagos színvonalú fesztivál.

A tizenkét ország harminckét előadásának többségéről alkotott vélemény néhány mondatban összefoglalható. Nagyon sok produkció azonos klisé szerint, mondhatni egy kaptafára készül. Ugyanazokkal a hibákkal, közhelyekkel, modorosságokkal. Harsogó, oda nem illő, csupán időkitöltést szolgáló zene, szakmai ismeretek hiányából fakadó, csúf és rossz, kifejezéstelen bábok, rosszul megírt, ügyetlen és agyonbeszélt dialógusok, amelyeknek szerzője képtelen színpadi helyzeteket teremteni. A negatív példák sorából kiragadom az Euskadi régió Bihar Txotxongilo Taldea nevű kétszemélyes együttesének Pinokkió című baszk nyelvű előadását, amely, mint az a bizonyos állatorvosi ló, magán viseli számos előadás visszatérő tüneteit. Mint a spanyolországi együttesek többsége, ez is jellegzetesen "megélhetési" vállalkozás. Legfőbb fogyatékosságai is a takarékosságból fakadnak. Nem képzőművész tervezi a bábokatdíszleteket, nem zeneszerző szerzi a zenét, és - mi sem természetesebb - nem író írja az előadások szövegkönyvét. Így van ez szerte a világon. A bábjátékos szólista vagy páros rendszerint maga állít elő mindent: darabot, bábot, díszletet, zenét. Ha a vállalkozás sikeres, tudálékosan Gesamtkunstot emlegetünk, ha nem, dilettantizmust kiáltunk. Mert mindent az eredmény igazol, vagy kérdőjelez meg visszamenőleg. Két-három ember (két színész plusz egy műszaki mindenes) összefog, hogy valamilyen ismert mesét előállítson. Különösebb meggyőződés, gondolat és szándék nélkül. Hogy Collodi meséje egy sokrétegű moralitás, az emberré válás nagy misztériuma, ez fel sem merül az alkotókban. Egyetlen cél vezérli őket: a lehető legegyszerűbb módon és a legcsekélyebb ráfordítással megjeleníteni a történet főbb epizódjait. A történet valamennyi szerepét ketten játsszák, amiből akár erényt is kovácsolhatnának (számos példa van rá), de itt csak a lebonyolítás számít. Úgy kezdődik, mint egy "hagyományos" színház: Dzsepettó (élő) fúr-farag, pillanatok alatt kifaragja Pinokkiót. Aztán bejön egy fekete ruhás (színész?)nő, aki mozgatni kezdi a bábot. Máris a lényegétől fosztották meg a mesét, hogy tudniillik az élettelen anyag, a fa élni kezd. A csoda nem történik meg. Ez egy élettelen bábu, amelyet egy animátor mozgat. Nem tudni, miért lepődik meg az öreg esztergályos, és miért nem érdeklődik inkább a hölgy kiléte felől. Majd gyorsan átdíszítenek, és a korábbi Dzsepettó most a Stromboli Bábszínház gonosz, zsarnok igazgatójaként jelenik meg. Nem tudjuk, miért, mert elfelejtettek beavatni abba a játékformába, amelyet kényszerből választottak, nem pedig meggyőződésből. A gyerekek próbálják megfejteni a lehetetlent, aztán lassan rájönnek, hogy itt valamilyen oknál fogva ketten vezetik elő a jól ismert mesét.

Kétszer mégis megtörténik a csoda. Talán véletlenül. Talán nem is tudják, hogy szándékuk ellenére rátaláltak arra az egyik lehetséges megoldásra, amelyet ha következetesen végiggondolnak, igazi előadást hozhattak volna létre. A technikailag legnehezebbnek látszó jelenet: Dzsepettót elnyelte a cet, és Pinokkió is hasonló sorsra jut. Belelátunk a primitív, otromba, rondán kasírozott cet gyomrába: a nyíláson át látjuk a parányi, néhány centis bútorokat és a néhány centis Dzsepettó-bábot meg Pinokkiót. Az egyszerűségében, ügyetlenségében is megható és naiv ábrázolásmód egyszer csak átemeli az előadást a költői színház régióiba. Aztán vihar keletkezik, a Dzsepettót játszó színész, miközben átdíszíti a színpadot, vagyis összehajtogatja a tengert jelző közhely-kék anyagot, talán kínos zavarában eljátssza, hogy úszik, fuldoklik a háborgó tengeren. Sután, szinte rögtönözve. Ez bizony maga a színpadi metafora, még ha nem is tudnak róla. A darab végén - egy másik előadásból - megjelenik a Pinokkiót játszó színésznő, immár Pinokkiónak öltözve. Pinokkió, a fabáb mégiscsak emberré lett.

Nagyobb apparátussal, író, képzőművész és zenész közreműködésével jött létre Behi Bis egyszemélyes játéka, a Rosi Erosi, amely Jancsi és Juliska történetének persziflázsa a fogyasztói társadalomban. A varjú-boszorkány egy nagyáruház műszaki osztályán kel életre, hogy veszélybe sodorja a gyanútlan testvérpárt. Néhány rossz ízlésű megoldás ellenére tehetséges és szellemes előadás sejthető a baszk nyelvű párbeszédek és a közönség reakciói nyomán. A humor, a paródia finom eszközeit alkalmazza a kubai El Mejunje (A kotyvalék) elnevezésű kétszemélyes társulat állatmeséje egy gőgös hernyóról. Az eszközök és a trükkök profi kivitelezése a fő erénye a brazil Teatro de la Plaza Forradalom a konyhában (Revoluçao na cozhina) című hosszadalmas és kényszeredett egyszemélyes játékának. A rutin magabiztossága jellemzi az ecuadori Patricio Estrella játékát; A nagymama bőröndje (La maleta de la abuela Enriqueta) ugyancsak egyetlen szereplőjeként minden arcpirító és ezeréves trükkel képes tapsot kikényszeríteni. Kezében a címszereplővel, azaz a nagymama bőröndjével addig masíroz körbe-körbe díszlépésben egy bombasztikus induló zenéjére, amíg a nézők el nem kezdenek tapsolni. Lám, még semmit nem csinált, csak bejött, máris ütemes a taps. Int a közönségnek, hogy ez kevés, ő nem ehhez van szokva. A taps fokozódik. A füléhez teszi a tenyerét. Amikor már tombolnak a gyerekek, előszedi kétes értékű, sokfelől ismerős gegjeit. Hasbeszél, táncol, tornászik. Most már bármit tesz, hatalmas sikere van. Kicsi a világ. A rossz színház alpári eszközei mindenütt egyformák.

A Taun Taun Teatroa (Euskadi Régió) A karmesteri pálca (Batuta) című zenei tréfája a várakozásról, az utazásról és a zenéről szól. A könnyűzenéről meg a még kevésbé könnyűről. A kottafejek és a kottavonalak szellemesen alakulnak át a szemünk láttára hangszerekké, emberalakokká, halakká, virágokká, prizmákká. Mindez egy vasútállomás peronján, sok szárazjég közepette, művészi félhomályban, felnőtteknek. A mexikói Marionetas de la Esquina (Utcasarki bábok) elegáns és finom története, a Holdvilág két ház között (Una luna entre dos casas) becses irodalmi anyagból, Suzanne Lebeau darabjából készült, és a gyermeki félelmekről szól okosan, egyszerűen.

A találkozó három kiemelkedő élménye három nagyon különböző szándékú színház teljesítménye. Az Euskadi Régióban működő Teatro Paraiso (Édenkert Színház) A kertben (En el jardin) című költői játéka olyan tiszta és áttetsző, mint a forrásvíz. A díszlet egy árnyvászon, előtte egy láthatóan finom tapintású suba, amely most fűszőnyeget imitál. A két szereplő egy férfi és egy nő. Élő emberek játszanak virtuális tárgyakkal. Aztán egyikük bemegy a vászon mögé. Most virtuális tárgyak évődnek virtuális emberekkel. Állatok, virágok tűnnek elő. Évszakok váltják egymást: havazik, tavaszodik, szaporodnak, sokasodnak a teremtmények. Egy elefánt, több elefánt, sok elefánt. A nő rányomja a tenyerét a vászonra. A tenyér nyoma ott marad. Megsokszorozódnak a színes tenyérnyomok. Egy gombolyagból ördögszekér alakul ki, az emberpár labdázik vele. Aztán önálló életre kel. Hol "kint" vagyunk, hol "bent", vagyis hol az árnyvászon előtt, hol mögötte. Persze nincs ebben semmi titokzatos, semmi filozofikus. Könnyed játék az egész. Végül a Holdat is megkaparintják. Minden a miénk lehet, csak némi fantázia kell hozzá. Színes papírpillangók lepik el a színpadot. A színészek kihoznak néhányat, szétosztják a gyerekek közt. A gyerekek áhítattal tartják a tenyerüket. Csupa szép közhely a legkisebbeknek. Csupa szív és csupa poézis.

Melodáma - Euskadi Tartomány, Spanyolország

A portugál Bonecos de Santo Aleixo A világ teremtésének színjátéka (Auto de la creacion del mundo) című előadásának keletkezéstörténete valóságos kalandregény. A portugál bábtörténetben keletkezési helyük alapján alentejói báboknak nevezik azokat a tradicionális figurákat, amelyek most megelevenednek a szemünk előtt. A színpad, a bábok, a felszerelés egyes darabjai a XVIII. század végén születtek, majd a XIX. század közepén egy Nepomucema nevű vagyonőréi lettek. Ez a Nepomucema gyilkosságba keveredik és menekülni kényszerül. A láda a bábokkal és a teljes felszereléssel a Jaleca család birtokába kerül. Manuel Jaleca évtizedekig járja családjával a környéket és játssza a darabot, meg más darabokat. Vándorlásai során megismerkedik egy Antinio Talhinhas nevű földművessel, aki kiváló amatőr énekes és komédiás hírében áll a falujában. Talhinhas felhagy a szántás-vetéssel, elszegődik a Jaleca család bábszínházához. Ez a Maestro Talhinhas lesz a híd a jelenkorhoz: a hetvenes évek vége felé, aggastyánként, káprázatos memóriájával ő segít rekonstruálni a hajdani előadást, és lejegyezni a darabot, amely addig - a zenével és az énekszámokkal együtt - csak szájhagyomány útján szállt tovább nemzedékről nemzedékre.

Felülről, vaspálcákkal mozgatott, húsz és negyven centi közötti, fából esztergált figurákkal játsszák el a világ teremtésének történetét tíz felvonásban. A rekonstruált változat - hivatásos színészek és a portugál gitárt megszólaltató zenész közreműködésével - az Evorai Kulturális Központ jóvoltából öltött újból színpadi formát 1994-ben. A fesztiválon látott előadás szorosan összefügg a szép baszk barokk díszítésű Aramburu Palotában megrendezett, Ablak Ibéria bábjaira (Ventana al Titere Iberico) című impozáns bábkiállítással, amelyen a teljes eredeti felszerelés látható. Ezek alapján készítették el a színpad, a bábok és a díszletek pontos másolatát.

Az előadást az angyalok tánca vezeti be, majd a Mindenható megteremti a Világosságot. Ezután a Nap és a Hold párbeszéde következik, és sor kerül Ádám, Éva meg az állatvilág megteremtésére. A kígyó megkísérti Évát, aki megízleli a tudás fájának gyümölcsét. Az emberpárt kiűzik a Paradicsomból. Ádám és Éva munkához lát a mezőn, majd a Teremtő bocsánatáért esedeznek. Megszületik Káin és Ábel, áldozatot mutatnak be az Úrnak. Káin megöli testvérét, amiért pokolra kerül. Ezután a társulat tagjai népszerű kuplékat és táncokat adnak elő, majd eléneklik és eltáncolják a finálét.

Az előadás épp olyan csoda, mint a megelevenedő történelem. A retablo egy késői változatát látjuk, amikor már nem óraszerkezetek működtetik a figurákat, hanem jókedvű komédiások. Amikor a józan paraszti ész már beleszól az egyház tanításaiba. A felvilágosodás szelleme hatja át minden mozzanatát. Káprázatos humora, naiv bája nem engedi, hogy pusztán a múlt egy becses emlékét lássuk benne; bár mindent elkövet, hogy olyan legyen, mintha százötven évet visszalépnénk az időben (még a világítás is a gyertya pislákoló fényét imitálja), azért nekünk szól, hozzánk szól, rólunk szól, gyarló földi emberekről és bűnös lelkekről. Mint a nagyon egyszerű és magától értetődő, időtlen remekművek.

A katalán Eugenio Navarro egy melodrámát ad elő másodmagával Melodáma címen. A frivol szójáték tökéletesen jellemzi a fergeteges tempójú és még fergetegesebb humorú előadás szándékát. Ugyanis egy dáma melodrámáját fogjuk látni. A színpadon egymás mellett két paraván. Mindkét paraván háttere fehér. A háttér előtt két egyforma karvalyorrú, fehér hálóinges kesztyűsbáb jár fel és alá. Kicsit emlékeztetnek Murnau némafilmjének Nosferatujára. Rendezkedni kezdenek. Hoznak egy-egy fehér falat. Az egyik hoz még egyet, a másik egy óvatlan pillanatban elcseni. Egyébként minden ugyanúgy zajlik a két paravánon. Egyik kénytelen még egy falat hozni. A két játéktér teljesen azonos: fehér háttér, két-két fehér portál. Amikor némi rivalizálást sejtetve berendezték a színpadokat, elkezdődhet a történet.

Most már "színesben" látjuk a szereplőket. A baloldali paravánon Vörösorrú egy Lánynak udvarol. De Lányt láthatóan jobban érdekli az a szerelmes levél, amit a szomszédjától kapott. Pedig Vörösorrú mindenféle csecsebecsével kedveskedik neki. Még vadászni is elmegy, lő egy szarvast. De Lánynak nem kell, egyre csak a levelet olvassa. Vörösorrú sértetten távozik a szarvassal. Anya mindent elkövet, hogy lányát jobb belátásra bírja. Lány hajthatatlan. A szomszéd addig teszi a szépet, amíg Lány elmegy vele egy világ körüli útra. Vonatra szállnak, majd hajóra. Vörösorrú elszántan a nyomukba szegődik. A hajón egy kis malőr történik, Csábító tengeribeteg lesz, kénytelen olyat tenni, ami nem illik egy igazi világfihoz: rókázik egyet a kajütablakon át. Vörösorrú még a szállodai szobába is betörne, miközben Csábító (a továbbiakban Gaz Csábító) brutálisan megerőszakolja szerelmét, majd elhagyja. Lány kiveti magát az ablakon. Másik paravánon látjuk belezuhanni a folyóba. Közben Gaz Csábító más nőkkel mulat.

Lány édesanyja haldoklik. Szerencsére már nem jut el hozzá lánya halálhíre. Vörösorrú zokogva borul a halott asszonyra, majd felkapja a hullát, és elsiet vele.

De Lány nem halt meg. Öreg Tábornok kimenti a folyóból és hazaviszi. Lány vigasztalódni próbál Öreg Tábornokkal. Meglesi, amikor az egy halom pénzt húz elő a rejtekhelyéről, majd visszadugja. Öreg Tábornok ágynak esik. Öreg Tábornok a halálán van. Öreg Tábornok meghal. Lány megszerzi a pénzét és elegáns bundát vásárol.

Vörösorrú éppen Anya sírját ássa, amikor megjelenik az elegáns Lány. A két rivális ádáz ökölharcot vív egymással, majd pisztolyt rántanak. Két lövés dördül.

Az utolsó jelenetben ismét a fehér háttér előtt menetel a két hálóinges árnyalak.

A történet egyetlen szó nélkül, a némafilmek modorában és tempójában zajlik, zenei kísérettel. A két paraván, amelyek között nincs "átjárás" (csak egyetlenegyszer, a párviadalnál tolják egymás mellé őket), hol ellenpontozza egymást, hol a montázs eszközéül szolgál. Gyakran egyszerre kétféle szemszögből látjuk ugyanazt a történést, máskor rímelnek egymásra az események, vagy éppen szimultán zajlanak. Színészileg is bravúros a játék, egészen különleges partnerkapcsolat van a két játékos között, hiszen nem látják egymást, külön-külön játszanak a két paraván mögött, mégis minden idegszálukkal értik-érzik a másikat. Hol önmaguk partnerei, hiszen ki-ki a maga térfelén mindent egyedül csinál, hol úgy teremtenek kapcsolatot, hogy a másiknak csak a bábját látják. A kesztyűsbáb groteszk sutasága és a Courths-Mahler-i történet képtelensége, az egyszerre irreálisszürreális és verista história kettőssége olyan stílusteremtő erővel szövi-öleli át meg át az előadást, hogy bája, humora, iróniája egy hatalmas nagyítóüvegen keresztül láttatja azt a valóságot, amelynek az égvilágon semmi köze nincs a körülöttünk létező, igazi valósághoz, vagy netán annak égi másához. Éppen ezért tudunk remekül szórakozni rajta. Eugenio Navarro és társulata visszaadta a báb jogát a humorhoz, a szórakoztatáshoz, a képtelenséghez, a blődlihez.

Egészen különleges, régi-új utakat taposó, kivételesen tehetséges művészek sziporkázó alkotása.

BALOGH GÉZA