Az egykori Csehszlovákia szétválása után 1993-ban a "Szlovákiában maradt" nyitrai nemzetközi színházi fesztivál mintájára a csehországi Plzeòben új színházi fesztivál indult az egyszerû "Divadlo" azaz Színház néven. A szervezõk Nyitrához hasonlóan különös figyelmet fordítanak Közép-Európa színházi történéseire valamint Oroszországra. Ezek az országok a fesztivál állandó résztvevõi (bár úgy tudom, ez az elv nincs "hivatalosan rögzítve").

A további válogatás (legalábbis számomra, aki eddig mind a 14 alkalommal ott voltam) meglehetősen esetlegesnek, véletlenszerűnek tűnik. Az évek során láthattunk egészen kiváló előadásokat (például Nekrošius, Castorf, Donellan rendezéseit), de megítélésem szerint túl sok "kétes értéket" is. Mindezt azért tartom érdemesnek előre bocsátani, mert az idei fesztiválon is a hazai előadások, valamint a szlovák és magyar produkciók nyújtották a legnagyobb élményt. Beszámolómban ezért nem is a fesztivál egészéről szeretnék írni, csupán kiragadok néhány, számomra fontos előadást. Mindenekelőtt megemlítem, hogy Magyarországot Bodó Viktor rendezése, a Ledarálnakeltűntem képviselte, jelentős szakmai- és közönségsikerrel. A hazai, cseh előadások között volt kitűnő, szellemes, szórakoztató bábszínház (A három testőr), a hagyományos cseh "sztárszínházak" (a prágai Divadlo Na zábradlí Platonovja) és mai "sztárrendezők" (J. A. Pitinský Rosmersholmja a brünni Nemzeti Színházból) klasszikus értelmezései, valamint a cseh( szlovák) alternatív (ha ez a fogalom a mai cseh színházi életben egyáltalán definiálható) színház egyik legtehetségesebb rendezőjének és társulatának (Viliam Dočolomanský - Farma v jeskyni) legutóbbi munkája. Úgy vélem, közülük néhányról feltétlenül érdemes kissé részletesebben is beszámolni.

A plzeňi Alfa báb- és gyermekszínház, A három testőr azonban nem (csupán) gyermekelőadás. A Tomáš Dvořák (rendező), Ivan Nesvada (tervező) és Pavel Vašíček (dramaturg) trió a cseh bábszínház legszebb hagyományaira épített: remekül kombinálták a marionetteket a kesztyűsbábokkal, fanyar, ironikus, groteszk humorral adták elő a történetet, kihasználva az adott bábszínházi forma szinte minden "poénlehetőségét", mindezt azonban olyan pontos mértékkel és stílusérzékkel, hogy egyetlen pillanatra se tűnhessen öncélúnak, fölöslegesnek vagy túlzónak. Ehhez frappáns humorral és remek szójátékokkal teletűzdelt narratív szövegeket és kísérő dalokat írtak. Az ezeket előadó trió a zenei kíséret, a narratív történetmesélés és az intellektuális szórakoztatás feladatait egyszerre képes megoldani. Az előadás legfőbb erénye ennek köszönhetően az, hogy nagyon széles közönségréteghez képes egyszerre szólni. A három testőr történetét nem ismerő legkisebbeket a bábok játéka, a bábokkal bemutatott helyzetkomikum-etűdök szórakoztatják, a Dumas-kedvelők a történet sajátos, ironikus szemléletű bemutatásának örülhetnek, az igényesebbek ezen fölül a kísérőszövegek és dalok intellektuális humorát is "élvezhetik". Nagyszerű szórakozási lehetőség, kitűnő családi program is, ha valaki Plzeňben jár, két sörözés között el ne mulassza!

A Divadlo Na zábradlí a 60-as években elsősorban Jan Grossmann, a 70-es-80-as évek fordulóján Ewald Šorm rendezéseinek (valamint Ladislav Fialka itt működő pantomimtársulatának) köszönhetően tett szert nemzetközi hírnévre, a 90-es évek második felében pedig Peter Lébl művészeti vezetésével került újra az érdeklődés középpontjába. Lébl tragikus távozása után Jiří Pokorný rendező és Ivana Slámová dramaturg igyekszik a Lébl által megkezdett úton tovább haladni. Lébl Csehov-trilógiája (Sirály, Ivanov, Ványa bácsi) után a Platonovot vitték színre Platonov gazember! címmel. Értelmezésükben az egész vidéki kisnemesi, értelmiségi világ reménytelenül degenerált, a kitörni vágyónak eleve nem lehet esélye. Az első felvonás túlzsúfolt színpadának fojtogató légkörében ismerkedhetünk meg a groteszk, szánalmasan nevetséges figurákkal és banális életükkel. A második felvonás fergeteges karneváljában ez a világ egyre harsányabbá, egyre nevetségesebbé válik, végül elemeire hullik szét. A továbbiakban a részegségükben szinte véglényekké süllyedt emberek csúszva-mászva jelennek meg sorban, hogy Platonovnál keressenek kiutat, menedéket. De Platonovnak magának sincs kiútja, nincs menedéke, nincs kilátása az értelmes életre - az egyetlen halvány reménysugár az azonnali menekülés lehetne, mivel ezt meg sem kísérli, helyzete eleve reménytelen. Gazember- e Platonov? Ha átlátja az őt körülvevő világ reménytelenségét, s tudja, hogy semmin nem képes változtatni, senkinek nem tud kiutat mutatni, és mégis meghagyja őket abban az illúzióban, hogy személye valaki(k) számára megoldást jelenthet, akkor igen. Mivel ebben a világban ő is csak sodródik az eseményekkel, s végül mégiscsak belepusztul, talán mégsem. Halála ellenére persze korántsem tragikus hős, csupán egy kínosan nevetséges figura a harsányan nevetséges világban. Nagyszerű erénye az előadásnak, hogy minden komikuma ellenére olyan légkört képes teremteni, amelyben a néző a harsány és kínos nevetések után mégiscsak kénytelen elgondolkozni saját életéről. Saját világa kínos és nevetséges voltáról. Az alkotók pontosan ráéreztek a Platonov "aktualitására", mára is érvényes kérdéseire, így született egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató színház, ami - úgy vélem - komoly érdem (és érték).

A 2005-ös plzeňi fesztivál nagy eseménye volt a szlovák származású, de Csehországban élő Viliam Dočolomanský rendező nemzetközi "színházi laboratóriumának", a Farma v jeskyni (Farm a barlangban) előadása Sclavi, az emigráns éneke címmel. A produkció azóta - többek között - elnyerte az évad legjobb csehországi előadásának járó Alfred Radok-díjat és a rijekai fesztivál nagydíját. A szláv emigránsok keserű sorsának (a cím szójáték, a sclavi szlávokat és rabszolgákat is jelent) lírai ábrázolása után a társulat a zsidók deportálásának témájára készített megható és megrázó kompozíciót Váróterem címen. Eredetileg egy megszüntetett kis vasútállomásra (Zsolna - Záriečie) készült alkalmi produkción dolgoztak tovább. Erről az állomásról indultak a Szlovák Állam idején a zsidókat a lengyelországi lágerekbe szállító transzportok. A társulat Grotowski nyomdokain haladva színházi laboratóriumként dolgozik. A "totális színjátszás" lehetőségeit keresik. Kifejezőeszközeikben egyenrangú a mozgás, a zene, a kép és a maguk által létrehozott, terjedelmében kevésnek tűnő szöveg is. Az előadás legnagyobb erénye ez a komplexitás. Másfél óra alatt nincs üresjárat, gyönyörűen komponált képek, mozgássorok, zenei effektusok sorjáznak, mutatnak be egyéni sorsokat, melyeknek egyetlen közös vonásuk, hogy a hátsó ajtón keresztül mindenki a peronra, a transzportba kerül. Az egyéni sorsokból így áll össze az emberiség egyik legnagyobb kollektív tragédiájának megrázó, fölkavaró, katartikus élményt nyújtó művészi ábrázolása.

Szorosan a holokauszthoz kapcsolódik, de mégsem elsősorban erről szól a fesztivál másik kiemelkedő előadása, a pozsonyi Aréna Színház Tiso című produkciója. Ennek az előadásnak művészi értékei mellett Szlovákiában kiemelkedő társadalmi jelentősége is van. A szlovák társadalom, közélet, de a történetírás sem volt képes eddig reálisan, elfogulatlanul szembenézni néhány történelmi kérdéssel, élükön az ún. Szlovák Állammal, ebben Jozef Tiso államelnök szerepével, azzal a történelmi tragédiával, hogy egy ország, s annak elnöke, aki egyébként katolikus pap volt, állampolgárainak egy részét (mindenekelőtt a zsidó származású lakosokat, kb. 72 000 embert, több ezer cigányt és "másként gondolkodót") megsemmisítő táborokba küldte. Ebből a fájdalmas tragédiából készített művészi, színházesztétikai és társadalmi szempontból is kiemelkedően értékes előadást az Aréna Színház Rastislav Ballek rendező és Martin Kubran dramaturg vezetésével. Ballek és Kubran nem kísérelt meg "drámát írni" az első szlovák elnök élettörténetéből. Látszólag pofonegyszerű módszert választva, túlnyomórészt autentikus szövegekből, Tiso beszédeiből és írásaiból állították össze az előadás szövegkönyvét. A Tiso-szövegek mellett csupán a rabbitanácsnak 1941-ben az elnökhöz írt levelét és Tiso titkárának, Karol Murínnak az emlékezéséből vett néhány részletet használtak fel az előadás szövegkönyvéhez. Jozef Ciller díszlettervező nagyon egyszerűen, de célszerűen és hatásosan tervezte meg az előadás terét. Az előtérben egy ágy és egy íróasztal (Tiso börtöncellája), jobboldalt egy bedeszkázott ablak, bal hátul egy gyóntatószék. Az előadás kezdetén ebbe a térbe érkezik egy papi ruhás személy (Martin Hronsky) és beül a gyóntatószékbe. Tiso (Marián Labuda), gyóntatóstólával a nyakában jön, bemenne a gyóntatószékbe, de a pap elveszi tőle a stólát és mutatja neki: ő már nem gyóntató, hanem gyóntatott, menjen be szépen a neki szolgáló "rekeszbe". Ez a bevezető némajáték csodálatos színpadi "sűrítés". Néhány másodpercben elmondja Tiso tragédiáját: hogyan lesz a gyóntatópapból gyóntatott, akinek meg kellene vallani (és bánni) a bűneit. Történelmi tény, s az előadás végén a néző is megtudja: Tiso erre képtelen volt, nem érezte magát bűnösnek, nem érzett felelősséget kb. 75 000 ember haláláért. Egy jobb sorsra érdemes, tehetséges ember tragédiája idéződik föl előttünk, s egy egész korszak tragédiája. Marián Labuda tragikus hőst formál Tisóból. Vezetésre termett férfit, aki nagy hasznára lehetne népének. Hatalomra kerülve, a történelmi kataklizma, a II. világháború szorításában azonban valahol elveszíti józan ítélőképességét, önkontrollját, föladja a felebaráti szeretet eszméjét, s bűnét utólag is képtelen belátni, fölfogni. Labuda lenyűgöző színészi alakítását a Technik kórus és a pozsonyi konzervatórium diákjai egészítik ki, kommentálják, ellenpontozzák (Peter Groll hatásos zenéjével). Az előadás nem történelmi igazságot keres, nem politikai állásfoglalásra törekszik. Műalkotást, kiemelkedő színvonalú műalkotást, az utóbbi évek egyik legjelentősebb szlovák színházi produkcióját hozza létre. Ez a katartikus erejű produkció művészi (érzelmi) hatása mellett gondolkodásra késztet (kényszerít!), s talán a téma történelmi (történészi), társadalmi (társadalomlélektani) földolgozásához is hozzásegít.

Igor Chmela a Platonov címszerepében - Divadlo Na Zábradli

Kiragadott pillanatok a 2006-os Plzeňi Fesztiválról, melyek talán igazolják, hogy idén is számos értékes, jelentős produkciót láthattunk, de egyúttal azt is, hogy színvonalban a hazai cseh és a kicsit még mindig hazainak tartott szlovák előadások domináltak. De ezért is érdemes Plzeňbe fesztiválra járni.

HIZSNYAN GÉZA