Jövõ Háza

Hiányzik a fesztivál nevébõl egy betû, utalva ezzel a helyesírási hibával arra, hogy az elõadások a két mûfaj metszetét adják. A klasszikus cirkuszban elsõdlegesen a testtel kommunikál az artista, színházi értelemben nincs eljátszandó szerep. Az új cirkuszban azonban a színpadra lépõ artista történetet idéz meg, valaki más bõrébe bújik. Nem szükségszerûen porondot ül körbe a nézõ, hanem elõfordulhat, hogy (mint a Jövõ Házában) egy hagyományos, megemelt dobozszínpad elõtt, szép szabályos sorokban foglal helyet.

De vajon épp ebből a kettő közöttiségből adódóan nem válik-e artistát játszó színészek és színészkedő artisták műkedvelő produkciójává, amit látunk? A műfaj legismertebb társulatai, a Cirque du Soleil és a Cirkus Cirkör munkáira gondolva a válasz egyértelmű nem. A színész-akrobatán nem látszódhat a fizikai igénybevétel, a koncentráltság, a testiség, és mindkét műfajt illetően magas szakmai biztonsággal és testtudattal kell rendelkeznie.

A szervezők az első Nemzetközi Cirkuszínházi Fesztiválra három társulatot hívtak meg, mindannyian kétszer mutatták be körülbelül egyórás előadásaikat. A programot a műfaji összetartozás mellett a darabok tematikája is összekapcsolja. Mindhárom előadás témája a férfi- nő kapcsolat, amelyben érdekes módon, szinte mindig a nő kerekedik felül, kedvességgel, csábítással vagy épp hisztivel. Gyakran úgy, hogy a férfi nem tudja, már nem a saját akaratát teljesíti. Az előadásokból egyet szántak kifejezetten gyerekeknek. Bár a közönség soraiban a másik két előadáson is szép számmal ültek öt-tíz évesek, láthatóan unták az elvontabb, összetettebb történeteket, a kevésbé pörgő zenét, hiányolták a színes jelmezeket és kellékeket. Talán legközelebb célszerű lenne feltüntetni a műsorfüzetben, ha inkább felnőtteknek ajánlják a produkciókat.

Az olasz páros, Milo és Olivia (Milo Scotton, Olivia Ferraris) Klinke című produkciója egy postán játszódik. A főhős fiú, akinek - írd és mondd - két szál piros haja van copfba kötve, és akkurátusan égnek állítva, egy nap kibont egy hatalmas csomagot, amelyből a sárga-rózsaszínbe öltözött lány száll ki. Ahogy az lenni szokott: egymásba szeretnek, majd hiába Milo minden ellenkezése, a Just Married feliratú, háromkerekű bicikli láttán nincs menekvés, megíródik a házasságlevél. Kiaknázzák a humor minden lehetőségét az előadásban. Mit meg nem tesz a férfi a nőért: zsonglőrködik színes tangákkal és zoknikkal, létrán egyensúlyoz. A pár halandzsanyelven veszekszik, de közben buzogányokat dobálnak egymásnak. A boldogságot légiakrobatikával (függöny) fejezik ki. Játszanak a kellékekkel: a csillárból virág, paróka, korona, kakas farka lesz. Sarah McLahlantól a Macskajajig válogatták a zenéket, remekül illusztrálva a jelenetek hangulatát. Furcsa volt, hogy az előadásban Olivia végig nagyon passzív maradt, néhány kézenálláson és egy kis zsonglőrködésen kívül tétlenül figyelte Milót. Érezhetően nagyobb szerepe lett volna a történetben. (Végül kiderült, hogy lázasan lépett színpadra, emiatt kimaradtak az ő kunsztjai.)

Mi mikor történt? Nem lehet tudni, bizonytalanok a napok a francia Pręt ŕ Porter társulat Egy édes őrjöngés keserű története című előadásában. A színpadon lakásbelső: székek, asztal, egy furcsánjátékosan megdöntött fal, rajta ferdén kis fülkeajtók. Itt rejtik el a rádiót és a kellékek egy részét. Tolószékben begördül egy fiú, az "alvázon" áll és fekszik egy-egy lány. Bertrand, Louise és Eva (Michaël Pallandre, Laurence Boute, Caroline Le Roy) különös szerelmi háromszögének történetét dolgozzák fel a sajátos szerkezetű darabban. A tartósnak tűnő párkapcsolatból megcsalás lesz, majd véletlenszerű balesetek történnek, a lányok eltűnnek, szellem alakjában visszatérnek, és természetesen őrületbe kergetik Bertrand-t. Mintha Agnés Jaoui rendezett volna egy szerelmes filmet a Ghost után szabadon. Az előadás koreográfiája a partnerakrobatikára épül. Mintha kontakttáncot adaptáltak volna a cirkuszi emelések világába. A legszebb mozdulatsor a darab elején és végén megismétlődik. Zsebre tett kézzel sétálnak, siklanak el egymás mellett, a test a testhez ér, néha tükrözik azt, amit a másik csinál, majd egymást emelik, dobálják, egymásba gabalyodnak, vagy éppen eltávolodnak. Hihetetlen testi variációkat hoznak létre. Mindent annak megfelelően, ahogyan férfi és nő kapcsolata alakul. A mozdulatok tűpontosak, könnyedek, semmiféle erőlködés nem érezhető, csak az összeszokottság. Mindeközben marad energia arra is, hogy szószínházat csináljanak, a nem kevés szöveget lihegés nélkül mondják, a test- és normál beszéd egyenrangú az előadásban. Rafináltak a ruhák. A lányok szoknyájáról a kézenállásnál kiderül, hogy tulajdonképp nadrág. Játszanak a színek: Bertrand "birtoklása" úgy fejeződik ki, hogy a lányok a fiú fekete ingét saját jelmezeiknek megfelelő színű ingre cserélik.

Tulajdonképpen már a cím, Az időfolyam egyértelművé teszi, hogy milyen ritmusra számíthatunk a cseh Divadlo Continuótól. (Sajnos, ebből a terjengős lassúságból nem is zökkennek ki.) Egy bőröndöt és egy biciklikereket cipelő, hajlott hátú idős férfi és egy képkeretet fogó öregaszszony tipeg fel a nézőtér végéből a színpadra. Külön-külön haladnak, csak fönn találkoznak. Megsimogatják a függönyre festett rozsdaszín ruhadarabokat, megpörgetik a kereket, képszerűen beállnak a keretbe, felcsillan a szemük, és elindul bennük valami. Majd a függönyt felhúzzák, és a teret hátul steril fehér függöny határolja, amelyre fehérneműket, csipkés ingeket és szoknyákat applikáltak. Ez egyszerre értelmezhető az elmúlt időkre történő utalásnak és humorforrásnak. Középen egy paravánnal kettéválasztott ágy. Szomszéd szobák az idősek otthonában. Mindketten felidézik múltjukat, és ebből kiderül, mennyire egyformák, milyen fontos nekik a szabadság, és mennyire vágynak repülni. A két színész-akrobata (Seiline Vallée és Salvi Salvatore) több szerepet is játszik, nem csupán Marie Rose Plumet és René Hlaváček idősotthoni lakóként, hanem orvosként, nővérként és fiatalkori énjükben is megjelennek. Trapéz, függöny, talajakrobatika, biciklin végzett gyakorlatok, árnyjáték, bohóctréfa - mindegyikből kissé hosszú és csupán alapfokú ízelítőt kapunk. Nem illeszkednek szervesen a történetbe, olyan, mintha meg szeretnék mutatni, már ezt is tudják. Bár kiosztják a magyar fordítást, az előadás közben, pláne sötétben, nem tudja és nem is akarja senki követni. Zavaró, hogy az egyes jelenetekben a felvételről elhangzó szöveget ugyanaz a női és férfihang mondja, és a játékból sem mindig egyértelmű, mi a szituáció. Az ajánló szerint "Remek példa ez az előadás arra, mi történik, ha a színészek kezdenek cirkusszal foglalkozni". Talán jobb példát is találhattak volna.

Három rendező, három műfaji megközelítés. Philip Radice a színes játékossággal, bohóckodással és a cirkuszi mutatványokkal áll az egyik, Pavel Stourac a sokszor látott, már-már konvencionális színházi nyelvvel a másik póluson. Középen pedig Albin Warrette folyamatos határsértései. Amelyek egyáltalán nem büntetendők.

PAPP TÍMEA