Az alábbi jegyzetnek már a tárgyát sem könnyû megjelölni. Nem annyira az elnevezések bõsége miatt, hanem mert hozzájuk kivétel nélkül politikai jelentés is társul. Olyannyira, hogy annak idején a nyilvánosság számára az egész rendszerváltási folyamat e megnevezés körüli vitával indult el. Márpedig éppen ez az, amibe nem szeretnék beleavatkozni, amiben kerülni szeretném az állásfoglalást. Csakhogy 1956 õszének magyarországi eseményeivel kapcsolatban már közvetlenül a történtek után is állásfoglalásnak számított, vagy legalábbis politikai megítélés alá esett a megnevezés kerülése is.

Én pedig, miközben egyik közforgalomban lévő megnevezést sem érzem a magam véleményéhez közel állónak, a meg nem nevezők gyávaságában sem szeretnék osztozni. Megvan a magam véleménye. De egyfelől ennek az írásnak az nem lehet tárgya, hogy erről bővebben értekezzek, másrészt véleményem e tárgyban pusztán esetleges ismereteken, szubjektív elfogultságokon, általános világképen nyugszik, semmiképpen sem támaszkodik olyan alapos tájékozódásra, ami nyilvános kifejtését akár csak megengedhetővé is tenné.

Úgyhogy színházi események esztétikai szempontú tárgyalására szeretnék szorítkozni. Ám ez sem olyan egyszerű. Az esztétikai szempontot ugyanis sohasem tekintettem tisztán szépészeti, mondjuk úgy: formai jellegzetességek összességének. Olyan ásatag fogalmaktól, mint a mű valósághoz való viszonya, tartalma, közlendője, ma sem tudok eltekinteni. Esztétikai szemponton a tartalmi és formai megközelítés olyan egységét értem, amelynek tüzetesebb taglalása megint csak nem férhet bele ebbe az írásba.

Mindezt azért gondoltam fontosnak előrebocsátani, hogy figyelmeztessem az olvasót: az alábbiakban az ötvenéves ünnepi évfordulóhoz kapcsolódó színházi előadásokról olyan szubjektív észrevételek következnek, melyeknek szemléleti sarkpontjai nemcsak homályban maradnak, de ellentmondásosak is.

Jelenet a Kazamaták előadásából - Katona József Színház - theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Mindehhez képest már az, hogy az ünnepi alkalomra készült színházi előadások körét sem olyan egyszerű kijelölni, amilyennek látszik, talán nem is igazán lényeges probléma. Volt ugyanis egy kormányzati pályázat, amelynek eredményeképpen kiosztottak néhány millió forintot. Az ilyen pályázatokat azonban csak akkor lenne igazán értelmes dolog értékelni, ha össze lehetne vetni a művészi, netán eszmei hozadékot a ráfordított összeggel. Ez azonban éppoly reménytelen vállalkozás, mint maguknak a pályázatoknak az elbírálása. A műalkotás megítélése éppoly szubjektív utólag, mint előre a várható érték megtippelése. Ráadásul a pályázaton nyertes produkciók megvalósulását sem könnyű nyomon követni. Feltétel volt ugyan a 2006. december 31. előtti bemutató, de hogy ez minden egyes esetben megvalósult-e, s ha igen, mikor és hol, azt az erre illetékesek bizonyára ellenőrzik, a közönséges nyomtatott és internetes műsorközlésekben fellelhető ötvenhatos tárgyú produkciók között azonban töredéküket sem sikerült megtalálni. A pályázat egyébként is legfeljebb kiindulópont, tájékozódási segédeszköz lehet, hiszen az egyik, ha nem a legfontosabb, ötvenhatot tárgyául választó színházi produkció, a Kazamaták előadása a Katona József Színházban még a pályázat előtt született. De egyébként sem szűkíthető a jubileumi előadások köre az október-novemberi eseményeket megidéző produkciókra. Nyilvánvalóan az évforduló jegyében mutatta be az egri társulat a Te rongyos élet színpadi változatát éppen október 23-án, holott a történet az ötvenes évek korábbi szakaszában játszódik. S ugyancsak az évforduló alkalmából vette elő a József Attila Színház Gáli József Szabadsághegyét, noha abban eleve szó sem lehetett az ötvenhat őszi eseményekről, hiszen korábban született, október 6-án mutatták be. Az eredeti bemutató ötvenedik évfordulója alkalmából Darvasi László ugyan átdolgozta a darabot, a lényegi betoldás azonban inkább a jóval későbbi rendszerváltást érintette, mintsem a bemutató után néhány héttel történteket. Nem kétséges azonban, hogy az ötvenes évek bármilyen megidézése okkal számítható az évfordulós megemlékezések közé. Természetesen idesorolható a Tatabányán rokonszenves elevenséggel, ötletesen előadott Örkény-darab, a Pistipistipistipisti is, noha abban igazán a legkevesebb nyílt szó éppen ötvenhat őszéről lehetett, lévén az a darab születése idején tabutéma. És persze idevehetjük a francia forradalmat megidéző előadásokat is, a Danton halálát Kecskeméten, a Marat/Sadeot az Új Színházban, még ha időszerű tartalmaikat az előadások nem is tudták meggyőzően kibontani.

Más kérdés azonban, hogy az évforduló alkalmából született-e olyan alkotás, amely több lett volna évfordulós szellemidézésnél, amely lényegeset, vagy pláne lényegesen újat mondott volna az ünneplés tárgyáról.

Ha erre a kérdésre szeretnénk válaszolni, akkor nyugodtan eltekinthetünk a különböző okkal-joggal évfordulósnak, megemlékezőnek nevezhető produkciók legnagyobb részétől. Igazi amatőr, stilárisan alternatív és professzionálisan dilettáns előadások nagy többségének közös vonása a közhelyes sztereotípiák ismétlése. Ezek persze elkerülhetetlenek, kiváltképp, ha a megemlékezőknek nincs különösebb saját mondandójuk a megemlékezés tárgyáról, de mindenképpen nagy különbség, ha lelkes gimnazisták adják elő őket szakavatatlanul, mint ha hiányos szaktudású profik szerencsétlenkedik elő. Az Aranytízben bemutatott Pozsgai Zsolt-mű, a Szerelmem, Magyar Katalin tulajdonképpen gyerekdarab gyerekek által előadva. Egyszerűsítő- heroizáló történelemlátása megbocsátható, bár emiatt a történet lényege bármely forradalom vagy szabadságharc idején játszódhatna. Az R.S.9.-ben bemutatott Ötvenhatos darab (Mennydörgő ég alatt, Karátson Gábor önéletrajzi regényéből) a megtorlás börtönélményeibe keveri az Egy mondat a zsarnokságrólt, Faludy Györgyöt, Tao te kinget. Alapjában a brutális fegyőr- illetve nyomozóhumor jellemzi az ellenfelet. Az önéletrajzát elbeszélő főhős pedig mi más lehet, mint makulátlanul tiszta jellemű fiatalember, aki legfeljebb álszerényen jelentéktelennek vallja önmagát. No meg Orosz Róbert játéka folytán kap akaratlanul némi tenyérbe mászó színezetet. A Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában az Angyal és Kádár pontosan annak megfelelően kétarcú, ahogyan két különálló művet ad elő Sólyom András szövegkönyve és rendezése szerint egymás közé vágva. Kádárné Kornis Mihály átirata szerinti emlékezését igen finom beleérzéssel adja elő Pap Vera. Egy egyszerű, józan lélek jó szemét és mégis-elfogultságát, naivitását és sok mindenbe belelátó iróniáját, önmagát is leleplező elvakultságát sejteti a szinte eszköztelen elbeszélés során. Angyal István ezzel párhuzamosan megjelenített vallatása viszont csak felszínesen képezhet vele szemben ellenpontot. Tudhatjuk: az Angyal vallomásából megismerhető Kádár, aki hitegeti a felkelőket (vagy akkor még tényleg velük érez?), ugyanannak az embernek a politikusi arca, akiről a feleség oly bensőségesen, emberközelből beszél. Nyilvánvaló: Angyalnak azért kell pusztulnia, mert tanúja Kádár akkori magatartásának, s még csak hallgatni sem hajlandó róla. Akár azt is mondhatjuk, benne a forradalommal rokonszenvező Kádárt ölik meg, hogy ne kompromittálhassa a későbbit. Ám az Angyalt alakító Varga Zoltán minden tisztes igyekezete ellenére is bombasztikus-propagandisztikus marad az előadásnak ez a vonulata, a szöveg sem hagy helyet összetettebb drámának, s a különböző vallatókat sem igazán sikerül emberközelbe hoznia sem Bozsó Péternek, sem Dolmány Attilának, és egy csöppet sem Németh Kristófnak.

A jubileumi esztendőben valójában három érdemleges, pontosabban formátumos előadás született. Térey János és Papp András Kazamatákja nyitotta a sort, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy ne több, hanem egészen más legyen, mint ünnepi emlékműsor. Ezt a célt Gothár Péter rendezésében el is érte a Katona bemutatója. A darab azzal az ősi fogással él, hogy a visszájáról próbálja ábrázolni a történelmi eseményt. Többnyire heroizáló történelmi művek eszköze ez: vesztett háborúk győztes csatáit, vagy éppen fordítva: megnyert háborúk tragikus epizódjait feldolgozni. Ezúttal a szerzők egy dicsőnek tudott eseménysor gyalázatos mozzanatát választják művük tárgyául. Ám ennek a kifordításnak nem lehet ugyanaz az értelme, mint az említetteknek. Azokban a mű erkölcsi fölényt hirdet, amely egyaránt okkal állítható szembe a történelmi vereséggel vagy győzelemmel. A vereség és a győzelem ugyanis egyként nem erkölcsi kategória. A Kazamaták azonban morálisan ábrázolja visszájáról az ötvenhat október végén történteket. S ennek következtében bármennyire mentegetőzik is emiatt az előadás szövegben és rendezésben egyaránt, elkerülhetetlenül az erkölcsileg megítélhetetlen történelemről, az emberi cselekvések vad értelmetlenségéről, kiszámíthatatlanságáról, a nagy történelmi húsdarálóról szól a produkció. Az alkotók nyilvánvalóan ugyanazt a történelmet látják, s ugyanazzal a szemlélettel értelmezik, mint ha a rózsák háborújának valamely epizódját vagy éppen a Nibelung lakóparkot jelenítenék meg.

Jelenet az 56 06 / őrült lélek vert hadak előadásából - Kaposvár - theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A Debrecenben bemutatott Liberté szövegírója, illetve kompilátora, Szőts Géza viszont nyilvánvalóan ünnepi eszményítésre törekszik. Itt is van Egy mondat a zsarnokságról, van hozzá Boldogasszony anyánk, a szovjet csapatokkal megérkezik Csingiz Ajtmatov hőse, Förgeteges Edigej is, jönnek külföldi szemlélők és vannak átélő kisemberek, no meg a történelemi vihartól összesodort és szétválasztott szerelmesek. Fehér ruhában, eszményítve jelenik meg Nagy Imre és Maléter Pál. Kádárt viszont egyszerűen sunyi, alattomos csirkefogónak ábrázolja Eperjes Károly - mellesleg remekül. Végül a nemzet, a magyar nyelv fönnmaradásának örvend az előadás. A rendező, Vidnyánszky Attila, egy nyilatkozata szerint igyekezett mindent elmondani a produkcióval, amit a színházról gondol. Tehát nem ötvenhatról, nem a történelemről. Igen látványos történelmi revüt rendezett hát, van minden, mozgás, tánc, szavalókórus - akár ilyen is lehetett volna a hatvanas években egy irodalmiszínpad- szerű előadás, ha történetesen annyi pénzből készült volna, mint ez.

A Mohácsi testvérek kaposvári emlékelőadása formailag a debrecenihez, tartalmában a Katona előadásához áll közel. A gazdagon kiállított revü a könyörtelen és embertelen, a groteszk és idióta történelmet jeleníti meg. Az 56 06 / őrült lélek vert hadak című előadás már az elmúlt októbert, a megemlékezések harcait is beépíti, onnan indít: ötven év magasában még komikusabbak a szembenállások. A történések kimenetelében semmi szerepe az értelmes okszerűségnek, véletlenek, ostoba elvétések, tévedések, részeg handabanda és nyers hatalmi erőszak dönt el mindent. Kádár itt Kocsis Pál megjelenítésében többnyire esetlen bábnak, Nagy Imre Kovács Zsolt alakításában téveteg, jámbor öregembernek látszik. Mohácsiék szatirikus látása szerint bűnös és áldozat éppúgy felcserélhető, akárcsak Örkénynél a sortüzet vezénylő parancsnok, aki beáll a kivégzendők közé. Örkényt idézi a librettó egyébként Tóték fölléptetésével is, de azzal még inkább, hogy jobbára itt is a szerencsétlen idétlenkedés, a dilettáns ügyetlenkedés szabja meg a történetek, a történelem alakulását, nem annyira a jól felfogott érdekek, vagy pláne az eszményi célok. A kimerült kórházi személyzet forradalmi hevülete, amely egy ártatlan ember megöléséhez, majd természetesen az elkövetők kivégzéséhez vezet, nagyjából annyit tesz a történelemben, mint egy a határon elejtett töltőtoll, amely miatt meghiúsul a haza elhagyása.

A fentiekből, ha úgy vesszük, az is kijöhet, hogy ötvenhat ötvenedik évfordulója kapcsán a magyar színjátszásban nem történt semmi. Mindenki mondta a magáét, mindenki a maga nyelvén, a maga szemlélete szerint szólt, ezúttal történetesen, mintegy alkalomszerűen, éppen ötvenhatról. Másfelől mégiscsak kell legyen jelentősége annak, hogy jelentős alkotók ezúttal is, a hivatalos és ezzel együtt össznépinek látszó eszményítés ellenszelében is vállalták önmagukat.

ZAPPE LÁSZLÓ