Kedves Gillo Pontecorvo mester! Kamaszkoromban egyszer már írtam egy levelet Önnek, még a címet is megszereztem, ahová küldhettem volna - aztán visszatartott egyfajta szemérem. A világ most szembesül a hírrel, amely azt tudatja, hogy Ön elhagyott bennünket. A társadalomtudósok immár lezárt történelemként beszélhetnek arról, hogy legismertebb filmje, A kápó (1960) korszakos jelentõségû volt, új fejezetet nyitott a Shoáról szóló nyugat-európai értelmiségi közbeszédben. Az esztéták méltatják mûvészi érdemeit. Én, a magam részérõl megköszönöm Önnek 1965-ös filmjét, Az algíri csatát.

Életem egyik meghatározó élménye volt. Kamaszként láttam. Megrázott, vadul, kíméletlenül, létem legmélyéig. Újra és újra megnéztem, róla beszéltem mindenütt és mindenkivel, a barátaimmal, az osztálytársaimmal, egy nagyon szeretett tanárnőmmel, a rokonaimmal, könyveket szereztem előbb az algériai szabadságküzdelemről, az FLN-ről, Huari Bumedienről, az OAS-ról, a "feketelábúakról", később Afrikáról. Tágultak a körök, a filmélmény a maga közvetlenségével lassan elszakadt a stúdiumoktól, az érzelmek az igazság keresésének adták át helyüket. Az ismeret, amelyet Ön inspirált, akkor már a jelenkor politikai mozgalmairól szólt, a ghánai kísérletről, és hőséről, Kwame Nkrumahról, s e nyomvonal végén arról a teoretikusról, Frantz Fanonról, akinek életműve, közvetve, szerepet játszott irodalmi pályám megindulásában, s akiről később egy lélektanilag fontos életpillanatban írhattam.

Az Ön 1965-ös énje jelentette és nyújtotta nekem az inspirációt. A kiindulópontot. Azt az érzelmi lökést, amely nyomán kiküzdhettem életem lelkiismereti igazságát. Ön, elődei és kortársai, az olasz neorealisták és a hatvanas-hetvenes évek olasz politikai filmjei értették meg velem a maga jelen idejében történelmileg konkrét művészet értelmét és tétjét. Annak a "szívet emésztő szenvedélynek" sorsmozgató erejét, amelyről Simone de Beauvoir beszél, Frantz Fanonra emlékezve.

Ha lehunyom a szemem, a film zárópillanatát, az algériai zászlóval önfeledten, boldogan táncoló lány képét látom magam előtt. A felszabadulás metaforáját. A felszabadítottságét. A gyarmati uralomnak sok arca van. A pozitív történelmi válaszról való lemondás, a vállvonogatás kényelme, az esztétizáló öncélúság szintén kolonialista hatalmak, Ön pedig ezzel a filmjével a szabadítók közé tartozik.

Köszönöm.

MARTON GÁBOR